7. Brom

 Quoren hang nélkül lopózott be a házba, mikor őrködése véget ért. Angela jól látta őt az ablakból, mivel nyugtalansága ébren tartotta. Tudta, hogy Gavel végrehajtja, amivel fenyegetőzött. És akkor ő repülhet innen. Különben is, biztos volt benne, hogy ez az egész szemmelverés-dolog rágalmazás, Quoren semmiképp se lett volna képes rá, hisz a mágiának minden fajtája rettegéssel töltötte el.

 Esküszöm, megmérgezem ezt az ostoba, rosszindulatú disznót,ezt a trágyásbocskorú Gavelt, gondolta ökölbeszorított kézzel.

 Kicsivel később próbált lefeküdni, de nem jött álom a szemére. Felkelt, és hálóingben rótta köreit a szobában. Néha megállt az ablaknál, bámulta a csillagokat, és gondolatai az elmúlt napok eseményei körül forogtak. A hold szélesen vigyorgott, és vigyoráról a lánynak eszébe jutott a titokzatos vak ember, a ’bábmester’, és a nem kevésbé titokzatos, őszülő hajú ifjú.

 Mit akartatok tőlem?

Ekkor nyerítés hasított az éjszaka csöndjébe. Angelának hideg veríték ütött ki a homlokán. A szörnyeteg lovak! Csak azok lehetnek! Mert milyen más ló száguldozik éjjel a város utcáin? Elfehéredő ujjaival az ablakpárkányba kapaszkodott, és már hallotta is két ló patáinak csattogását a kövezeten. Mögöttük vasalt hintó kerekei dübörögtek.

 Értem jönnek!! A pokol szekerén visznek magukkal!!!

 Pánikba esett, vadul körbenézett, hol is tudna a legjobban elbújni. Végül bevetődött az ágy alá. Az persze eszébe se jutott, hogy a lovak be se tudnak jönni a házba.

 A paták csattogása elhallgatott, pont a ház előtt. Angela vacogva meglapult. Percek teltek el, de nem rontott be hozzá senki és semmi, ezért vette a bátorságot és előmerészkedett. Átment a szemközti vendégszobába, amelynek ablaka az utcára nézett, és nagyot nyelve kikukucskált a párkány fölött.

 Az utcán –nagy megkönnyebbülésére- nem a két bestiát látta, amelyek végigkergették a fél erdőn, hanem két egyszerű, fekete lovat, és mögöttük egy fekete, rácsos ablakú hintót. Még el se kezdett gondolkodni, hogy vajon mit keres ez itt, mikor felismerte a kocsi oldalán a Vallatóház címerét: pajzs köré tekeredő kígyó. A bakon ülő kocsis pedig a vallatóház fehér egyenruhájában feszített.

 Utolsó szemét Gavel, hát beárulta őt! Legszívesebben azonnal rohant volna, hogy sajátkezűleg gyömöszöljön le egy nagy adag ragyaverőfüvet az álnok szomszéd torkán. Egy hülye tehén miatt föladja szomszédját, akinek gyerekei vannak! Ez egy undorító dolog! Most elvesztett egy tehenet, na és, azért éhen halni nem fog, de ha Quoren családja elveszti a családfőt, hát akkor nem tudom, mihez kezdenek!

 Ekkor két katona lépett ki a kapun, közrefogva a megláncolt Quorent. Angela tehetetlenül figyelte a menetet. Hirtelen éktelen visítással Narvia száguldott ki, és rávetette magát az egyik katonára. Szitkokat sikoltozva ütötte-verte, míg sikerült férje egyik karját megragadnia, és akkor azt kezdte el rángatni. Ám a másik katona hirtelen odalépett, és egy nagy ütést mért Narvia fejére. Az asszony összerogyott. Quoren kétségbeesett kiáltással nyúlt felesége után, de a katonák durván bevonszolták a kocsiba, közben párszor ököllel arcon verték. A kocsis a lovak közé csapott, és a kerekek eldübörögtek az éjszakába.

 Angela lerohant a lépcsőn, és a földön heverő asszonyhoz lépett. Megállapította, hogy még életben van, bár homlokáról vékony kis vérpatak csordogált. Angela felemelte az eszméletlen nő fejét, és finoman letörölte róla a vért. Narvia lassan magához tért, és motyogni kezdett:

-A férjem… segíts a férjemen… megölik, ha nem ho… hozzuk ki –úgy tűnt, minden mondatot csak nagy kínnal tud kinyögni-. A Vallatók… gonoszok,… gonoszok, és nem érdekli őket az… igazság. Megégették a Mári nénit, a másik szomsz… szomszédunkat, csak mert… valaki rámondta, hogy feke… te kakast áldoz a démonoknak. A főtéren máglyán égett el. Szabadítsd meg Quorent, …kérlek!

-Persze –csitította Angela-, megteszem. Ígérem.

-De menj minél előbb! –Narvia kezdett felélénkülni-. Siess, mert ha már  a zárkába bevitték, sose látjuk élve. Menj, menj! Kérlek! Ha ő meghal, mi is éhen halunk. A város nem gondoskodik az özvegyekről és az árvákról.

-Be tudsz menni? –kérdezte Angela. Narvia óvatosan föltápászkodott, és a lányra mosolygott.

-Nagyon köszönöm! És őszintén remélem, hogy sikerrel jársz. Bízom benned.- azzal besántikált a házba.

 Bízom benned… ez a mondat visszhangzott Angela fülében, mikor nekiindult az utcának, amerre emlékei szerint a Vallatóház állt. Halvány fogalma se volt, mit fog tenni, csak azt tudta, hogy tőle függ egy család éléte. Nem örült neki, hogy a nyakába zúdult a felelősség, de rosszul érezte volna magát, ha semmit se tesz.

 Ekkor azon kapta magát, hogy rossz irányba indult. Ebben az utcában még sose járt. Nézte a fölé magasodó házfalakat, próbált valahogy tájékozódni, de nem ment. Szerencsére megpillantott egy alakot, aki egy kapualjban egy nővel nevetgélt. Felismerte Beratot, a másik kapuőrt, Quoren társát. Odament hozzájuk. A nő –egy vöröshajú, kikent arcú szajha- gyilkos pillantást vetett rá. Valószínűleg arra gondolt, vetélytársa akadt.

-Menj innen! –vetette oda. Berat is odanézett. Angela látta a szemeiből, hogy felismerte őt, de valami mást is látott. Félelmet talán?

-Óh, Angela –szólt zavartan a férfi, és elfordította a fejét.

-Ismered? –a vöröshajú nő szemei lángoltak a féltékenységtől. Berat csak intett elvetőleg, majd visszafordult Angelához.

-Mit keresel itt éjszaka? Quoren nem zavarhatott el, hiszen őt… -itt hirtelen elhallgatott. Angela szeme összeszűkült.

-Te ezt honnan tudod?

-Mit? Mármint… -Berat arcán izzadságpatak csordult végig.

 Angela elméje megvilágosodott.

-Te! –sziszegte-. Beárultad, hogy befogadott engem, mi? Sose tudtad őt elviselni, már első nap láttam a szemeidből. Te, te… áruló!!

 Azzal elrohant az egyik utcába. Keze ökölbeszorult, mikor hallotta háta mögül a nő gúnyos kacaját:

-Örüljön, hogy nem őt vitték el! Ostoba kis liba! Ne vele foglalkozz, édesem, inkább velem! Igyunk egy kis pohár pezsgőt!

 Tehát Berat volt az áruló. Megmutatta űzött tekintete, ahogy a lányra nézett. Ettől függetlenül Gavel is árulkodhatott, az csak súlyosbítja majd az ítéletet.

 Ahogy így szaladt, dühös gondolatokkal eltelve, a sötétben egy fal állta útját. Felhorkanva fordult meg, de hirtelen felemelkedett egy alak - aki szagából ítélve eddig a szennyvízelvezetőben feküdt-, és kéjsóvár hangon megszólította:

-Szép kisjány, hová futsz? Gyere inkább a jó Geys papához, és játszódj vele egy kicsinyég!

-Hagyj békén, mocskos vénember! –szólt oda undorral a lány, miközben próbálta az alakot megkerülni. Ám az az útjába állt.

-Egy csókot adj –lihegte.

-Fokhagymától bűzlik a leheleted. Igen aromás- közölte Angela. A vénség megragadta aszott ujjaival a lány karját. Korához képest meglepően erős volt. Leszorította, és borostás képét a vergődő lány arcához nyomta, mohó, nyálas csókokkal borítva annak finom arcbőrét, és közben befogta eres kezével a száját, nehogy sikolyával fölriasszon valakit.

Ki tudja, mi történt volna, ám ekkor kék láng villant fel a sötétben, és parancsoló kiáltás hallatszott:

-Vissza, disznó!

 A rongyos vénember úgy tűnt el az éjszakában, mint ahogy a szél elfújja a pernyét. A kidőlt-bedőlt falak közt nem maradt más, csak Angela és a napközben látott, szomorú arcú ifjú. De most egyáltalán nem tűnt szomorúnak, sőt, harag és felháborodás sugárzott belőle. Egyik magasra tartott jobb tenyerében kék láng izzott. Angelát ez enyhén szólva meglepte, de nem csinált belőle nagy ügyet, végtére ő meg boszorkány volt, bár ez nem igazán látszott rajta. Mindenesetre hálás köszönetet mondott megmentőjének. Az szabadkozott:

-Ugyan, semmiség. Ha egy hölgy bajba kerül, természetes, hogy egy férfi a segítségére siet. Nem kellene amúgy éjjel az utcán járkálni, nem biztonságos.

 Angela ezt elengedte a füle mellett.

-Ez  a láng hogyhogy kék? Mert, ha nem tévedek, értesz a varázsláshoz, szóval nem furcsa, hogy lángokat idézgetsz, de kék láng? Ilyesmiről még nem hallottam.

 Látva a fiú arcát, gyorsan hozzátette:

-Ne félj, én nem árulom el senkinek, én meg boszorkánytanonc vagyok, ezért érdekelne a dolog. Jaj, és el ne felejtsem, Angelának hívnak.

-Gondolhattam volna, hogy boszorkánykodsz –mosolyodott el végre az idegen.- Azok járkálnak éjszaka, hogy holmi éjjel virágzó növényeket gyűjtsenek. Az én nevem Brom.

-Jó kis név! –nevetett a lány. –Az is vicces, hogy egy velem egykorú ment meg engem.

-Miért, te hány éves vagy?

-Tizenhat voltam néhány napja. Te se nézel ki többnek.

-Pedig sokkal több vagyok- mosolygott Brom- . Egészen pontosan háromszor annyi.

 Angela figyelmesen végigmérte.

-Neeeeee… nem lehetsz negyven nyolc éves! Milyen növényt ettél, hogy ilyen fiatalnak nézel ki?! Várjunk csak…

 Véletlenül vetett egy pillantást a fiú tenyerére. Az gyorsan próbálta elrejteni, de már későn. A gedway ignasia jól láthatóan csillant, mielőtt ökle összezárult volna.

-Te egy Lovas vagy! Sejthettem volna! A tenyerembe volt megírva, a nevelőm olvasta i belőle! Mókás, hasznos kis dolog a tenyér, sok mindent elárul–hamiskásan kacsintott.-. És ugye kék a sárkányod?

 Brom kényszeredetten mosolygott.

-Igen, Lovas vagyok. De ezt ne kürtöld szét. Nem örülök, hogy észevetted, de hát az én hibám. Lehettem volna óvatosabb. –kicsit hallgatot-. Tényleg ne mondd el senkinek, hallod-e? Már így is menekülnöm kell, mert a napokban érkezik egy sárkányvadász, aki valahogy tudomást szerzett róla, hogy én itt vagyok. Most épp a városból próbálok kilopózkodni.

-Ó, de kár! –Angela csalódottan sóhajtott-. Láttalak ma, te is láthattál. Egy vak ember hívta fel rád a figyelmemet. Emlkszel? Te is láthattál, hiszen épp felém néztél. Akkor azt hittem, többet nem találkozunk, de lám, a véletlen mégis egymás útjába sodort bennünket. –Kis csönd-. Éreztem már reggel is, hogy te valami különleges vagy. Mielőtt elmész, nem mutathatnád meg a sárkányodat? Csak egészen messziről. Mert én eddig csak gonosz sárkányt láttam. Szeretném látni egy igazi Lovas igazi Sárkányát.

 Brom arca elborult.

-Miről beszélsz? Miféle gonosz sárkány?

-A nevelőmet megölte a király. Sárkányháton leégette a házunkat. –nyelt egyet, nehogy kitörjenek a könnyei.- Tehát amíg nem mutatsz nekem egy kedves sárkányt, nem hiszem el, hogy olyan is létezik.

 Brom sóhajtott.

-Súlyos tévedés, amit mondasz. A sárkányok nem gonoszak. Egy-kettő ott is akad, csakúgy, mint az embereknél, de nem jellemző. –Elfordult, és válla fölött szólt hátra Angelának-: Kis idő, amíg megpillanthatod, mert a városon kívül rejtettem el. Figyeld az eget, és meg fogod pillantani.

 Csakugyan, a csillagos ég háttere előtt egy rövidke időre felemelkedett majd le is bukott egy nagy, szárnyas alak.

-Saphira – mondta Brom gyöngéden.

-Tehát nőstény -suttogta Angela. –gyönyörű. Bocsáss meg, tévedtem a sárkányokat illetően. De megértheted, hiszen csak rossz emlékeim vannak.

-Persze. Saphira már kicsi kora óta velem van, gyerekkoromban érintettem meg a tojást, amiből kikelt. És most menekülhetünk, nehogy megöljön minket egy vérszomjas, kegyetlen gyilkos. Azt se tudjuk, miféle teremtmény. Emberek ritkán alkalmasak erre a feladatra, úgyhogy okkal feltételezem, hogy valami szörnyszülött űz minket. Fél tőlem a király, hogy letaszítom a trónjáról, ezért rám küld egy Vadászt. –komoran nevetett-. Nem mintha nem állna szándékomban megölni a zsarnokot, de képtelen vagyok rá. Megölte a szerelmemet, Niát. A szemem láttára.

 Angela részvéttel nézte.

-Megértelek. Én is szívesen végeznék a királlyal.

 Ekkorra már kiértek a sikátorból, és egy szélesebb utcán haladtak. Angela észrevette a Vallatóház tarajos tetejét. Eszébe jutott a kötelessége, és megborzongott.

-Nekem is harcolnom kell, bár nem úgy, mint neked.

 Brom kérdően felhúzta a szemöldökét.

-Ki kell szabadítanom a jótevőmet, onnan, -magyarázott a lány és a Vallatóházra mutatott -. Valószínűleg miattam tartóztatták le.

-Sok szerencsét hozzá. Őszintén remélem ,hogy sikerül. –Brom fölsóhajtott-. Segítenék, de minden perc drága. Nem akarom föláldozni Saphirát, ugye megérted, ha már Niát elvesztettem …

 Angela intett.

-Akkor ég veled! Remélem, találkozunk még. És még egyszer köszönöm, hogy megmentettél.

-Megtennén máskor is.

 Brom meghajolt, és gyors léptekkel eltűnt a sötétben. Angela kihúzta magát, és határozott léptekkel a börtön felé indult. Szeme sarkából látta, hogy a bábos színpadán lámpafény világít, de nem foglalkozott vele. Már majdnem kiért az árnyékok közül, mikor a színpad felől rászólt egy hang:

-Hová igyekszel, la garci?