|
12.rész - Felcsillan a remény
2007.04.20. 14:50
12. Rész: Felcsillan a remény
Csupán egy valami tartotta életben Hieit ez idáig, mégpedig a tudat hogy lányát egyszer még újra láthatja, ölelheti. Minden évben ez éjszaka megjelent álmában Hana és bátorítóan mosolygott, rá. Ez mégsem vidíthatta őt fel, hisz ilyenkor ”rémálma” váltotta fel e látomást és szíve azonnal összeszorult…
Kurama visszatért a halandók világába barátaival, de néha meglátogatta Hieit. Ilyenkor nem beszéltek sokat, hisz a démonból úgy kellet kihúzni a szavakat, de legalább láthatta, hogy még életben van…
14 év telt el az óta a nap óta, hogy Kiri meghalt. A kis csapat élete az óta kissé megváltozott. Yusuke és Keyko szerelmének gyümölcse két gyönyörű kislány lett. Yukina és Kuwabara is együtt éltek, de nekik meg kellet vonniuk maguktól az efféle boldogságot, a hótündér származása miatt. De így is boldogok voltak együtt. Kurama még mindig agglegényként élte mindennapjait, hisz minden idejét kitöltötte új munkája, egy idős botanikus mellett. Így két apró taggal kibővülve indultak el egyik nap a közeli parkba. A gyereke vidáman játszottak, mígnem a kisebbik lány izgatottan futott oda édesapjához.
- Apa! Apa! Nézd. Ott jön egy lány…
Yusuke nem igazán értette miért olyan nagydolog, ha jön egy másik kislány, de gyermeke gyorsan tudtára adta, hogy nem mindennapi külsejű egyén érkezik.
- de apa! Szárnyai vannak. Fekete szárnyai…
A felnőttek egy emberként kapták arra a fejüket. Mindannyiójuknak ugyanaz jutott az eszébe, talán… talán ő jött el végre.
Az ezüsthajú, hol vörös, hol fekete színben játszó szemű kislány fekete szárnyakkal a hátán egyre csak közeledett hozzájuk, majd előttük megállt és meghajolt. Mind leesett állal csodálták őt, hisz még be sem mutatkozott ők már tudták ki is ő. Már első ránézésre észre lehetett venni rajta, hogy Apjától és anyjától is sok mindent örökölt. Kurama törte meg a csendet és lépett közelebb a kislányhoz.
- Hana? Te vagy az?
A kicsi kedvesen rámosolygott, majd bólintott. Csilingelő hangjától, pedig majd elolvadtak.
- Apához jöttem. A népem végre megengedte, hogy vele lehessek. Sokat szenvedett és szeretném, ha újra mosolyogna… egész életemben erre a napra vártam.
Kurama szinte el sem akarta hinni hogy ez a nap elkövetkezett, mikor barátja összetört szívébe visszatérhet az élet.
- Édesapád az alvilágban maradt… nem tudta feldolgozni édesanyád elvesztését… és mindig is várta hogy te eljöjj hozzá…
A kislány mosolya ugyanolyan volt, mint Kirié, kedves és megnyugtató. Kurama úgy döntött ő kíséri el Hanát az alvilágba. Nem is késlekedtek sokáig, hisz látni lehetett már, hogy mennyire várja a kicsit a nagy találkozást…
A barlang bejárata előtt Hana egy kicsit megtorpant és mély levegőt vett. Kurama kérdőn nézett rá.
- Csak nem vagy ideges?
- Egy kicsit… kíváncsi vagyok mit fog szólni az érkezésemnek, de egy kicsit félek is…
- Nyugodj meg. Édesapád, csak ezért a pillanatig nem adta fel idáig…
Nem esett köztük több szó, beléptek a sötét folyosóra. A tágas, párás terembe érve egyből kiszúrták Hieit, aki most nekik háttal Gubbasztott fekhelye mellett. A régi időkben tőle elszakíthatatlan kardja az egyik sarokban hevert. Kurama közelebb lépett hozzá és megszólította.
- Szia Hiei…
A démon nem fordult meg, csak nagyot sóhajtva gyenge hangon viszonozta a gesztust.
- Szervusz Kurama…
A kicsi, ahogy meghallotta édesapja hangját, szíve megdobban. Olyan gyönyörűen csengett számára, mint még semmi más az életben. Nem várta meg hogy a rókadémon bejelentse őt, közelebb lépett és remegő hangján kilehelte szavait.
- Apa… Apa… eljöttem végre hozzád…
Amikor a démon meghallotta, azt hitte, nyomban megáll a szíve. Tétovázás nélkül fordult meg és nézett szembe a kislánnyal. A kicsi megszeppenve tétován tett felé még egy lépést, majd kérdőn nézett apja szemébe. Hiei nem tudta elhinni, hogy ami most történi az valóság. A remény csillant fel benne és a boldogság apró szikrája felmelegíti készült szívét. Odasietett lányához, letérdelt hozzá és magához ölelte. A könnyek potyogtak szeméből, de ezek most nem olyanok voltak, mint az elmúlt 14 évben. Örömkönnyek áztatták arcát. Úgy ölelte gyermekét, mint aki fél attól, hogy amit lát csak múló látomás. Mikor a kis kezek teste köré fonódva viszonozták az ölelést, halk szavakat suttogott Hana fülébe.
- Annyira vártalak már… Hana… Szeretlek Kicsim…
A kislány szemeibe is könnyek szöktek és még szorosabban megölelte a démont.
- én is szeretlek Apa…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
