9. fejezet

Árulás

Ragyogó nap sütött a sivatag fölött. A fényt csak két árnyék takarta el néha, amik bonyolult formációkban repültek az égen, majd, ahogy a nap lassan lement, a föld felé vették az irányt.

Leia leugrott Isabelláról, majd nagyot szippantott a már hűlő levegőből. Eragon mellé lépett.

- Ez olyan szuper…Imádok Isabellával repülni! – lelkendezett a lány, mire a fiú csak elmosolyodott, hiszen tudta, mit érez.

- Igen…Nagyszerű…

- De sajnálom, hogy miattam csak napok múlva érünk Ellesmérába…- hangzott fejükben a sárkány szégyenkező mondata.

- Nincs mit sajnálnod. A korod miatt nem tudod tartani velem az iramot, semmi másért, erről pedig nem tehetsz…- vágta rá Saphira.

- Így van. – helyeselt Eragon is, amitől Isabella már felvidultabban indult Saphirával vadászni, míg Eragon elővette a neki és Leiának kiadott élelmet. A szárított húst a lánynak nyújtotta, ő nem evett belőle.

- Te miért nem eszel húst? – kérdezte Leia.

Már feltűnt neki az elmúlt két napban, de sosem említette.

- Te sem fogsz, ha már Ellesmérában leszünk.

- Aha…- válaszolt kissé kétkedve a lány, majd beleharapott a húsba.

Hamarosan a sárkányok is visszaértek, majd nemsokára mind nyugovóra tértek.

Leia arra riadt fel, hogy mozgást hallott. Körülnézett, de a pislákoló tűz fénykörén senkit sem látott, de az érzés nem múlt el. Kiterjesztette elméjét, és néhány ellenséges elmét érzett meg…Majd még többet…Rájött, hogy egy kisebb sereg ellenséges ember van körülöttük, és közelednek…

- Isabel!

- Mi az?

- Ellenséges emberek…Azt hiszem, a király katonái…Közelednek…Sokan vannak…

- Szólj Eragonnak!

- Ok…

Eragon álmában halk hangot hallott, ami folyamatosan hívogatta, majd a hang erősödött…Már ketten voltak…Végül pedig hárman ostromolták egyre hangosabban az elméjét, annyira hangosan, hogy végre hajlandó volt kiemelkedni álmából.

- Mi van?! – kérdezte kissé dühösen.

- Galbatorix katonái…Közelednek…- hallotta Leia hangját.

Rögtön körülkémlelt elméjével, és azonnal észrevette a katonákat…És…

- Murtagh is itt van! – jelentette be.

Egy másik elmét is érzékelt, de az nem a bátyja és nem is a sárkánya volt…Nem tudta behatárolni. Viszont Leia idegességét határozottan megérezte, és azt is, ahogy Isabella próbálja nyugtatgatni Lovasát.

- Mennünk kéne…- szólt Saphirának, úgy, hogy más ne hallja.

- Rendben, kicsim…

- Leia, Isabella, menjünk! – szólt a másik kettőnek.

Azok csak egyetértést sugalltak felé, majd hallotta, hogy a lány összecsomagol, majd elkezd felkapaszkodni sárkányára. Ő is így tett, de ekkor elszabadult a pokol.

A tűzbe egy energiagömb szerűség csapódott, fényárba borítva mindent, így esélyük sem volt a csendes menekülésre. A harcosok özönleni kezdtek feléjük, harcolásra kényszerítve őket.

Hirtelen berobbant a képbe Murtagh, aki leugrott Tövisről, és Eragonnal kezdett vívni, míg vörös sárkánya Saphirával harcolt. Leiának és Isabellának pedig a katonákkal gyűlt meg a baja.

Eragon most, mivel előtte nem harcolt, sokkal jobb formában volt, így lassan átvette a vezetést.

Leia is egészen jól boldogult, de egy bizsergető érzés nem hagyta nyugodni…Mikor már úgy tűnt, elfogytak a katonák, és Eragon is előnyben volt, a föld megremegett, és egy csuklyás alak jelent meg a halott harcosok halmain.

Leia felemelte a még Surdában kapott kardját, Isabella is támadásra készen állt. A csuklyás Eragon és Murtagh felé fordult, motyogott valamit, majd kezéből egy energiagömb tört elő.

- Eragon, vigyázz! – sikított fel Leia.

A fiú még éppen időben lépett el, de ezzel esélyt adott Murtaghnak a lefegyverzésére, amit ő persze ki is használt.

- Véged. – jelentette ki magabiztos hangon.

Saphira felbődült a levegőben és már vetette volna a fiúra magát, mikor Tövis a földhöz szegezte.

Leia csak döbbenten nézte. Bár Murtagh megmondta neki, ellenségek lesznek, csak most hitte el igazán.

- Menjetek! – ordított rájuk Eragon.

Isabella felszálláshoz készülődött, mikor belépett eléjük az idegen. Egy kósza szellőcske hátrahajtotta a csuklyát, és így Leia belenézhetett az égővörös szemekbe. Egy Árnnyal szemben állt!

Az Árny csak elvigyorodott, majd ajkát motyogás hagyta el…Leia pedig összecsuklott, és leesett Isabella hátáról, aki csak kétségbeesetten üvöltött. Nekiment volna az Árnynak, de az ekkor újra motyogott, amitől a sárkány meg sem tudott mozdulni.

- Indulunk. Hozd a lányt! – vágta oda az Árny Murtaghnak, majd egy füstfelhő borított be mindent.

Mire Eragon feltápászkodott, már csak a távolodó Tövist, és a levegőben őt követő, de mozdulatlan Isabellát látta, aki úgy repült, mintha láncon húznák.

- A francba…- káromkodott, míg Saphira dühösen felbődült.

- Vissza kell hoznunk őket…De ketten nem leszünk elegek…- mondta, majd szélsebesen elrepültek Ellesméra irányába.

Míg ők az erdőben száguldottak, Murtagh az ellenkező irányba repült Tövissel. Néha rá-rápillantott a karjaiban fekvő eszméletlen Leiára, de a lány nem akart felébredni.

- Biztos jól lesz…Az Árny csak elkábította…- próbálta megnyugtatni Tövis.

- És ha nem? Az az én hibám lesz! Meg kell szöktetnünk őket, mielőtt Uru’baenbe érünk! Galbatorix nem kaphatja meg őket!

- Ha ellen szegülünk neki, megjárjuk!

- Nem érdekel! Nem hagyom, hogy a mi sorsunkra jussanak!

- Akkor hogy szöktessük meg őket?

Murtagh elhallgatott. Arra számított, sokkal tovább kell győzködnie Tövist, így aztán még nem kezdett el gondolkozni a terven.

- Meg kell várnunk, míg leszállunk. Utána kidolgozom a többit…

Ebben a pillanatban érezte meg az Árny ocsmány elméjét a sajátjában.

- Szálljatok le!

Tövis gyorsan leereszkedett. Mögöttük Isabella is a földre huppant.

- Itt töltjük az éjszakát. – adta ki a parancsot hidegen az Árny.

Murtagh óvatosan leemelte Leiát Tövisről, majd leült a lánnyal a sárkány mellé, miközben lázasan gondolkozott.

Semmire sem jutott, s így, mikor a nap lassan felkelt, és az Árny újból indulást parancsolt, újra felrakta a lányt Tövisre, és újra útnak indultak. Egész nap repültek, már lemenőben volt a nap, mikor megálltak, de mivel az Árny sem repült, nem haladtak olyan gyorsan, mintha csak Murtagh és Tövis mentek volna.

- Készülj…- szólt sárkányának Murtagh.

- Biztos vagy ebben? Megtámadni az Árnyat…

- Ha sikerül, elmenekülhetünk…

- Ha meg nem, nekünk végünk…

- Ezt vállalnunk kell…

- Rendben…Fel tudod oldozni az Isabellát fogva tartó varázst?

- Igen…

Murtagh erőt gyűjtött, és már éppen nekiugrott volna az Árnynak, mikor a csapatra rátörtek a tündék. Mindenhonnan tündék áramlottak, és a fiú Saphira bőgését is hallani vélte. Az Árny káromkodott, és a harcba vetette magát.

- Elterelik a figyelmet…Bár nem tudják, segítenek minket…Most elmenekülhetünk! – hangzott Tövis hangja a fiú fejében.

- Tudom. Mondd meg Isabellának, hogy miután elengedtem, kövessen minket, de hangtalanul!

- Rendben.

Néhány perc múlva Isabella beleegyező morgása hallatszott, mire Murtagh néhány szót motyogott ősnyelven. A sárkány lassan nyújtogatta fáradt szárnyit, mik végre az ő akaratának engedelmeskedtek.

Murtagh felkapta Leiát, és a lánnyal együtt felugrott Tövisre. A csomagját már régebben összerakta, így csak arra kellett ügyelnie, ne lássák meg őket, ahogy a csatától egyre távolabbra repülnek.

- Ugye tudod, hogy most hivatalosan elárultuk a királyt? – kérdezte Tövis.

- Igen.  De ezt kellett tennünk. Ez volt a helyes.