2. fejezet

A titok nyitja

Felkelt a nap, narancs sugarakkal borítva be a házakat. Az emberek szokásos munkáikat végezték, de még vissza-visszanéztek a házra, ami helyén csak bűzölgő roncshalom maradt. Emlékeztek az asszonyra és a lányára, akik itt laktak, és arra az éjjelre is, amikor a király katonái elhurcolták a nőt, és ha minden igaz, a lányát még mindig keresték.

A király később azt hirdette ki, árulók voltak, így aztán senki sem sirathatta őket nyilvánosan. De a ház maradékait nem takarították el, bár a támadás óta eltelt egy hét, így állítva komor, de igaz emlékművet annak a két embernek, akikről tudták, a bűnük valószínűleg annyi volt, hogy kiálltak az igazságért, és nem engedelmeskedtek a király romlott parancsainak. S bár senki nem mondhatta ki nyilvánosan, mind imádkoztak a lányért, hogy épségben eljusson oda, ahova menekült.

Eközben a nap sugarai végigkígyóztak a horizonton, végigcsillámlottak egy patak vonalán, ahol egy kivétellel semmi sem törte meg a tükörképet.

A kivétel egy barna üstökös fej volt, ami épp a víz fölé hajolt, hogy szomját enyhítse. Mellette egy kis faládika állt a földön, majd mikor a fej tulaja befejezte az ivást, a helyreállt tükörképben felvillant két kék szem, majd a lány felpattant, és a ládikát a hóna alatt fogva lassan elindult arra, amerre várost sejtett.

Hiába került el két másik várost, ebbe be kellett mennie, élelemért, mert bár bogyókkal, magvakkal is beérte volna, a kopár földön semmi nem termett, és mivel nádszálvékony volt, tudni lehetett, nincs sok tartaléka.

Ahogy a város közelébe ért, a ládát a köpenyébe burkolta, majd lassan belépett a kapun.

Eközben Uru’baenben a király várában egy kegyetlen arcú, hatalmas ember rótta a folyosókat. Belépett egy kapun, ami egy halom cellához vezetett. A rabok félelmükben a ketreceik sarkához rohantak, miután meglátták, de ő csak ment előre, céltudatosan. A következő folyosón lezárt ajtók voltak, ahonnan most is agonizáló, kegyelemért könyörgő hangok hallatszottak ki. A férfi azonban ezek előtt a kínzókamrák előtt is elvonult, az utolsónál állt meg, ahonnan most nem szűrődött ki hang.

Belépett. Bent őrök álltak, vigyáztak egy kínpadra fektetett asszonyt, akinek látszólag már ahhoz sem volt ereje, hogy a fejét felemelje.

- Az Uralkodó tudni akarja, hol van a kő…- kezdte az ember, miközben a kínpadhoz lépett.

- Tudom, mi az, amit kerestek…- suttogta a nő.

Hangosabban már nem tudott beszélni.

- De én el nem árulom a helyét…

A férfi csak intett, mire a két őr közül az egyik a kínpad végéhez állított karok egyikét kezdte húzni.

Az asszony felsikoltott, ahogy érezte a fájdalmat, ami már egy hete gyötörte, de más hangot nem adott ki. A férfi tovább húzta a kart…A nőnek már hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt ki groteszk módon a sikolyra, ami csak nem akart előtörni…

Eközben Leia végre vett magának egy kis élelmet azon a pénzen, amit még otthon rakott a köpenyébe. Lassan kiindult a városból…

A nő csak feküdt a padon…A fájdalom már elmúlt, leállították az aznapi kínzást. Elmentek. De a tudat, hogy vissza fognak jönni, újra gyötörni fogják, keserves gondolatként száguldozott a fejében. Érezte, ezt már nem bírja sokáig…Pedig muszáj…Hiszen a varázsige, amit a ládára bocsátott ki, csak addig hat, amíg ő él…

Pislogott. Az előbb úgy elmosódott minden…És megint…Már csak a színek kavalkádját látta…

Leia épp kilépett a városból, mikor egy befelé igyekvő férfi fellökte…Zuhanás közben a köpenye, amibe a ládát csavarta kiesett a kezéből, és most mint egy rongybatyu, feküdt az úton…

Az asszony még próbálta visszahozni a tárgyak alakját, de már a színek is kifakultak…És ő lassan zuhant a puha, kellemes sötétség felé…

Halkan sóhajtott egyet, szeméből kihunyt az eddigi fény…

Leia gyorsan a batyuhoz iramodott, és mikor felvette, egy kattanást hallott, majd valami keményet érzett a batyuban, ami határozottan nem a láda volt…Amilyen feltűnésmentesen tudott, elinalt, majd mikor már mesze járt a várostól, és lassan beesteledett, a tűz fényénél kicsomagolta a batyut.

Elsőnek a ládát vette ki. Csakugyan kinyílt, bár látta, vissza tudja zárni. Mereven bámulta a batyut, mintha ezzel át lehetne rakni a tartalmát a ládába. Miután rájött, anélkül, hogy hozzáérné, vagy látná, nem tudja átrakni, lassan belenyúlt a batyuba, és kivette a nehéz, ovális tárgyat.

Egy ezüstszínű kő volt az, kék erekkel behálózva. Leia megbabonázva nézte, ahogy visszarakta a ládába, és rázárta a fedőt.

Csak ezután tudott végre viszonylag nyugodtan egyfajta félálomszerűségbe vonulni.

Eközben az Uru’baeni várban a szolgálók igyekeztek minél halkabbak lenni, hiszen tudták, ha most elrontanak valamit, könnyen az akasztófán végezhetik…Hiszen uruk terve nem sikerült…Egy fogja idő előtt meghalt…