A berber az Equus africanus Sanson fő törzse, amely egy erős csontozatú lótípus, hosszú, konvex profillal, erős, vastag nyakkal, kardos állású hátulsó végtaggal, mélyen tűzött farokkal és dús hosszúszőrökkel. Ez a ló (Equus africanus Sanson) bizonyára ugyanezen tulajdonságokért felelős géneket hordozta magában. A berbereknek ezt az ősi formáját azonban már csak elvétve vagy részleteiben tudjuk felfedezni. Ez a populáció a jégkorszak elől megmenekült vadlovak leszármazottjainak tekinthető, így valószínű, hogy a berber még az arab telivérnél is ősibb fajta, de minden bizonnyal az arab után a második legfontosabb fajta, amely az egész világ lótenyésztésére hatással volt.
Egy tisztavérű berber mén, "Godolphin Barb" ("Godolphin Arabian" néven is ismert) a harmadik legfontosabb világfajta, az angol telivér egyik alapító ménje volt. Az andalúz kialakításában is szerepet kapott a berber, így jutott el a spanyol hódítók által elsőként az amerikai kontinensre is, így az ottani fajtákon is felismerhetők a berber tulajdonságai. Manapság újra léteznek olyan musztángtenyészetek, ahol a tiszta berber vonalakat próbálják újraéleszteni. A lipicai fajta kialakításában is jelenlévő berber lovak vére eljutott Kelet-Európába. Sajnos a berber, főként Európában, sohasem tudta kivívni magának az őt megillető elismerést, amelyet az arab és angol telivér kiharcolt magának. Ennek oka legfőképp az ismeret hiánya és a hiányos (gyakran teljesen hiányzó) származási lapok. Pedig nagy keleti írók és tudósok, komoly szakemberek elismerik a berberek elsőbbségét. Abd-el-Kader története például Aamru-el-Kais-ről szól, a VII. században élt nagyhatalmú arab uralkodóról, aki egyre azon fáradozott, hogy berber lovakból építse fel hadseregét - arab telivérekkel ezt elképzelhetetlennek tartotta.
Egyes észak-afrikai primitív népek, például a tuaregek, nagyon hosszú ideje tenyésztik a berber fajtát. Lovaik a numídiai és a gyors, keleti lovak, illetve a vandálok - akik Kr. után 400 évvel érkeztek Afrikába, hogy megalapítsák a mór császárságot - nehéz testű lovainak vérét is magukban hordozzák. A gyakran párductarka mór lovakat Oppian már Kr. előtt 200 évvel magasztalta. Hannibál rettegett seregét is észak-afrikai lovakból építették fel.
A berber lovak tehát már Kr. után 700 évvel honosak voltak Észak-Afrikában, amikor az arab telivér odakerült. Akkortájt, de főleg a VII. századtól, megkezdődött az arabokkal történő nemesítés és a két fajta keveredése. Gyakran adtak el berberként olyan lovat, amelyben csak kis vérhányad berber volt. A VIII. századtól a berber a mórokkal eljutott Európába és hatást gyakorolt az akkori fajtákra. Ismeretesek azok a berber versenyek, amelyeket a XVI. században II. Pál pápa kívánságára rendeztek Róma utcáin. A fajta a XVII. században érte el népszerűsége tetőfokát, amely azonban a későbbi túlzott keresztezések és keveredések miatt a XVIII. századtól ismét csökkenni kezdett.
Az arabbal történő keresztezés részben igen kiváló lovakat is adott, amelyek a tisztavérű berbereket egyre jobban visszaszorították. Így hosszú időn keresztül tiszta és jó minőségű berbereket csak a sivatag peremén, illetve a hegyvidékeken lehetett találni, hála a tuaregeknek, akik vonakodtak arab telivért bevonni a tenyésztésükbe. A berber mindig is harci ló volt, eleinte a már említett hadvezérek, később a XIX. és XX. század észak-afrikai lovas harcosainak lova lett, ma pedig a bemutatók kedvelt csatajeleneteinek szereplői.
Az egykori francia gyarmatosítók szívesen vitték haza magukkal lovaikat. Ezzel, és Afrika viszonylagos közelségével magyarázható a berber lovak nagy száma Franciaország területén. Európa északibb területeire csak jóval később jutottak el ezek a lovak.