Szóval mikor bejelentették, hogy mindjárt landolunk, teljesen úrrá lett rajtam az izgalom. Miután leszállt a gép, Dinával levettük a bőröndjeinket a poggyásztartóról, és a kijárat felé vettük az irányt. Meg kellett azonban várnunk azt a két nagyobb csomagot, amit nem vihettünk fel a gépre.

 - Nézzétek, ott vannak! – kiáltotta mögülem egy ismerős hang. Hátra fordultam, és valami kellemes, örömteli érzés öntött el a látványtól. Ott állt velem szemben Linda, Klári és Csibi, teljes életnagyságban, barnára sülve, mosolyogva, integetve. Mögöttük ott állt az anyukájuk is.

 - Sziasztok! – kiáltottam, azzal megfogtam mindkét bőröndöm fülét, amik zötykölődve gurultak utánam, miközben szinte futva megindultam Melindáék felé.

 - Hé, várj már meg! – szólt utánam a húgom, de nem figyeltem rá. Mikor már elég közel értem, elengedtem a koffereket, és karjaimmal jó szorosan átöleltem Lindát.

 - Úgy örülök, hogy látlak!

 - Én is, nagyon! – válaszolta Meli, miközben majd’ megfojtottam. A szemem sarkából láttam, hogy Dina utolért engem, s most Csibivel hangosan őrülnek egymásnak.

 - Hogy utaztatok? – kérdezte a lányok anyukája, miközben Klári nyakát szorongattam.

 - Köszönjük, jól. – csicseregte Dina. (Említettem már, hogy imád beszélni?) – Nagyon jó volt közelről látni a felhőket.

  Mikor végre befejeztük az ölelkezést, a kocsi felé vettük az irányt. Őszintén szólva, éreztem némi csalódottságot, hogy nem egy ezüstszínű nyitott tetejű sportkocsi várt minket a parkolóban, de ha jobban belegondolok, nem fértünk volna el benne mind a hatan, nem is beszélve a csomagjainkról. Így aztán a szálloda kisbuszával távoztunk a reptérről. Nagyon élveztem az utat, különösen akkor mikor kiértünk a tengerpart menti szakaszra. Egészen a szállodáig bámulhattam a hatalmas, hosszan elnyúló kékséget, és már alig vártam, hogy a vadi új pöttyös bikinimben – amit mellesleg direkt erre az útra vettem – megmártózzam benne.

 Merengésemből Linda zökkentet ki.

 - Nézd csak! Ott a hotel! – mutatott az előttünk tornyosuló épületre, amely állítólag a legmenőbb szálloda a környéken. Meg tudtam érteni: fehér falaival, tíz emeletes magasságával, millió kis erkélyével kifejezetten csábítóan nézett ki. Pont olyan, mint abban a prospektusban, amit Linda küldött nekem. Onnan tudom, például, hogy tíz emelet magas. De nem csak ezt olvastam benne, hanem hogy tartozik hozzá golf- és teniszpálya, kilenc medence – ebből kettő fedett hét szabadtéri -, valamint lehetőség van quadozásra is. Azon kívül az ide látogatók részt vehetnek tánc-, golf-, illetve tenisztanfolyamon, és kedvükre válogathatnak a két étterem és az öt bár kínálatából. Ja, és a legjobb: saját tengerpartja van.

  Ezek persze csak azok a dolgok, amiket meg tudtam jegyezni. De a mellékelt dolgok tudatában asszem érthető, hogy még a számat is tátva felejtettem, ahogy végignéztem a Dream Family-n.

- Látod a tetején azt az emeletet, amelyik kicsit kisebb a többinél?- kérdezte Klári, miközben a szálloda legfelső emeletére mutatott, amely valóban kisebb volt a többinél. – Ott Lakunk. De persze nem csak mi. Az összes tulajnak van ott lakosztálya, de a miénk a legnagyobb, elvégre itt élünk.

 A lányok anyukája egészen a bejáratig vitt minket. Az odavezető út szélén végig pálmafák sorakoztak, köztük pedig bokrok nőttek, miknek hatalmas rózsaszín virágaik voltak. Miután kiszedtük a csomagokat a kisbuszból – szerencsére Linda és Klári bevállalta a két kisebb csomagot – majd a lépcső felé vettük az irányt. Mikor beléptünk, egy hatalmas, légkondicionált helyiségbe értünk, ami nagyon jól esett. Tekintve, hogy odakint minimum 30 fok volt, ha nem több. Körülöttünk nyüzsögtek a szálloda vendégei és alkalmazottai. A lányok intettek a recepciósnak, majd a terem másik végében lévő liftek felé vették az irányt. Dinával követtük őket. Mikor mind beszálltunk a liftbe, Csibi előhalászott a zsebéből egy kulcsot a zsebéből. Először nem értettem, mit akar vele., de amikor végig néztem a lift oldalán lévő gombokon, leesett.

Egytől tízig minden emelet száma mellett ott volt egy gomb. A 11-es emelet gombja mellett azonban egy kulcslyuk is volt. Ami azt jelentette, hogy azt csak úgy lehet megnyomni, ha a kulcs is benne van. Így aztán a szálloda vendégei nem fognak a 11.-en kószálni. Amint a kulcs a zárban volt, Csibi megnyomta a gombot, és már indultunk is felfelé. Rövid ácsorgás után kinyílt a liftajtó, és egy folyosót pillantottam meg.

- Az a miénk, ott a végén! – mutatott Klári a legtávolabbira. Arra vettük az irányt, majd miután Csibi kinyitotta az ajtót, mind beözönlöttünk rajta. Határozottan tetszett, amit láttam. Az ilyen életkörülményeket el tudnám viselni. Először egy előszobába jutottunk, amiből a nappali nyílt. Ez utóbbi egy bálterem méreteivel vetekedett. Egy hatalmas ablakon keresztül  áramlott be a fény a szobába, ami még barátságosabbá tette a halványsárga falakat. A krémszínű ülőgarnitúra szinte könyörgött, hogy valaki üljön le rá, és kapcsolja be a hatalmas tévét. 

 A nappaliból egy boltíven lehetett eljutni a konyhába. Ide épp csak belestem. Hatalmas és modern – anyu mindig ilyet szeretett volna. Egy másik boltíven át egy kisebb folyosóra jutottunk, amiből több ajtó is nyílt. A falon végig képek sorakoztak.

- Ez Klári szobája, ez az enyém, ez pedig Csibié. – magyarázta Linda, habár nem sok szükség volt rá. Linda ajtaján fából készült, pasztellszínű betűkkel volt kiírva a neve, alá pedig néhány fényképet is kiragasztott. Klárién a saját önarcképe volt, Csibién pedig egy poszter valami görög sztárról, akinek továbbra sem tudom megjegyezni a nevét, pedig már mesélt róla.

- Ez lesz a te szobád Dina!- mondta Klári, és benyitott a kettővel arrébb lévő szobába.

- Hűűű… - tátotta el a száját a húgom, s osztoznom kellett a véleményén, ugyanis a szoba tényleg nagyon megérdemelt egy „hűűű”-t. A falakat halvány rózsaszínre festették, a bútorok pedig fehérek voltak. Az ágytakaró szintén rózsaszín volt, hatalmas fehér virágokkal díszítve. Az ablak mellett egy íróasztal foglalat helyet, amin egy laptop feküdt. Az ággyal szemben egy tévé állt. A bejárati ajtó mellett nem sokkal egy fésülködő asztalt pillantottam meg, kicsit arrébb pedig a sarokban pedig egy fehér fotelt.

- Váóóó! – Edina félig visítva félig nevetve az ágyra vetette magát. –Ez itt maga a mennyország!

 Melinda elmosolyodott.

- Az ott a fürdőszoba, - bökött az ágy mellett lévő ajtóra – az erkélyről pedig ráláthatsz a tengerre.

- A tengerre? – Dina úgy pattant fel, mintha tűk állnának a hátába – Ezt látnom kell – azzal kiviharzott az erkélyre.

- És most lássuk a te szobádat! – szólt ellentmondást nem tűrő hangon Linda, miközben a karomnál fogva kivonszolt a folyosóra – Nyugi, nem megyünk messze. – azzal benyitott abba a szobába, ami az övé és Dináé között volt.

 Bevallom, ismét hatalmas szájtátást produkáltam, annak ellenére, hogy a helyiség nagyon sokban hasonlított a húgoméhoz (jól van na, az újdonság varázsa…), azt leszámítva, hogy az enyémnek narancssárga volt az alapszíne.

A falak, a szőnyeg, az ágynemű, mind-mind narancsszínben pompázott. A bútorok itt is ugyanúgy voltak elrendezve, mint Dinánál, csak itt fehér helyett barnák voltak. A gyors szobavizit után, az erkély felé vettem az irányt, és félrehúztam a függönyt. A látvány pazar volt. Bámulatos. Szédítő. Csodálatos.

 - Csípjen meg valaki! Ugye nem álmodom? – rebegtem a korlátba kapaszkodva. Muszáj volt. Ott terült el előttem a tenger, és olyan kék volt, olyan végtelen… - Aúú! – kaptam a bal karomhoz, ahol egy piros folt mutatta, hogy valaki tényleg belém csípett. – Klári! – kiáltottam, azzal kezemmel fenyegetően felé suhintottam.

- Hé! – Klári védekezően maga elé emelte a kezét.  Közben rázta a nevetés. – Hát látod kellett volna az átszellemült arcodat.

- Az biztos. – Mondta Linda, az ő szája is fülig ért – Egyébként tényleg szép. – merengett a korláton könyökölve – Tőlem is ugyan ezt látni.

- Tőlem bezzeg nem! – csattant fel Klári – Én csak a medencéket láthatom. Habár… - itt jelentőségteljesen Melire nézett - ott az a sok helyes úszómester.

- De hisz’ innen is rálátni néhány medencére – vetettem közbe.

 Klári bólintott:

- Hümm, bizony. Csak Max épp a túloldalon ügyel.

- Hogy jön ide Max? – kérdezte Meli fülig pirulva.

- Úgy hogy mostanában baromi sokat lógsz a túloldali medencéknél, és múltkor, amikor beszélgettél vele, látszott rajtad, hogy majd’ elájulsz.

- Egy pillanat – szóltam, ezzel megszakítva a testvéri csevelyt – Linda, csak nem arról a srácról van szó, akiről múltkor fél órát regéltél nekem?

- De. – hangzott a válasz alig hallhatóan, és Linda, ha lehet még jobban elpirult. Nos, én nem vagyok egy nagy lélekbúvár. De azt azért meg tudtam állapítani, hogy bárki is legyen az a Max, sikerült elérnie, hogy a barátnőm totálisan belezúgjon.

Utoljára akkor láttam őt ilyennek, amikor még Márkkal jártak. Persze az már nagyon régen volt, még az általánosban. Az, hogy ők ketten szakítottak, annak volt köszönhető, hogy Meliék ide költöztek. Linda egy ideig nagyon szomorú volt miatta, de ahogy elnézem mára végleg túllépett rajta…

- Na de most már hagyjuk Anikót nyugodtan kipakolni – fordult Linda Klárihoz, azzal félrehúzta a függönyt és belépett a szobába.

- Akkor, szia! – búcsúzott Klári – Ha kell valami, tudod, hol találsz meg minket.

- Rendben. – bólintottam – És Linda, még beszélünk. Nem úszod meg.

  Láttam, ahogy égre emeli a tekintetét, majd mindketten távoztak a szobából. Nem volt kedvem kipakolni, úgyhogy inkább elvetettem magamat az ágyon, és barátkoztam új, csodás lakhelyemmel. Szép rendes volt minden, az ágyneműből áradta az öblítő illata. Helyes, gondoltam, szeretem a tisztaságot. Csak valahogy képtelen vagyok rendet tartani. Szeretnék, de nem tudok. Pont.

  Mikor már úgy éreztem, eleget lazsáltam, felálltam, hogy megnézzem a fürdőszobát. Olyan átlagosan szép volt. Tiszta, mint a szobám. Nem öltött magára luxus méretet, de azért elfért benne egy kád és egy zuhanyzó is. Minden fehér volt benne. Elégedetten láttam, hogy kitette a számomra törülközőt és fürdőköpenyt is. Mindegyikbe a szálloda emblémája volt belehímezve kék cérnával.

 Izgalmasabb dolog hiányában visszatértem a szobába, és elkezdtem kipakolni a cuccaimat. Végül is jobb később, mint soha. Szerencsére a hatalmas szekrényekben minden szépen elfért.

Még maradt is benne hely. Néhány ruhát előhagytam, és gyorsan átöltöztem. A fehér miniszoknyámat, a fekete-fehér csíkos pólómat vettem fel, a hajamat pedig gyorsan összefogtam. Elégedetten néztem bele a szekrényajtó belső oldalán elhelyezett tükörbe. Tökéletesnek, gondoltam. Vigyázz Kréta, mert jövök! S a szavakat (na jó, gondolatokat) tett követte. Beleugrottam a papucsomba, és átcsattogtam benn Lindához.