4. fejezet Vanir áldozata Mikor Eragon felébredt egy furcsa szobában találta magát. Egyedül volt odabent. Az ágyán egy gyönyörű tünderuha volt. Egy ing és egy nadrág. Felvette azokat, majd felállt és kiment a szabadba. Rögtön az ajtó mellett egy lépcső kanyargott lefelé. Lement rajta és körbenézett. Nemsokára megpillantotta Vanirt és Saphirát egymás társaságában. Volt velük még valaki, ám őt Eragon nem ismerte. Egy hosszú barna hajú, magas alak, aki háttal állt neki. Jó reggelt Saphira! –köszönt Eragon a sárkánynak. Hát felébredtél. Jól vagy? Igen semmi bajom. Hol vagyunk? Elíciánál. Megmentette az életedet. Az ifjú odalépett a sárkányhoz. Meglátta a gyönyörű tündelányt és elakadt a szava. Hamar szemet szúrt neki, hogy a lány nem teljesen hasonlít a tündékre. Sokkal inkább barátságot sugárzott az arca, mint feszes fegyelmet. -Üdvözöllek Árnyékölő Eragon! Örülök, hogy jól vagy! Végre megismerhetlek, már rengeteget hallottam rólad. -Én is örülök, hogy megismerhetlek. Eragon kicsit elbizonytalanodott. -A nevem Elícia. Régi mesterem és barátom, Oromis megkért, hogy segítsek neked befejezni az edzést. Remélem minél hamarabb belekezdhetünk. -Elég erősnek érzem magam hozzá. -Ez nagyszerű! –mosolyodott el. –Északra van egy edzőtér. Vanir majd odavezet. Nemsokára én is ott leszek. A lány felment az egyik lépcsőn és eltűnt egy ajtó mögött. Eragon és Saphira Vanir vezetésével elindult az edzőtér felé. Furcsa hangokat hallottak. Gyorsítani kezdtek, s a fák felett hirtelen egy vörös sárkány suhant el. -Murtagh! –sziszegte Eragon. A fiú felugrott a sárkánya hátára és kirepültek az erdő fölé. Üldözőbe vették Tövist. Vanir igyekezett megfékezni őket, de minden próbálkozás hiábavaló volt. Saphira halkan suhant a vörös sárkány mögött, nehogy észrevegye őket. Ám Tövis egy váratlan pillanatban leírt egy hajtűkanyart és szembekerült velük. Szélsebesen repültek egymás felé. Saphira hatalmas lángcsóvát zúdított ellenfele irányába. Sajnos nem talált, sem a második próbálkozáskor. Tövis a szemével elkezdte keresgélni Murtaghot és ezt Saphira ki is használta. Egy jól célzott tűzcsóvával a földbe döngölte ellenfelét. Tövis csak néhány pillanatig maradt a földön. A levegőbe emelkedett és igyekezett kikerülni Eragonék támadásait. Az Áruló csak állt és nézte a történteket. Nem tett semmit. Ez hamarosan az öccsének is feltűnt. Úgy látom, nem akar harcolni. Talán nem tart méltó ellenfélnek. Mutassuk meg neki! –mondta Eragon. –Támadd Tövist! Saphira a vörös sárkány fölé repült és belekarmolt a testébe. Tövis fájdalmasan felnyögött. Érezte, hogy a nyakába is beleharap a nőstény, ám ő még mindig nem támadta meg. Csak várt, miközben egyre súlyosabb sebeket szerzett. Murtagh behunyta a szemét. A nyakához kapott. Átérezte a sárkánya fájdalmát. -Ebből elég legyen! –ordította. –Tövis mutasd meg neki, hogy erősebbek vagyunk, és ha akarnánk, már nem élnének! Tövis néhány szárnycsapással és lángcsóvával kitépte magát ellensége karmaiból. A Lovasa felé sietett, aki röptében felugrott rá. -Most meglátjuk, ki a jobb! –ordította Eragon. -Csak aztán meg ne sérülj öcsém! A két bestia egymásnak repült rettenetes sebességgel. Karmaikat egymásba vésték. Hatalmas véres sebeket szereztek. A két Lovas mágiával harcolt. A két sárkány tűzcsóvát fújt egymásra. Vanir közéjük állt. Védőpajzzsal védte magát, ám a mágia hamar elemésztette az erejét. Már semmi sem védte meg a perzselő lángoktól. A hatalmas hő megégette fehér bőrét, amely szinte rögtön vörös és hólyagos lett. Haja elégett. Aki látta nem lett volna képes megmondani, hogy tünde volt valaha. A fiú összeesett és rángatózott a fájdalomtól. Megszorította a nyakékét és mélyeket lélegzett. Mindkét sárkány megtántorodott. A két Lovas kerek szemmel nézte a fiú szenvedését. Eragon és Murtagh leszállt a sárkányról és Vanirhoz ment. Megálltak és csak bámulták, nem tudták mitévők legyenek. Hirtelen ágak reccsenését hallották az erdő felöl. Egy fehér ló ugrott ki onnan, hátán Elíciával. A lány dühösen odafutott a haldokló tündéhez. -Nem ezért vagytok itt –mondta halkan. –Csalódtam bennetek. -Azt hiszem nem kellett volna minket egyszerre idehívnod. Mi ellenségek vagyunk, és ez sosem fog megváltozni –mondta Eragon. -Én teszek róla, hogy megváltozzon. Fogjatok kezet! A két Lovas hirtelen felkapta a fejét. Nem hittek a fülüknek. Kezüket a hátuk mögé rejtették. -Fogjatok kezet, vagy a mentsétek meg magatok! –mondta a lány és elindult a lova felé. Hirtelen minkét fiú előhúzta a kezét a háta mögül. Lassan nyújtották egymás felé, amíg össze nem ért. Elícia megfordult és elmosolyodott. -Meg tudod menteni? –kérdezte aggódva Eragon. -Igen. Büszke vagyok rátok. Az első lecke teljesítve. A lány lehajolt. Lassan végighúzta a kezét Vanir felett, mire a tünde testéről eltűntek a hólyagok és nemsokára visszanyerte régi bőrszínét. -Köszönöm. -Nem. Én köszönöm. Az áldozatod nélkül, soha nem sikerült volna ez –mutatott a két fiú felé. –Jobb volna, ha kicsit lepihennél. Holdfény visszavisz. Vanir felült a ló hátára és elvágtatott. Murtagh és Eragon értetlenül álltak. -Mért vagyunk itt? –kérdezte Eragon. -Azért, hogy tanuljatok. -Mit? Meddig? -Oromisnak igaza volt, tényleg rengeteget kérdezel. Légy türelmes. Neked ez lesz az első, amit meg kell tanulnod –mondta nevetve, majd Murtagh felé fordult. –Neked meg kel tanulnod uralkodni magadon. -Ők támadták meg Tövist –mondta közönyösen. A lány intett a kezével jelezve, hogy egyáltalán nem kíváncsi a részletekre. -Ám mindezek előtt meg kell beszélnünk valamit. Ha még egyszer egymásnak ugratok, akkor annak következményei lesznek. Most láthattátok, hogy ezzel nem csak egymásnak árthattok. Megértettétek? -Nem vagyok gyerek! –mondta Murtagh és elindult az erdő felé. Elícia megrázta a fejét kinyújtotta a kezét, majd összeszorította az ujjait és a kezét lassan magához húzta. Murtagh akarata ellenére is közeledni kezdett a lányhoz. -Most, hogy újra együtt vagyunk, elkezdhetjük a tanulást.