Az öröklét rabjai

30. jelenet

K: Kaylie

D: Daniel

F: Felicia

R: Robert

V: Victoria

*K az ágyon fekszik, és nem tud semmi másra gondolni, csak Jamesre. Az arcán lévő sebet sem regenerálja.*

*D meg kopogtat az ajtón*

*K nem szól semmit, alig hallja a kopogtatást. Mintha itt se lenne.*

*D még egyszer kopogtat, és mivel erre sem érkezik válasz benyit*

*K felnéz, meglátja Danielt, de nem igazán reagál rá.*

*D beljebb lép, az arcán kisebb horzsolások vannak, de alig látszik, köszön Kaylie-nak. Keres egy széket, odaviszi az ágy mellé és leül*

*K nagyon halkan köszön, és felül az ágyon.*

*D Kaylie arcát fürkészi* Mi a baj, kislány?

K: Minden.

*D érdeklődően figyel*

K: Meghalt James… *a hangja nagyon száraz, mintha nem is ő beszélne.*

D: James? *nem tudja, ki az a James*

*K bólint* A tanítványom.

*D bólint, hogy ezzel kezdi érteni a helyzetet* De mégis… *kíváncsi a részletekre, nem tehet róla*

K: Nem akarok beszélni róla.

D: Megértelek. Ő volt?

K: Az ő küldöttei.

D: Akkor azt hiszem erről hallottam. 10 emberünk halt meg.

K: Nem tudom sajnálni.

*D tereli a témát. Kaylie arca felé néz* Ezt is Ő tette?

K: Igen.

*D hümmög* Amilyen ideges volt tegnap… csoda, hogy még egyben van a ház. De miért nem gyógyítod be?

K: Akkor tudnám begyógyítani, ha el tudnám felejteni legalább egy pillanatra az érzéseimet. Most képtelen vagyok erre.

D: Szívesen segítek, ha megengeded.

*K bólint.*

*D Kaylie felé fordul és becsukja a szemét, mire a seb rövid idő alatt eltűnik*

K: Köszönöm. Veled mi történt?

*D rámosolyog és motyog* Szívesen. Oh… ez semmiség. Megérdemeltem.

K: De miért?

D: Kaptam egy feladatot, de nem tudtam úgy elvégezni, ahogy kellett volna.

*K az ajkába harap.*

D: Túl fogom élni, hidd el *rámosolyog*

K: Jó neked… *most nem tud mosolyogni.*

*D látván Kaylie arckifejezését gyorsan lefagy a mosoly az arcáról*

K: Meg fogok próbálkozni a szökéssel… vagy sikerül, vagy belehalok. Nem tudom, hogy melyik lehetőségnek örülnék jobban…

D: Nyugodj le inkább, és pihend ki magad. Az semmin és senkin se segít, ha megöleted magad.

K: Az én életem már semmit sem számít.

D: Mondtam már neked, hogy lehetne rosszabb is, pláne ezen a helyen…

K: Rosszabb? Talán az lenne jobb, ha kínozna. Legalább nem kellene egyfolytában Jamesre gondolnom.

D: Igen, rosszabb. Említettem neked már azt is, hogy mit csinál a megunt játékszereivel. Biztos lehetsz benne, hogy annál még ez az élet is jobb

K: Azt mondtad, hogy két hétig szokta bírni a játékszereivel. Addig még van néhány napom, hogy megölessem magam.

D: Nem fog megölni.

K: De bezárni sem.

D: Akkor meg azt kell csinálnod, amit mond.

K: Nem.

D: És szerinted mégis… Mit tudnál ellene tenni? Sokkal erősebb nálad, nálam…

K: Nem tudom. Bármit… kihasználom a hibáit. Eddig is azt tettem. Figyelmeztettem Feliciát a támadásra… *az ajkába harap*

D: Akkor már kezdem érteni, hogy miért volt olyan ideges.

K: Lehet, hogy sokkal erősebb nálam… De van ellene esélyem.

D: És az esélyed, szerinted mennyivel több a nullánál?

K: Az majd kiderül. Ha egyenlő lenne a nullával, akkor nem csak James lenne halott, hanem a többiek is… És a tíz küldött épségben visszaért volna.

D: És gondolod, hogy nekivághatsz egyedül? *elmosolyodik* Te még nem tudod, milyen biztonsági rendszer van itt.

K: Van más lehetőségem, mint hogy egyedül nekivágni? Akkor mesélj a biztonsági rendszerről…

D: Így csak a vesztedbe rohansz… vagy rosszabb helyre. Szerinted nem venné észre? Kösz, de én továbbra is szeretnék élni

K: Meg fogom oldani valahogy. Ne hidd, hogy nem…

D: Erre Horatius most azt mondaná, hogy túl erősnek hiszed magad. És ebben a jelen körülmények közt kénytelek vagyok egyetérteni vele.

*K vet rá egy szúrós pillantást.* Talán elég erős vagyok hozzá.

D: Ne haragudj rám… csak nem akarom, hogy a selejtbe kerülj.

K: Oda biztosan nem fogok *mosoly* Szerinted hányan élték volna túl azt, hogy keresztbe tesznek neki?

D: Fogalmam sincs, hogy miért kivételez veled.

K: Én viszont nem szeretném megosztani veled a sejtésem…

*D kérdő tekintettel néz rá*

K: Még lehet, hogy kelleni fogsz a szökésemhez *mosoly* És akkor fel foglak használni.

D: Mondtam már, hogy nem fogok segíteni neked.

K: Mondtam, hogy önszántadból fogsz segíteni?

D: Te beteg vagy…

K: Ezért jobb lenne, ha magamra hagynál.

*D meglepetten néz, de beletörődik a dologba, felkel és szó nélkül távozik*

*K titkon örül egy kicsit, hogy egyedül lehet.*

*R fent van az egyik szobában, és Victoriával beszélget, amikor benyit Felicia*

*V felnéz*

*F közelebb lép, nem köszön csak biccent*

R: Hello.

F: Mire jutottatok?

R: Eddig nem túl sokra… Arsenia nem akar Horatius közelébe menni.

*F sóhajt* Csodálod?

R: Nem… Megpróbáltam rávenni, de egyszerűen nem hajlandó rá.

F: Idehívnád? Hátha nekem könnyebben „szót fogad”

*R elmosolyodik, bólint, és gondolatban hívja Arseniát.*

*A visszaüzen, hogy mindjárt…*

*F leül*

*V megcsóválja a fejét, hogy ez úgyse vezet semmire, Arseniának túl sok sérelme van.*

*A megérkezik, és mivel hívták, ezért felmegy a szobáig, és csak ott kopogtat udvariasságból.*

*F nem szól semmit*

R: Gyere be.

*A benyit, köszön mindenkinek, és leül Feliciával szembe. Most sem foglalkozott túl sokat vele, hogy kiöltözzön*

F: Üdv Arsenia. Gondolom, tudod miért kértük, hogy gyere ide.

*V biccent Arsy felé*

A: Tudom… De már megmondtam Robertnek is, hogy a válaszom egyértelmű és határozott nem.

*R megértően bólint.*

F: És mire ez a válaszod? Mert lehet, hogy szokás szerint különbözne a kérésünk.

A: Nem megyek Horatius közelébe. Hívhattatok volna a támadás előtt. Akkor szívesen segítek… De ebben nem.

F: Figyelj, együnk se ismeri annyira azt a helyet, mint te. Egyedül nem tudjuk kihozni.

A: Nézd, Felicia… az a hely egyfolytában változik, te is jártál ott… Minden Horatius uralma alatt van.

F: Nincs olyan, amit ki ne lehetne számítani, és abban is biztos vagyok, hogy jobban ismered a hibáit, mint mi.

A: Tévedsz… ötszáz éve láttam utoljára. A hibái is egyfolytában változnak. Annyit tudok, hogy nem képes igazán megosztani a figyelmét.

F: Ezt én is észrevettem. Arsenia, értsd meg, szükségünk van rád. Képtelenek vagyunk egyedül végigcsinálni. Ki akarom hozni Kaylie-t, és bármit megteszek, érted? Bármit!

*A nagyon meglepődött arcot vág.* Azt hittem, te képtelen vagy arra, hogy elkeseredj, Felicia… Értsd meg, semmire se mennétek velem.

F: Nem keseredtem el, csak nem fogom feladni.

A: Ha én is megyek, akkor viszont… Egyből megérezné a jelenlétemet. *az ajkába harap* Igazad lehet…

F: Kérlek Arsenia…

A: Olyankor kell támadnotok, amikor otthon van.

F: Istenem… ha akkor nem veszek össze vele, ez az egész el se kezdődött volna.

A: A távollétében a kastély ejt csapdába titeket.

F: Mondd tovább.

*A megcsóválja a fejét.*

*F feszülten figyel*

A: Valószínűleg Kaylie ott lesz mellette… A játékszereit nem hagyja magára. És biztos vagyok benne, hogy Kaylie még annak számít. Képtelenség ölre menni vele… Valahogy el kell terelni a figyelmét… Ennyit tudok mondani.

F: Azt akarod mondani, hogy többen kéne támadni egyszerre?

*A bólint* És több helyről. De tudod, hogy behatolni is képtelenség… Csak az mehet be, akinek engedélyt ad.

F: És nem lehet ezt valahogy kivédeni? Vagy álca, vagy akármi? Valaminek lennie kell!

A: Nem tudok semmiféle módot rá…

F: Ha alakfelvétellel jutnánk be? Lehetséges?

A: Sajnos nem. Csak a külső változik, a kisugárzás nem. *most Felicia szemébe néz.* Lett volna más mód, nem kellett volna elküldened oda Kaylie-t.

F: Ez igaz, csak egy ötlet volt. És mégis, milyen megoldás?

A: Legutóbb említettem neked, hogy Horatius engem nagyjából két évig a saját vérével itatott.

*F int Arseniának hogy mondja tovább, pedig mát tudja mire gondol.*

A: Ha adok Kaylie-nak a véremből, akkor regenerálni tudja a blokkolt sebet. Sajnálom… nekem is előbb juthatott volna eszembe.

*F csak hápogni tud* Ez miért nem jutott eszébe senkinek… *ideges*

*R teljesen le van dermedve.*

A: Most már nem érdemes ezen töprengeni… valahogy ki kell hoznotok onnan.

F: Épp ezért kérjük a segítségedet. Szerinted van valami esélyünk, hogy kihozzuk és mindannyian épségben kijutunk?

A: Nincs… és van. Nem hiszem, hogy épségben fogtok kijutni… Az a lényeg, hogy életben maradjatok. *elmosolyodik.* A sebek nem számítanak. Csak abban bízhatunk, hogy Horatius hibázni fog.

F: Ez az, valamiben meg kell kapaszkodni. Ezek szerint segítesz?

*A lehajtja a fejét.* Tehetek mást?

*F rámosolyog*