11. Fejezet: Hiei összeomlik

Egy gyermeki kacaj… egy gyönyörű ezüsthajú nő mosolya, kinek csodás fekete szemei is mintha nevetnének…. Azok a szemek rá néznek, hívják őt… karjai széttárva várja az ölelést… de az óvó karok nem érkeznek meg…
Hirtelen egy vörös szempár nyílik fel a sötétben. Homlokán hideg verejték csorog végig. Ez is azon ritka napok egyike, mikor Hieit elnyomják álmai. Ekkor mindig a lehetséges jövőjét látja maga előtt, ami már sosem fog bekövetkezni. Néha még lehet hallani, mikor ilyenkor zokogása tölti meg a barlangot, ahonnan képtelen volt elszakadni… igen Hiei az egykori nagy és kegyetlen harcos sír. Megízlelte az élet szépségei. Kitárta a szívét. Megtudta, milyen igazán boldognak lenni és szívből szeretni. Majd mindent elvesztett. Ilyen fájdalmat még sosem érzett, belülről tépte szaggatta egész testét és lelkét. Képtelen volt tovább lépni… saját kezével kellet kioltania annak az életét, akit annyira szeretett… gyermekét is elvették tőle… már semmilye sem volt…
Eltelt majd 14 év és ő nem tudta múltját megemészteni. Azóta szinte senkivel nem beszélt, elzárkózott a világtól…