Az öröklét rabjai   25. jelenet   R: Robert F: Felicia J: James H: Horatius K: Kaylie   *R elég feszült hangulatban van. Aggódik. Lenn van a nappaliban Jamesszel.* *F hazaér, benyit az ajtón és a nappaliban találja Jamest és Robertet* *R odakapja a fejét.* Szia, Felicia… *J kicsit csalódott, azt remélte, hogy Kaylie-is hazajön Feliciával, bár maga sem tudja honnan jutott ez eszébe, mivel pontosan tudja hova ment Kaylie* Szia. *F is köszön, majd leül velük szembe, látszik rajta hogy fáradt* R: Útjára engedted? *halkan kérdezi.* F: Nem volt más választásom, de bízok benne, hogy nem árul el minket. R: Szerintem előbb halna meg… Melyik a jobb lehetőség? *J lesüti a szemeit, felkel, nem bír ülve maradni* F: Az, ha visszajön. R: Magadnak sem vallod be, hogy erre van legkevesebb esély, igaz? J: Robert, ezt ugye nem mondod komolyan? *R fájdalmas arccal James szemébe néz.* F: Mivel nem volt más választásom, minthogy elküldjem, kénytelen vagyok legalább reménykedni abban, hogy visszajön. *J a kezébe temeti az arcát* R: Most örültem volna, ha legalább azt hazudod, hogy "biztos vagyok benne, hogy vissza fog jönni". F: Nem vagyok biztos benne. R: Ezért mondtam, hogy legalább hazudj… *F sóhajt, látszik rajta, hogy egyáltalán nincs jól, az az egyetlen szerencséje, hogy most sem érez semmit, mert ha nem így lenne, már régen elbőgte volna magát* Mi értelme lenne  hazudni? R: Nem sok. De talán megnyugtatott volna egy kicsit. Tényleg nem volt más megoldás? Semmi az égvilágon? Azt mondtad, vér volt abban az üvegben, amit összetörtél. Nem mondtad meg, hogy kié… De ennél még azt is könnyebb lett volna szerezni. *F elmosolyodik* Hidd el, ha azt mondom, hogy nincs más lehetőség akkor nincs más lehetőség. Az a személy, akitől az a vér származott, már nagyon régen nem él. *R sóhajt.* F: Mit gondolsz miért engedett el minket… pontosan tudta, hogy Kaylie-nak nem lesz más választása, és vissza fog menni. Ezt művelte legutóbb velem is. R: Miért nem támadjuk meg? Rengeteg ellensége van. Nem is a leggyengébb vámpírok. Ha összefognánk… talán sikerülne. F: Pontosan ez a célom, de ez nem megy két nap alatt, és ezt ő is tudja… kiszámít minket. R: És Kaylie? Meddig várjuk? Vagy majd közlöd, amikor meghal? F: Nem hiszem, hogy rögtön meg fogja ölni, és megbeszéltem Kaylie-val, hogy ha nem talál kiutat, akkor hívjon. R: Ez aztán megnyugtató… Egyáltalán, meghallod, ha onnan hív? F: A mester-tanítvány kapcsolatot még Horatius sem tudja blokkolni. J: És mégis mi lesz, ha nem jön vissza *el van keseredve.* belegondoltál már? F: Nem. R: Akkor itt az ideje. F: Szerinted érdemes? Amíg nem adja fel, addig én sem adom fel. R: Feladnád te valaha? *fájdalmas arc.* Kaylie nem olyan erős, mint te. Túl sokszor törted meg… Nem tartom valószínűnek, hogy ez megerősítené, legalábbis nem azon a téren,  amelyikre most szüksége lesz. *F nem válaszol az első kérdésre* Szerinted jobb lett volna, ha hagyom hogy teljesen a maga útját járja? Nevelés nélkül, még ennyi ereje se lenne mint ami most van. R: Még nagyon fiatal és felkészületlen ehhez. Horatius négyezer évvel idősebb nála! Kaylie csak 10 éve lett vámpír… Gondolj bele… mennyi esélye van? Nagyjából semmi. És most egyetlen dologra támaszkodhat: éppen arra, amit ki akarsz irtani belőle. F: Én is megmenekültem előle, érzések nélkül! R: Neked jóval több tapasztalatod van. F: Robert, ne keress állandóan kitérőket. Abban viszont Kaylie jár jól, hogy ő talán tettetni tudja, hogy hisz neki, ami nekem még csak meg se fordult a fejemben. R: Talán. *nagyon ritkán sír, de most megtelik könnyel a szeme.* *J még mindig nem képes felfogni a történteket, de Robertre nézve, eszébe jut, hogy mennyit  jelent neki Kaylie, és képtelen lenne nélküle élni* F: Legalább ha benne nem bíztok, legalább bennem bízzatok. R: Te sem vagy biztos semmiben. F: De nem a legrosszabb esetet firtatom. Ezzel csak saját magatokat idegesítitek fel. R: Persze. Hozzávetőlegesen van 70% esélye, hogy Kaylie átáll. 29%, hogy meghal, és 1%,  hogy visszajön. F: Fejezd már be az önmarcangolást! R: Ha lenne benned egy szikrányi érzés, akkor nem engedted volna el. *Felicia szemébe néz.* F: Hagytam volna szép lassan meghalni? R: Nem. Megszerveztük volna a támadást… Minél gyorsabban. Két-három éjszaka elég lett volna rá. Kaylienak még legalább két hete van hátra, ahogy elnéztem. F: És ki szervezte volna meg? *felnevet* Teee? Robert, emlékszel, hogy nekem milyen  gyorsan terjedt? Minden attól függ hogy Horatius mit akar. Fél nap alatt meg tudta volna ölni. R: De nem tette, mert biztos volt benne, hogy Kaylie visszamegy hozzá. F: Látom, végre eljutott addig a borsónyi agyadig. R: Keresztül húzhattuk volna a számításait! F: Szerinted meddig tartott volna, amíg rájön, hogy szervezkedünk ellene? R: Honnan tudjam? F: Ez az… néha az eszedet is használhatnád mielőtt beszélsz. R: Aggódom érte helyetted is, mivel te képtelen vagy rá. F: Milyen megtisztelő. Csak az az egy probléma, hogy azzal, hogy aggódsz, semmi hasznosat nem teszel érte. *R most legszívesebben megütné Feliciát.* * F nincs túl jó hangulatban úgyhogy vet egy lenéző pillantást Robertre, hogy ha nem akar  meghalni, akkor ne húzza ki a gyufát* R: Egy szörnyeteg vagy, Felicia. Ezt most vedd komolyan. *feláll, és az ajtó felé indul.* *F a szokásos gúnyos pillantás kíséretében néz utána* *R int Jamesnek, és kimegy.* *F Jamest nézi* *J lehajtja a fejét.* F: Te is EZEN a véleményen vagy? J: Meg tudsz győzni az ellenkezőjéről? *F átül James mellé* Nincs szükség nagy bizonygatásra, maga is el tudod dönteni, hogy megbízol-e bennem vagy sem. J: Szeretnék. De nagyon logikus, amit Robert mondott. F. Robert, előszeretettel játssza mindig a vészmadarat. Akár ki is rakhatnánk az ajtóba  rikácsolni *Jamesre mosolyog* J: Elhiszem, hogy nem volt más lehetőség, de Kaylie… *nem bírja kimondani.* F: Erősebb, mint gondolnád. Ha végre elkezdene hinni magában, bármelyikőnket le tudná körözni. J: Bár úgy lenne. *F hátradől és felhúzza a lábait* Mi pedig nem tehetünk mást azon kívül, hogy bízunk a  sikerében. Ja mi feladjuk, ő is fel fogja. J: Szerinted elég erős lesz, hogy vissza tudjon jönni? F: Itt a lehetőség, hogy bizonyítson. Úgyis mindig erre vágyott. *J bólint.* Ha sikerül neki, akkor végre elégedett leszel vele, vagy ne gondoljak ilyen lehetetlen dolgokra? F: Jobb, ha nem teszed. *elmosolyodik* *J ránéz, és szomorúan mosolyog.*   *K még mindig egyedül van, és a kiúton gondolkozik.* *H két óra múlva besétál, és becsukja maga után az ajtót* Sajnálom, ha megvárakoztattalak, de kizárólag vámpírvért iszom, és előfordul, hogy körülményes a beszerzés. K: Szólhattál volna, hogy ilyen sokáig elmaradsz. Kezdtem aggódni. H: Milyen figyelmes lettél hirtelen. *Kaylie elé tol egy gyönyörű kristálypoharat, magának is tesz le egyet az asztalra, és leül Kaylie-val szemben* *K még mindig kerüli a tekintetét, csak olykor egy-egy pillanatra néz a szemébe.* Te is figyelmes vagy. *Horatiusnak egy átlátszó üveg van a kezében, látszik benne a vörös folyadék, először Kaylie-nak önt, majd magának is K: Köszönöm. *rámosolyog, és furcsamód nem is esik olyan nehezére ez a színlelés.* *H lassan iszogatni kezd, de közben végig Kaylie-t figyeli* *K is a szájához emeli a poharat, és úgy tesz, mintha inna egy kortyot, aztán leengedi.* *H észreveszi* Nagyon ki fogsz merülni, ha nem iszol, arra gondolom magad se számítasz, hogy kiengedlek. K: Nem számítottam ilyesmire, de mára eleget ittam. *H mosolyog* Hallottam, elcsemegézgettetek az erdőben. Elvégre nem kár értük… K: Nem volt más választás. Maguknak keresték a bajt… *H felnevet* Abban biztos vagy, hogy Felicia hazaért? K: Igen. *ezt kicsit dacosan mondja.* H: És ő biztos abban, hogy te is hazamész *felnevet, de kedves hangnemben beszél* K: Miért, te úgy gondolod, hogy nem? *elbűvölően mosolyog.* Egyszer hazamegyek. Te sem akarsz engem börtönben tartani az örökkévalóságig, nem igaz? Hasznosabb vagyok neked szabadon. *kb hirtelen ötletből beszél, kimondja, amit gondol, és nem töpreng semmin.* H: Felettébb hasznos lennél, ha nem azon törnéd a fejed szüntelenül, hogy hogyan szökj meg innen. Nem tudsz átverni Kaylie, feleslegesen próbálkozol, átlátok rajtad. *K hátradől.* Ilyen fogadtatás után arra számítottál, hogy a nyakadba ugrok? *H rámosolyog* Nem én voltam az aki minden szó nélkül, "betört" a másik otthonába. K: Be kellett volna jelentkeznem? H: Talán nem ártott volna, még nem meséltem neked, hogy hogy bánunk a nem hívott látogatókkal. *nevet* K: Hallottam hírét. H: Ezt sejtettem. Gondolom, rólam meg azt hallottad, hogy én vagyok a vén szörnyeteg, aki mindenkin átgázol és letapos. K: Valami hasonlót. A meghatározás nagyjából stimmel. H: Micsoda csúnya pletykák *rámosolyog* De a drágalátos mestereddel ellentétben, akit annyira "szeretsz," nekem még 4000 év után is vannak érzéseim. K: Ez becsülendő. H: Így hát én is lemondhatnám Feliciát, mindennek. A háta mögött persze, ahogy ő is tette,  csak fordított esetben. K: És gondolod, hogy hinni fogok neked? Vagy egész egyszerűen nem tehetek mást? *H tölt még magának egy pohárral* Hinni fogsz nekem, abban biztos vagyok. *K arcán átfut egy mosoly* H: Ha jól hallottam, most Victorián élősködik. K: Ohh, Victoriát is ismered? H: A kérdés érdekesebben hangzana úgy, hogy kit nem ismerek *mosoly* K: Felteszem, nem nagyon létezik ilyen. H: De… K: Például? H: Halandókkal nem nagyon társalgok. *K elmosolyodik* *H halkan megjegyzi* Aljanép. K: Számítanak valamit egyáltalán? H: Még ételnek sem jók. Jó kérdés, azon kívül, hogy mindig az útban vannak, semmit. K: Te is voltál valaha ember, nem igaz? Négyezer év… lehet, hogy hosszú idő… De mindannyian halandóként kezdtük. H: Honnan gondolod, hogy ember voltam? *mosoly, már csak azért is mindenbe beleköt* K: Onnan, hogy ennyire lenézed őket. Senki nem néz le vagy gyűlöl olyan fajokat, amelyekhez semmi köze. H: Látom, Felicia beléd nevelte, ezt a rettentően illetlen és undorító hangnemet. K: Nem nevelte belém. Ez születési rendellenesség. *mosoly* Inkább megpróbált leszoktatni róla, kevés sikerrel. És még mindig nem válaszoltál… Te is ember voltál, igaz? H: Téged leszoktat? Sosem értettem azt a kifacsarodott ízlését, hozzá képest úri hölgy vagy. Mit számít ez neked? Semmit sem tudsz a múltamról. Ha pedig akarsz tudni, érdekből teszed. Tehát nem vagyok hajlandó beszélni róla. *K felnevet* Számíthattam volna rá… Talán félsz tőlem, hogy nem mersz egyetlen ártatlan kérdésre válaszolni? *nevet a lehetőségen és a helyzet abszurditásán.* H: Rettegek *rámosolyog* K: Megtisztelő *kacsint* H: Ne pimaszkodj, mert a végén még azt fogom hinni, hogy visszaélsz a vendégszeretetemmel. K: Mondtam már, hogy ez nálam születési rendellenesség. Így nem is tudok változtatni rajta. H: Nem kell bemutatkoznod, mondtam már, hogy átlátok rajtad. K: Csak emlékeztettelek… H: Nem szükséges. *felkel a székből, és Kaylie mellé sétál* *K szíve a torkában dobog, de nem mutatja ki a félelmet.* H: Gyere körbevezetlek, hogy jobban kiismerhesd a terepet… elvégre ez fontos a szökésben *most először gúnyos* K: Nem számítottam tőled ekkora figyelmességre. H: Gondolom, azt senki se említi, hogy híres vagyok a vendégszeretetről… milyen  elszomorító. Innen mindig csak a rémhírek jutnak ki *mosoly* K: Túlzottan vendégmarasztaló vagy… A jó híreket azok hozhatnák, akiket kiengedsz, de ilyen nem sok akad. H: Komoly hiba lenne. De gondolod, ha valakit kiengednék az jó hírrel távozna? *nevet* K: Talán. Ezt te jobban tudod nálam. H: Mindent *szünetet tart* jobban tudok nálad. K: Lebecsülsz? ÖREG hiba *kacsint* H: A 10 éveddel az én szememben még halandó vagy *mosoly. Közben szép lassan halad előre, vezeti körbe Kaylie-t a házban* K: Akkor miért kellek neked ennyire? *közben felméri nagyjából a házat, de nem sok kiutat talál* H: Én nem unatkozhatok? K: Ennyi az összes ok? *nevet* H: Kiindulásnak épp elég nem? A többi meg csak rajtad múlik *rámosolyog* K: Kezdem fontosnak érezni magam. H: Látom, máris elbíztad magad *mosoly* Inkább mesélj magadról, az érdekesebb mint az ügyetlen próbálkozásait ellenem *felnevet* K: Átlátsz rajtam, ismersz… hát minek mesélnék? H: Érdekesebb, ha te értelmezed a dolgokat. N még a jelentés is megváltozik így *mosoly* K: Nem sok mesélnivalóm van. Tíz év nem olyan hosszú. *beérnek egy szűk folyosóra, ahol középen van egy roskadozó létra, ami a tető, egyenes részéhez vezet* H: Attól még érdekelne. A gondolataidat hallván, az a 10 év is elég mozgalmasra sikerült. K: Csodálkozol rajta? Felicia tanítványa vagyok. Voltam… H: Csak voltál? *felmászik a létrán, és kilép , magába szívja a kinti levegőt (a látszat miatt). K: Magam sem hiszem komolyan, hogy meg tudok szökni innen. *H segít feljönni Kaylie-nak* *K-nak nem nagyon kell segítség, egy létrát még meg bír mászni.* Így hát mindenképpen el fogod érni a célod, ha akarnám, ha nem, hiszen mennyivel könnyebb megszokni… H: Főleg, ha nincs más választásod. *egészen a perem széléig sétál, és ott megáll, Kaylie nagyon egyszerűen le tudná lökni* *K lenéz, látja, hogy szédítő magasságban vannak. Nem próbálkozik Horatius lelökésével, csak megáll mellette.* K: Két út van mindig. Még mindig ott van a halál lehetősége. *mosoly* H: Ne traktálj ezzel a szöveggel, nagyon fáraszt. Azért Feliciát még nem szárnyaltad túl, nem tudom, mesélte-e már, milyen jól elszórakoztunk legutóbb. *felnevet* K: Látszott rajta. Nem bocsátkozott részletekbe… Mi mást mondjak, ha nem a hitvallásom érdekel? H: Én szívesen mesélek neked, ha már a mestered megtagadta tőled, a "tudást". Köszönöm, arról épp eleget tudok. K: Hát akkor beszélj te… H: Megengeded? *felnevet* K: Engedély megadva *nyelvetnyújt.* *H átkarolja Kaylie-t* Úgy veszem észre, úgy érzed magad, mintha a helyemben lennél *mosoly* K: Te keltetted ezt az érzést, hát csak magadat hibáztathatod miatta. H: Engem nem zavarnak az érzéseid. K: El lennék veszve, ha téged is zavarnának… H: Milyen megható. Akkor engedélyeddel elkezdeném a mesét. *K gondolatai már jó ideje nem cáfolják meg a szavait. Rámosolyog.* Hallgatom. *H visszamosolyog* Szóval… az emlegetett nőszemély, ugyanazon okból keresett fel, mint most te. És én ugyanazon okból nem voltam hajlandó teljesíteni a kérését. Először  beszélgettünk, de aztán úgy tűnt, hogy Felicia drága bújócskázni szeretne. Tehát bújócskáztunk. K: Kedves tőled, hogy teljesítetted a vágyát. H: Aztán megöltem egyszer… meg kétszer, meg háromszor és nagyon szépen eljátszottunk  napokig. K: Milyen kellemes elfoglaltság *végtelenül gúnyos.* H: Nekem is annak tűnt… felettébb *mosoly* K: Rám is ez a sors vár? H: Te is bújócskázni akarsz? *nagyon kedves hangnemben beszél* K: Én nem kedvelem a gyerekes játékokat. H: Ennek felettébb örülök. Így még élvezetesebb lesz a játék *mosoly* K: Gondolom a tervek szerint csak te fogod élvezni. H: Rajtad múlik. Miért félsz tőlem ennyire? *Kaylie szemébe néz* K: Adtál rá okot, hogy féljek. *most sem néz a szemébe, inkább a mélységet bámulja* Az első találkozás túl… "igéző" volt. *H felnevet* Akkor túlságosan ellenségeskedő voltál. K: Most nem leszek az. H: Attól hogy megalázkodsz előttem, még ugyanúgy fogsz félni. K: Miért, jobban örülnél, ha nem félnék? H: Nem jobban... hanem akkor örülnék. *rámosolyog* K: Az bele fog telni egy kis időbe. *H Kaylie-hoz fordul, és egy hirtelen mozdulattal erősen belekarmol a nyakába hátulról, és   végighasítja azt* *K felszisszen, és becsukja a szemét.* H: Bocsáss meg az óvintézkedésekért, de muszáj volt, különben nem  tűntethetném el a másikat… annyira elcsúfítja az arcodat… *K Kinyitja a szemét, és egy pillanatra Horatius szemébe néz, de a tekintete haragtól és gyűlölettől szikrázik. Aztán visszafordul a mélység felé.* *H végigsimít Kaylie arcán, és a seb eltűnik róla* K: Kösz. H: Így már mindjárt jobb. K: Hogyan érhetném el, hogy megbízz bennem? H: Ha majd te megbízol bennem, ígérem neked, hogy viszont is működni fog. K: Akkor ne tegyél ellene… H: Oh, bántottalak, amióta betetted ide a lábad? K: Épp most. H: Már bocsánatot és kértem érte, de sajnos ez szükséges volt… de a másikat eltűntettem, úgyhogy akár úgyis veheted, mintha semmi sem történt volna. K: Kedves tőled *árnyalatnyi gúny.* *H szemei megint teljesen fehérek, úgy néz most szembe Kaylie-val, hogy még a nevét is elfelejtse, hogy miért jött, az egész múltját* *K most is csak egyetlen kapaszkodót talál: Feliciát. Koncentrál rá, és még az utolsó  pillanatban, mielőtt megadná magát, lehunyja a szemét - de ezt Horatius hiheti akár sikernek is.* H: Kellemes állva aludni? Mert ha nem akkor talán kinyithatnád a szemedet *még mindig  kedves hangon beszél* *K kinyitja a szemét, de nem néz Horatiuséba.* Nem kellemes dolog. *nem gondol már semmire, ösztönből beszél.* *H maga felé fordítja Kaylie arcát, lefogja, hogy ne tudjon mozdulni közben* *K lesüti a szemét. Horatius száját nézi.* * H elmosolyodik és abbahagyja* *K ezt megérzi, és egy pillanatra – csak ellenőrzésképpen ismét Horatius szemébe néz.* H: Mi érdekeset találtál? *kérdezi kedvesen* K: Mit találtam volna? H: Én tudjam? Ha tudnám akkor nem ezt kérdezném most *mosoly* K: Semmit. H: Ne húzz fel. K: Nem akartalak felhúzni. H: Én nem így vettem észre. Vagy tán szerinted tévedek? *mosoly* K: Sosem tévedsz. De ha felhúználak, nem akarattal teszem. H: De… szoktam tévedni. K: Nem néztem ki belőled. H: Legalább én beismerem. Nem úgy, mint EGYESEK. K: Mint kik? H: Egyet jegyezz meg Kaylie. Útálom, ha valaki értetlenkedik. *leül a perem szélére, és a  semmibe lógatja a lábát* *K lenéz, és arra gondol, hogy vajon megoldaná-e a problémáját, ha egyszerűen leugrana* Nem adom olcsón a bőröm. De gondolom, erre már rájöttél. H: Szerinted belehalnál ha leugranál itt? *felkel* K: Nem hinném. Csak egy kósza ötlet volt. H: Kipróbáljuk? *úgy tesz mintha őse tudná* K: Velem is játszadozni akarsz? H: Én mindenkivel játszadozok *mosoly* K: Hogy lehet ennyire unatkozni… *szemforgat.* *H átkarolja Kaylie-t és leugrik vele, bár ez előre meg volt tervezve, és úgy 20 méterre alattuk megjelenik egy terasz, arra esnek le* *K térdei berogynak, de semmi baja sincs.* Nem tudsz halálra rémiszteni. H: Még egyet? A Következő már sokkal lejjebb van *nagy mosoly* K: Felőlem mehetünk. Nem mondtam még, hogy szeretem a veszélyt? *ő is elmosolyodik.* H: Én szívesen játszom *eltűnik alattuk a terasz és megint zuhanni kezdenek, a következő viszont már bő 100 méter zuhanás után jelenik meg* *K készül, és az ugrás pillanatában szorosan átöleli Horatiust, és a nyakába harap.* *H, amint leérnek elhúzza magától Kaylie-t* Ez nagy hiba volt. K: Azt mondtad, szívesen játszol… Én is. *lenyalja a szájáról a vért.* H: Akkor játszunk tovább, amit elvettél, könnyen visszavehetem *most ő harap Kaylie nyakába, és a földre is taszítja közben, és lefogja.* *K elengedi magát és becsukja a szemét. Próbál közben regenerálni, és sikerül eltüntetni a sebet a tarkóján.* Te sem játszhatsz örökké… *a fülébe suttogja.* *H nem zavartatja magát, elengedi Kaylie-t és most a kezéből iszik, közben megint megigézi Kaylie-t* *K már ösztönösen Feliciára gondol. Ez az érzés még mindig elég erős ahhoz, hogy ne sikerüljön az igézés.* *H ezzel sem foglalkozik, nagyon eldurvul és nem áll meg, pedig már érzi, hogy Kaylie-ban hamarosan elfogy a vér* *K most már nagyon gyenge, és felkészül rá, hogy ismét meg fog halni… nem mintha  újdonság lenne… *H egészen Kaylie haláláig folytatja* *K teste elernyed.* *H felemeli a földről, és ölben beviszi a teraszról nyíló szobába*