Az öröklét rabjai   23. jelenet   R: Robert V: Victoria K: Kaylie F: Felicia   *R úgy dönt, hogy amíg a többiek szétszéledtek vadászni, addig ő megkeresi egy régi jó  ismerősét, Victoriát.* *V épp abban a szállóban kóborol, ahol Robert-ék is* *Robertnek sikerül kiszúrnia őt, és odamegy hozzá.* Szia, Victoria… Van egy kis időd rám? V: Robert! *megörül a tanítványának* Rád mindig *mosoly* Régen találkoztunk. R: Nagyon rég… *ő is elmosolyodik.* Lenne egy elég nagy kérésem… V: Hallgatlak. R: A tanítványom összekapott Horatiusszal… Már csak az a csoda, hogy él… És jelenleg nincs hol laknunk. V: Tudod, hogy bármikor szívesen látlak… tanítványod? Látszik, hogy rég láttuk egymást… Horacusszal… sok ez nekem így egyszerre *mosoly* R: Ebben biztos voltam… Nekem is sok… Pedig nekem nem egyszerre… Feliciának hívják. Nem kétlem, hogy hallottál róla… *V leakad kicsit* Az a Felicia aki megölte Tamarát? R: Nem ismerek másikat. V: És a házaddal mi lett? R: Horatius felgyújtotta. V: Milyen kedves… Hát jó, kettőtöknek lesz még elég hely *mosoly* R: A legjobb, hogy Feliciának is van tanítványa… Kaylie, plusz Kaylie tanítványa, James… Tudod még követni? V: Azt akarod mondani, hogy a tanítványod tanítványának a tanítványa, is veletek élt? R: Azt. És elég bonyolult most a helyzetünk… V: Azt hiszem, tartozol pár mesével *mosoly* R: Ne aggódj, megosztom veled a tudásomat. V: Abban biztos vagyok. *Feliciáék visszaérnek* R: Már itt is vannak... ;) *V megfordul* *F belép nyomában a két másikkal* Üdv, Robert, megtudhatnám, ki a hölgy? *mosoly* R: Hello. Ő Victoria, a mesterem. Victoria, ő itt Felicia, mögötte Kaylie és James. *F biccent* Mi még nem is találkoztunk… örülök a szerencsének. *J is köszön, a háttérben marad és átkarolja Kaylie-t* *K mosolyogva köszön. Az arcán még mindig látszik az a csúnya seb… sőt, egyre inkább kezd terjedni.* V: Ha már ilyen szépen összegyűltünk, akár indulhatnánk is.* *F tudta előre. Kérdőn Robertre néz* R: Ha nincs ellenedre, Felicia, lesz hol laknunk ideiglenesen. F: Végre egy jó hír… azt hittem, már megint valaki meg akar ölni. *V nyugodt léptekkel elindul.* R: Ez már fóbia. Na gyerünk… *V elvezeti őket, a lakhelyére, párszáz kilométerre lévő kisváros* R: Jesszus… Ez rengeteget változott, mióta utoljára itt jártam… *V hátramosolyog, és kinyitja az ajtót. A lakásban csak az a különleges, hogy szinte minden bútor sötétkék színű, vagy a kék egyik árnyalata* *a kis csapat bemegy.* V: Érezzétek magatokat otthon, nekem el kell mennem, mivel ennyi koporsó sajnos nincs raktáron *mosoly* R: Köszönjük *hálásan rámosolyog* *F megállítja Robertet* *R Felicia felé fordul* F: Ccc, eddig be sem mutattál a mesterednek. R: Jó ideig én sem láttam. F: Volt valami probléma? R: Ő is tudna érdekes dolgokat mesélni… Nem igazán… F: Akkor majd kifaggatom *mosoly* R: Hajrá. *V pár óra múlva visszaér. Leül a párocskával szemben, és csak ezután köszön.* *R rámosolyog.* Hello. Sikerült? V: Már hogyne *mosoly* *F biccent* R: Ha nem gond, hölgyeim, akkor most magatokra hagylak titeket. *V elköszön Roberttől* *R pedig felmegy az egyik szobába.* *F elterpeszkedik a kanapén, ahol eddig Roberttel együtt üldögélt.* V: Sajnálatos, hogy eddig nem találkoztunk… Bár a tanítványomat sem láttam már nagyon  rég óta. F: Mondanám, hogy örülök a találkozásnak, de ezt úgyse hinnéd el nekem *mosoly* V: Elhiszem vagy nem, attól még a jelképek megmaradnak. A magunkfajtának is. F: Hogyhogy ilyen rég láttad utoljára Robertet? V: Rég kirepült már a "családi fészekből". Mindig álmodozó volt, saját életet akart. F: Álmodozó… milyen jellemző… V: Az is zavarta, hogy sosem kezeltem őt férfiként, olyan volt nekem, mint ha fiam lenne. Hidd el, ismerem már. *mosoly* *F is mosolyog.* Nem olyan nehéz kiismerni. Robert kiszámítható. V: És gondolod, hogy ez zavarja? Szeret olyan lenni, amilyen. Ez mindig is így volt. F: Javíthatatlan *nevet* V: Engem valami más jobban zavar. F: Mégpedig? V: A tanítványod, Kaylie. Sajnos vagy nem sajnos van egy ilyen rossz szokásom, és meg sem próbált védekezni ellene, úgyhogy tudok egyest-mást rólatok. F: Ohh, még egy tudós… *nevet* Kaylie miért zavarna téged? V: Az zavar, amit csinálsz vele. Felicia, ezt nem lehet belenevelni senkibe. Vagy magától rájön, és követi az ősi vámpír eszmét vagy nem. Nézd meg az én tanítványaimat, Robert-el hiába csináltam volna akármit, lehetetlen. F: Kaylie maga akarta. Nem az én döntésem volt, hanem az övé *mosoly* V: Ha nem erőltetted volna, nem ezt az utat választja. Te is tudod. F: Erőltettem volna? *mosoly* Rájött magától, hogy ez a helyes út az ő helyzetében. Nem véletlenül választottam őt *kacsint.* V: Szenved, jobban mint gondolnád. Bizonyítani akar, előtted… vagy maga előtt. F: Akkor ideje lenne igyekeznie! *nevet* V: Nem készült még fel arra, ami most vár rá. Szerinted képes lesz rá? F: Biztos vagyok benne. *mosoly* V: Csak reménykedni tudok benne, hogy nem úgy végzi mint Tamara. *halkan megjegyzi, hogy* Ő is a tanítványom volt. F: Sajnálom *minden sajnálat nélkül, a formaság kedvéért* Kaylie nem úgy fogja végezni.  Sokkal hűségesebb annál. Meglepő, hogy mennyire… *ezt inkább csak morogja* V: Én is legalább ennyire bíztam Tamarában. Rettentően tehetséges volt F: Mikor csalódtál benne? Amikor velem barátkozott össze, vagy amikor Horatiusszal? V: A második. Veled semmi baj, csak a saját magához hasonlóak barátságát kereste mindig. F: Végre valaki nem utál elvből *morog* V: Egy elvet követünk *halkan hozzáteszi* Csak egy kicsit más módszerekkel. F: Igazán szerencsés találkozás. *mosoly* V: Van valami ötleted, hogy egyáltalán hogyan kezdhetne bele, hogy esélye is legyen? F: Ötletem kismillió van, de hogy melyik lesz a leghasználhatóbb, azt még nem tudom. *mosoly* V: Gyanítom maga mellé akarja majd állítani, de talán lesz annyi lélekjelenléte, hogy ne hagyja. F: Ebben biztos vagyok. V: Úgy tudom, neked egyszer már sikerült. Beszélhetnél erről vele. Bizonyára nagyon érdekelné a véleményed. F: Majd meglátjuk, ha eljön az ideje. V: Sajnos idő híján vagyunk. F: Nem évtizedekre gondoltam *mosoly* V: Még jó. Én sem *mosoly* *F elbúcsúzik Victoriától, és megkeresi Robertet, aki egyedül van az egyik szobában* *R felnéz.* Összeismerkedtetek? F: mondhatjuk így is, örültem, hogy végre találtam valakit, aki nem akar rögtön megölni *felnevet* R: Victoria már csak ilyen. Mondjuk örültem volna, ha a régi szobámat meghagyja eredeti színeiben… így olyan a ház, mint egy frigidaire. F: Amint láttam eléggé… szereti a kéket. R: A mániáj. *F elneveti magát* Bizonyára úgy gondolta, hogy a szoba tulajdonosa már nem jön vissza. R: Nem meglepő, én sem hittem volna, hogy visszajövök… F: A szükség kényszerít *mosoly. Közelebb ül Roberthez, és a szemébe néz* R: Elárulod, hogy most mire készülsz? Hogy tudjam, miért aggódjak érted. *F egy egészen picit elmosolyodik és még közelebb hajol* Robert drágám, szerinted mindig igazam van? *elbűvölően mosolyog, Robert csak annyi változást lát belőle, hogy Felicia pupillája összeszűkül, és a szemszíne fokozatosan megy át fehérbe* R: Mih? Igen…  *meg van zavarodva.* *F elneveti magát, a szemszíne hirtelen visszavált, picit megrázza magát* *R magához tér.* Gonosz. Ezt hol tanultad? F: Bizonyára nem tőled *nyelvet nyújt* Érdekesebb kérdés, hát, hogy kitől… *kacsint* R: Azt hiszem, sejtem a választ… Kicsit se vagy aljas *nevet* F: Az más kérdés, hogy nem önszántából ajándékozott meg ezzel *felnevet* R: Sikerült megszerezned a vérét? Gratulálok. F: Aljas? Egyáltalán nem, inkább ártatlan angyalka. Csak ne irigykedj ennyire. R: Nem irigykedem. *K szokás szerint kopogás nélkül betoppan a szobába.* Sziasztok. F: Szia Kaylie. R: Megint megbeszélés lesz? F: Úgy tűnik… K: Afféle… F: Pihend ki magad szívem, mert még komolyan veszem, amit mondtál *felnevet* R: Melyiket a sok közül? Inkább megyek szórakoztatni Victoriát. *szándékosan félreérthetően mondja* *F nem érti félre* Pápá. *R kimegy.* *K leül egy székre.* *F felkel, és végighúzza a kezét Kaylie arcán, majd megcsóválja a fejét* Ez egyre rosszabb… K: Tudom… egyre jobban fáj. *most már belátta, hogy vissza kell mennie…* Szerinted mennyi időm van még? F: Minél később annál rosszabb… és nem fogja abbahagyni. A legjobb lenne, ha holnap megejtenénk a dolgot. *szünetet tart* K: Holnap? Na nee… F: Nem várhatjuk meg, amíg teljesen legyengülsz. K: Azt tudom, de… te magad mondtad: még nem készültem fel az efféle csatákra. F: Tudom. De nincs más választásunk. *kicsit elkomorul* *K feláll, nem kicsit ideges.* Kell lennie valami más megoldásnak! F: Ne keress mindig kiutat. Inkább törődj bele, és koncentrálj arra amit tenned kell. Ha hajlandó leszel lenyugodni megbeszélhetünk egy-két dolgot. *K fel-alá járkál egy darabig, aztán visszaül a székre.* Nem könnyű most megnyugodni. *sóhajt.* Milyen dolgokat? *F sóhajt* Próbálok mindent megosztani veled, amit tudok róla, hogy könnyebb legyen. De most az út nagy része, az egyedüli feladatod lesz, végig nem kísérhetlek el. *K bizonytalanul bólint, és egy kicsit megborzong.* F: Nos… Horatius nem városban él, mivel utálja a tömeget, egy kastélya van nem túl messze innen északra. Az út oda egy erdőn keresztül vezet, nem egyszerű dolog átjutni. K: Gondolom, ez még a könnyebb része a feladatnak. F: Utólag ezt a rész semmiségnek fogod vélni. El tudlak kísérni egészen a kapuig, de ott csak és kizárólag az mehet be, akit ő akar. *K az ajkába harap.* F: Előre szólok, szinte minden szoba csapda. Itt is a legapróbb hibáit kell kihasználnod. Nem sok vámpírral fogsz találkozni, az úgynevezett "ágyasai" , a kastély másik felében vannak. K: Eddig nem túl bíztató… Ha jól sejtem, az a feladat, hogy besétáljak a csapdába, és tegyek úgy, mintha az ő pártján állnék? F: Ez még mindig a könnyebb része. Pontosan. Ha elérted a célod, a legfontosabb, hogy mindenfajta sérülések nélkül próbálj meg megszökni, különben kezdhetjük az egészet elölről. Próbáld kerülni a tekintetét, ne nézz a szemébe, és ha próbál belemászni a fejedbe, tűntesd el a gondolatokat, és felejtsd el minden érzést. K: Ez nagyon nehéz… F: Ha hallgattál volna rám és megbíztál volna bennem, mindennek nem kellene megtörténnie. *K lehajtja a fejét.* F: Most már késő megbánnod. Tudhattad volna, hogy következménye lesz. K: Azt hiszem, tudtam is… csak nem gondolkoztam előtte. F: Mindig későn jössz rá *Kaylie szemébe néz* Még egyszer hangsúlyozom, el ne felejtsd,  semmiképp NE szerezz sérülést. El kell érted, hogy fejezze be a blokkolást, minél előbb. K: Rendben… megpróbálom. Csak egy valamitől félek… *F kérdően néz* K: Hogy egy idő után nem csak színlelni fogom, hogy az ő pártján állok. *F sóhajt* Bízom a lélekjelenlétedben. K: Köszönöm. *egy picit elmosolyodik.* Legalább te bízol benne… *F is* Ez az egyetlen reményünk… nincs más választás. *K bólint* Megmondhatom Jamesnek, hogy hová készülök, vagy jobb, ha nem tud róla? F: Rád bízom, de jobb, ha nem titkolózol. *K most már tényleg elmosolyodik* Az a te szokásod. *F felnevet* Mellékesen lenne még valami. Ha úgy érzed, hogy minden kötél szakad, hívj  engem, és megpróbálunk kitalálni valamit a többiekkel. K: Rendben. És igyekezzek életben maradni? Vagy ez már mellékes apróság? F: Nem túl mellékes, mert ha figyeltél volna, már kétszer mondtam neked, hogy ne szerezz sérülést. K: Az a szökésre vonatkozott. Az sem biztos, hogy eljutok odáig… F: Akkor szedd össze magad. *ezt kicsit határozottan mondja* K: Azon vagyok *nyelvetnyújt.* Inkább nem gondolom végig az összes lehetőséget… Akkor valószínűleg nem mernék nekivágni ennek az útnak… F: Igaz is. És most a legjobb lesz, ha kipihened magad. Minden erődre szükség lesz. K: Tudom… megyek is pihenni. *és búcsúzni, de ezt csak gondolatban teszi hozzá.*