9. fejezet



Tatsuro, a nemes lelkû nyugati


A nyugati kastély gyakorló terén szinte tapintani lehetett a feszültséget. A fényes nap méltatlankodva bújt el egy fodros bárányfelhõ mögé, mintha elítélné azt, ami odalent történik. Katayama még mindig felsõbbrendûen vigyorgott a lábai elõtt fekvõ nõre. Sesshoumaru az ítélet kimondása után, közömbösen meredt maga elé. Hatsuyo óvatosan feltérdelt, arccal a nagyúr lábai elé borult. Arcán még mindig ott lüktetett a férfi ütésének a nyoma, ajkai közül vér szivárgott. Yukatája bal ujja könyékig le volt csúszva, így szabadon látszódott a felkarján lévõ fekete kanji. Már beletörõdött a halálba, tudta, hogy egyszer úgy is utoléri a sors. A szíve rettenetesen fájt, hiszen az küldi õt a halálba, akit szeret. De legalább megismerte a boldogságot, noha csak múló illúzió volt az egész. Kezeit a forró talajon nyugtatta, majd rekedten megszólalt.
-Sesshoumaru-sama… -kezdte. –Az utolsó szó jogával szeretnék élni…
Sesshoumaru egy szánakozó pillantást vetett az elõtte térdelõ nõre.
-„Vajon ezek után, hogy megint el akart árulni, mit akar még mondani?” –kérdezte magától, ám törvény volt, hogy ezzel a joggal minden halálraítélt élhet.
-Nem mintha ez rajtad sokat segítene… -mondta végül a férfi. –De nem bánom…
Az udvaron lévõ férfiak érdeklõdve figyelték a fehér homokban térdelõ fiatal lányt.
-A szolgád vagyok, s te a hûbéruram vagy, Sesshoumaru-sama… -mondta lány, hangja semmi érzelmet nem tükrözött. –Mivel szamuráj családból származom, jogom van seppukut (rituális öngyilkosság, a szamurájok joga) elkövetni. Könyörgök, nagyuram, engedélyezd szolgádnak, hogy méltóképpen távozhassak a másvilágba! –felnézett a férfi rideg, aranyszemeibe. –Onegai!(kérlek) –kiáltott fel, majd lehajtotta a fejét egészen a földig. Sesshoumaru majd felforrt a dühtõl.
-Felállni! –parancsolta Hatsuyonak, aki engedelmeskedett. A nõ most felszegett fejjel állt elõtte, akár egy királynõ. Sesshoumaru egy hirtelen mozdulattal elkapta Hatsuyo nyakát, és megszorította.- Mit képzelsz magadról, onna?! –hörögte, ám Hatsuyo állta a pillantását, melynek jutalma az lett, hogy a férfi még jobban megszorította a nyakát. –Kérésedet megtagadom! Holnap, a ló órájában, (délelõtt 11 és délután 13 óra közé esõ idõszak) itt, az udvaron, személyesen vágom le a fejed! –elengedte Hatsuyo nyakát, aki mozdulatlanul állt elõtte, még mindig felszegett fejjel. –Vigyétek, és zárjátok be ezt a harmadrangú szajhát! Láncoljátok ki, nehogy kárt tegyen magában!
Hatsuyo érezte, hogy vasmarkok ragadják meg két oldalról, és taszigálni kezdték. Engedelmesen ment az õt lökdösõ, és körülvevõ katonákkal, tudta, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Meg akart halni. Katayama vigyorogva követte a menetet, teljesen le a pincébe, ahol egymástól elkerített cellák sorakoztak. Az udvarról szép lassan eloszlott a tömeg, csak Sesshoumaru állt ott, és üres tekintettel meredt a semmibe. Megalázta, és összetörte Hatsuyot. Ezt akarta. Ám valamiért nem volt boldog. Jaken óriási szemeivel érdeklõdve vizslatta a mozdulatlanul álldogáló kutyaszellemet. Jobbnak látta, ha most inkább csendben marad.



Hatsuyot belökték az egyik üresen tátongó cellába, olyan erõvel, hogy nem sok kellett ahhoz, hogy elvágódjon a fapadlón. Két férfi a falhoz taszította, és lenyomták térdelõ helyzetbe. Egy pillanat múlva már bilincs volt mindkét csuklóján, és a nyakán is. Katayama, aki végignézte az eseményeket, most elé lépett, és kizavart mindenkit a cellából. Egy ideig farkasszemet néztek egymással, majd a vörös hajú férfi leguggolt elé.
-Ostoba nõ… -mondta, mély, bariton hangján. –Felkínáltam neked a szabadságot, de te a halált választottad… -karmos kezével végigsimított a lány arcán. Hatsuyo igyekezett félrehúzódni az õt simogató kéz elöl. –Sajnálni fogom, ha ez a bájos fejecske a porba hullik… -kedvesen mosolygott a lányra. –Adok egy utolsó esélyt…
-Mit akarsz még tõlem? –kérdezte halkan Hatsuyo. –Sohasem mondtam neked olyat, hogy Sesshoumaru életére akarok törni, azt pedig végképp nem, hogy az asszo…
-Tekintve a családodat, mondhattad volna, ne? –szakította félbe cinikusan Katayama a lányt. –Mint említettem, kapsz tõlem egy utolsó esélyt… élhetsz… szabadon… -fekete szemeivel végigmérte a lányt. –Légy az enyém, és szabadságot adok neked!
-Soha! –vágta rá Hatsuyo. –Egy féreg vagy, Katayama!
Katayama erre visszakézbõl arcul vágta Hatsuyot, olyan erõvel, hogy a lány teste kifordult, és feje nekicsapódott a falnak. Hatsuyo villámló szemekkel fordult vissza Katayama felé. Ajkai közül vér tört fel, mely végigfolyt az állán, és onnan csöpögött le a padlóra.
-Onore…(te, udvariatlan stílus, inkább káromkodás) –sziszegte Hatsuyo a férfi szemeibe nézve.
-Szajha, akár most a magamévá tehetnélek… -hörögte Katayama, és kezével a lány lába közé nyúlt. Hatsuyo a férfi jóvágású arcába köpte a szájában felgyülemlett vért. Katayama erre nem számított. Odakapta a kezeit, és ujjai végén látta a vért. Agyát elöntötte a düh, és megint arcul csapta a lányt, míg másik kezével a gyomrába vágott. Észre sem vette, hogy valaki megállt az ajtóban. Egy magas, arányosan izmos, rendkívül jóképû férfi figyelte a rácsos ajtó mögül a jelenetet. A férfi díszes szamuráj vértbe volt öltözve, oldalán két katana lógott.
-Most már elég volt, Katayama tábornok. –mondta kissé unott hangon az idegen. –Míg a végén megölöd a rabot, és akkor a nagyúr nem lesz elragadtatva…
Katayama felállt, majd elindult kifelé a cellából. Szúrós szemekkel nézett a belépõ katonára. Mikor elmentek egymás mellett, tekintetük találkozott. A szamuráj közömbösen figyelte a tábornokot, aki vörös palástja szegélyével törölgette jóvágású arcáról a vért.
-Tatsuro parancsnok, kicsit túl sokat engedsz meg magadnak… -morogta Katayama, majd elviharzott, hosszú, vörös palástja lebegett utána. Hatsuyo a veréstõl kábán, nem sok mindent fogott fel az egészbõl. Még érezte, hogy Katayama aurája távolodik, és, hogy egy másik személy belép a cellába. Tatsuro a magasan lévõ, kicsiny, farácsos ablakhoz sétált, és kifejezéstelen tekintettel bámulta a nap vöröslõ sugarait, mellyel alászállt a dombok közé. Magában forrongott, mert rábízták a különleges fogoly õrzését. Pont õrá, aki az elitcsapat egyik századának parancsnoka volt. Éppen a közeli domboknál gyakorlatoztatta embereit, amikor megjelent Yasukazu parancsnok, és gúnyosan közölte vele új feladatát. Yasukazu Katayama rokona volt, és természetre is nagyon hasonlítottak egymásra. Yasukazu közel sem volt jó harcos, és tehetséges hadvezér, mint Tatsuro, -csupán Katayamának köszönhette rangját, -ám állandóan rivalizált vele. Most nyugodtan edzhette volna embereit, erre itt gubbaszthat, addig, míg el nem viszik kivégezni ezt a nõt. Nagyot sóhajtott, majd leült a lánnyal szemben. Hátát a falnak támasztotta, és egyik térdét felhúzta. Alaposan szemügyre vette a kiláncolt rabot, aki eszméletlen állapotban térdelt a falnál. A lány lehajtott fejjel görnyedt elõre, arcát eltakarta hosszú, leomló haja. Nõies alakját a rendezetlen yukata tökéletesen látni engedte. Ekkor a lány feje megmozdult, és lassan magához tért. Hatsuyo kinyitotta égszínkék szemeit, és vele szemben ülõ férfira tekintett. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem, csak bámulták egymást. Tatsuro amint meglátta a nõ arcát, -melyet ilyen elgyötört állapotban is gyönyörûnek talált, -közömbössége tovaszállt, szája csodálkozva nyílt szét. Szempillantás alatt beleszeretett a lányba. Nyelt egy nagyot, majd megkérdezte:
-Mi a neved szépséges lány?
-Hatsuyo… -nyögte a nõ, majd köhögés rázta meg a testét, és újabb vérfolyam tört ki ajkai közül. Tatsuro odaugrott mellé, és egy fehér kendõt vett elõ a vértjébõl, majd avval törölte le a lány álláról és szája szegletérõl a vért.
-Tatsuro vagyok. –mondta halkan a jóképû férfi. –Ne félj tõlem, nem bántalak. –hirtelen elõhúzta az egyik katanaját, és egy csapással levágta Hatsuyoról az összes láncot. A lány erõtlenül dõlt elõre, de Tatsuro elkapta, mielõtt a földre esett volna. Gyengéden lefektette a törékeny testet a padlóra, majd levette vörös palástját, és ráterítette a nõre. Valójában nem hitte el, hogy ez a lány képes lenne Sesshoumaru életére törni. Mivel szemtanúja volt annak, ahogy Katayama ütötte Hatsuyot, már tudta, hogy inkább Katayamának van útban Hatsuyo. És, ha Katayama valakit el akar tenni láb alól…
-Hozok neked egy ocha-t.(tea) Jót fog tenni. –majd kiment a cellából. Ekkor egy alak lépett az ajtó elé. Magas, jóképû férfi, hosszú szürkés haját a feje tetején összefogva hordta, frufruja kétoldalt szabadon lelógott. Szürke szemeivel kíváncsian szemlélte a földön fekvõ nõt, majd grimaszt vágott.
-„Tatsuro, te szerencsétlen…” –gondolta. –„Levágtad a nõt a láncokról? Vajon mire készülsz?” –kérdezte magában, majd elbújt egy titkos ajtó mögött, hogy szemmel tartsa a lányt. Katayama küldte. Tatsuro kisvártatva megérkezett egy korsónyi gõzölgõ teával, majd visszaült Hatsuyo mellé. Hatsuyo félig eszméletlen állapotban feküdt a padlón, Tatsuro palástjával betakarva. A mai napon történtek testileg és lelkileg is megviselték. Arca nem tükrözött semmit, kék szemei a semmibe meredtek. Mikor eszébe jutott Sesshoumaru, egy könnycsepp gördült le az arcán. Aztán hirtelen egy kedves férfihangot hallott, elõször egész messzirõl.
-Hatsuyo! –szólt valaki. –Hatsuyo! Daijabou desu ka?(Jól vagy?)
Hatsuyo kicsit felemelte a fejét, és megpillantotta a barna hajú férfit, aki aggódva nézett rá.
-Hoztam neked ocha-t… -nyújtotta Tatsuro a nõ felé a nagyobb méretû csészét. Hatsuyo nehézkesen felült, majd elvette a férfitól a forró italt.
-Arigatou… -kérdõen nézett a férfi kék szemeibe. Nem emlékezett a nevére.
-Tatsuro.
-Arigatou, Tatsuro. –bólintott zavartan Hatsuyo, és belekortyolt a teába. Tatsuro elbûvölten nézte.
-Miért akar megölni a nagyúr? –tette fel a kínos kérdést, melyrõl õ maga csak annyit tudott, hogy a lány meg akarta ölni Sesshoumarut.
-Tudod, ki vagyok én? –felelt a kérdésre kérdéssel a lány.
-Nem tartózkodtam a kastélyban. –magyarázta Tatsuro. –A közelben gyakorlatoztattam a csapataimat, immár negyedik napja. Nemrég küldtek értem, hogy õrizzelek téged. Csak annyit tudok, hogy a nagyúr életére törtél.
-A nevem Setsuna no Hatsuyo. Mond ez neked valamit?
-Hmmm… -gondolkodott el a férfi. –Setsuna no Joshiaka lánya vagy, akinek bátyja, Takemaru megölte Inu no Taishot… Öt tartomány volt a klán tulajdonában…
-Pontosan. –bólintott szomorúan Hatsuyo, majd letette a csészét a padlóra. –Sesshoumaru azt hiszi, hála Katayamának, hogy azért jöttem, hogy megöljem.
-Ha valóban nem ez a célod, akkor miért jöttél Nyugatra? Nem tudtad, hogyha felfedezik, hogy ki vagy, akkor megölnek?
-Véletlenül kerültem ide… -sóhajtott a lány. –Nem állt szándékomben Nyugatra jönni…
-Mi történt? –kérdezte Tatsuro, aki kezdettõl fogva biztos volt abban, hogy a lány ártatlan. –Elmondod?
-Hai. –Hatsuyo lesütötte szemeit, majd ismét a férfira tekintett. –Nekem már úgyis mindegy… ez lesz életem utolsó éjszakája… -Tatsuro együtt érzõen a lány kezére tette a kezét, közben leszállt az éj, és elsötétedett a táj. A börtön folyosóin már égtek a fáklyák.
-Sokáig a kontinensen éltem, majd visszatértem Nihonba, -kezdte Hatsuyo a történetét. –Te is tudod, hogy öt tartomány volt a klán birtokában, egyet már azon az éjjelen elvesztett, mikor a Nagy Kutyaszellem, és a bátyám bent égtek a központi palotában. Én elmenekültem Izayoival és Inu no Taisho újszülött fiával. Ezután a nyugatiak elfoglalták az egész tartományt. Izayoi kastélyában húztuk meg magunkat több évtizedig. Ez a palota Hakateda szigetén állt, mely a klán másik tartománya volt. Nem sokkal az után, hogy Izayoi meghalt, egy nyugati sereg támadta meg a szigetet, és foglalta el. Mivel Sesshoumarut nem láttam a csatában, tudtam, hogy nem a fõsereg rontott ránk. A harcban leszúrtak, és napokig eszméletlenül feküdtem. Ezután mentem a kontinensre. A klán összes vagyonát elrejtettem. A kontinensen megtanultam a karddal bánni egy híres mestertõl. Majd egy évszázadot töltöttem ott, mikor hazajöttem. Szomorúan tapasztaltam, hogy Nyugat elfoglalta a klán régi földjeit. Az utolsó mentsváram Mitsuya volt, ahol hû emberem, Danjurou uralkodott, de mint megtudtam a városban, ezt is elfoglalta Nyugat. Így kerültem Jinzába. Csak szállást kerestünk egy kislánnyal, akire útközben akadtam rá. Ám a várost lerohanták a nyugatiak, még aznap éjjel. Ekkor támadt az ötletem, hogy álcázom magam, mert féltem, hogy Nyugat ura felismer. Ezután Nyugatra hurcoltak, hogy a rizsföldeken dolgozzak.
-Hogy ismert fel a nagyúr?
-Éjjelente kijártam egy elhagyatott udvarházhoz, és itt levettem az álruhámat. Egyik éjjel, egy oni támadott rám, és a harc közben egy fának csapódtam. Egy idõre elvesztettem az eszméletemet. Mikor kinyitottam a szemem, Sesshoumaru ott ült mellettem. Nagyon kedves volt velem, és én megkedveltem õt. Minden éjjel találkoztunk.
-Miért nem ölt meg rögtön? –kérdezte Tatsuro, bár elszomorította a tény, hogy a lány kedveli Sesshoumarut.
-Nem mondtam meg neki, hogy ki is vagyok. Egy titokzatos nõ voltam, akit csak éjjel láthat. Nézd a kezem! –mutatta meg a férfinak a felkarján lévõ kanjit. –Ezt a jelet mindennap kivágtam a karomból, és nem mutattam meg neki.
-Akkor honnan tudta meg az igazat?
-Mindvégig tudta… -felelte szomorúan a lány.
-Nani? (mi van?) –csodálkozott Tatsuro.
-Úgy tett, mintha akkor ismert volna meg… -sóhajtott Hatsuyo. –Tegnap éjjel Katayamával beszéltem, aki elmondta, hogy állandóan figyelt engem. Egyszer megláthatott, és szólt Sesshoumarunak.
-Sesshoumaru csak játszott veled? –Tatsuro agyát elöntötte a düh, amit természetesen nem mutatott ki.
-Hai. –bólintott a lány. –Katayama szerint… Ma éjjel meg akartam szökni a kislánnyal együtt, de Katayama értem jött, és Sesshoumaru megvádolt azzal, hogy az életére törtem… Most pedig itt vagyok…
-Mit akart tõled Katayama?
-Azt mondta, ha az asszonya leszek, megszöktet innen, de én elutasítottam.
-„Ismét Katayama kicsinyes bosszújának lehettem tanúja…” –gondolta mérgesen Tatsuro. –„Visszautasította egy nõ, õ pedig bevádolta a nagyúrnál…”
-Így kell meghalnom… -mondta beletörõdve Hatsuyo. –Még a seppukut se engedte meg Sesshoumaru…
-Nem! –szakította félbe a férfi. –Nem halhatsz meg! Megvédelek! ’rségváltáskor megszöktetlek.
-Nagy bajba kerülnél miattam… -érzékenyült el Hatsuyo.
-Nem érdekel… -szorította meg a nõ kezét Tatsuro. –Ha az életembe is kerül, esküszöm, hogy megmentelek!
Folyt. Köv.