6. fejezet: Elona- a látszat csalhat! Eragon sajgó fejjel ébredt, erre csak rátett egy lapáttal a fagyos időjárás. Jeges fuvallat fújt be a barlang száján, magával sodorva egy kis havat. „Hogy kerültem ide?”- kérdezte magától. Örülök, hogy jobban vagy!- Mondta Saphira. A sárkány a barlang bejáratánál állt, és lovasát nézte két nagy zafírkék szemével. Te hoztál ide? És hol van Aviel, és Murtagh?- kérdezte a fiú, és felpattant. Remélte, hogy a sárkány válaszul csak egy, „Elmentek vadászni, vagy még alszanak” -ot üzen neki, de ebben az esetben tévednie kellett. Nem leszel túl boldog a válaszomtól. – Morogta a sárkány.- Téged hátulról leütött egy kull. Semelykőnk nem vette észre, ezért váratlanul ért éged a támadás, és elhoztalak ide… aztán eszembe jutottak a többiek, és elmentem megnézni, hogy hol vannak, de nem találtam ott senkit, pár tetemen kívül… nem hiszem, hogy megölték őket, de valami bajuk lehet. Tövissel megpróbáltam beszélni, de nem érem el. Eragon legszívesebben ordított volna Saphirával, de inkább higgadtan felelt neki. Akkor menjünk, és keressük meg őket. Remélem, ez nem Murtagh műve… Én is. Szerintem Urú’baen felé vegyük az irányt. Igen. Szerintem is arra lehetnek. Várj! Lehet, hogy ki tudnám szagolni az útjukat. Akkor induljunk azonnal! Eragon felmászott a nyeregbe, Saphira pedig pár szárnycsapás múlva az esti csata színhelyére tette le. Eragon körülnézett a havas tájon. Mindent vakítóan fehér hó fedett, csak egy-két helyen szennyeződött a fekete urgal vérrel. A szűz havat hatalmas lábnyomok csúfították el, s néhol kull tetemek rohadtak. Találtál valamit? Lábnyomokat. Dras-Leona felé vezetnek, Lehet, hogy Galbatorix ott van? Minden jel erre utal. Akkor hát megyünk vissza, úgy tűnik. Meg kell mentenünk őket! Mindig a menőakcióinkból lesznek a nagy gondok. Emlékszel még Gil’ead-ra? Igen… de az nem gond, hogy megmentettük Aryát. Csak azt sajnálom, hogy a lovainkat is magukkal vitték. Persze, az jó, hogy Aryát megmentettük… Ha mindenképpen a vesztünkbe rohanunk, hát keressük meg őket, de ha Murtagh is benne van, leharapom az ő, és Tövis fejét. Várj csak egy kicsit, mindjárt jövök!- Mondta Eragon, és felkapott valamit a földről. Aviel medálja volt az. Kíváncsi lennék, honnan ismerik egymást. Aviel már mondta. Tudom, de részletesebben. Érdekes információ. Az egyszer biztos. Jól van, induljunk! –Mondta Eragon, és visszaült Saphira hátára. A sárkány hatalmas szárnycsapásokkal elindult Dras-Leona felé. * -Mi a fene van itt… - motyogta Aviel. Az idő reggel körül lehetett, a lány nem tudta megállapítani a sötét cella miatt. Felállt, és körüljárta a nyúlfarknyi helyiséget. Tömör kőből volt építve, s egy kis pad volt a falhoz tolva. A mocskos ablaküveg alig engedett át valamit a sápadt téli napfényből. Dermesztően hideg volt, valószínűleg egy pincehelyiségben lehetett. „Hogy kerültem ide? Hát persze… csata a Beor-hegység lábánál… de akkor Murtagh is itt van!”- gondolta, és leült a kis fapadra. Megpróbálta kinyújtani elméjét, s megérinteni Murtagh-ét, de az ifjú túl messze volt tőle, s ezért Tövisével próbálkozott. Av… izé… Yvonne vagyok! –Mondta, miután elérte a sárkányt. Yvonne? Te…hogy csináltad? Nem fontos! Murtagh itt van? És egyáltalán hol vagyunk? Murtagh? Ő pillanatnyilag a jegyesével van, úgy tudom, esküvő lesz. Dras-Leonában vagyunk, a város Székesegyházában. Murtagh… esküvő? Dras-Leona? A Kullok ilyen gyorsak? És Eragon hol van? Őt is elkapták? Eragonról nem tudok semmit. Kimentenélek, de nem férek le oda. Csak szólj Murtaghnak! Értelmetlen próbálkozás, Galbatorix rajta tartja a szemét. Lehetetlen elmenekülni előle. Yvonne! Nekünk újabb esküt kell tennünk alkonyatkor! S szerintem te sem menekülhetsz ez alól! – Mondta drámai hangon a sárkány, és megszakította a kapcsolatot. A lány érezte, hogy szemét lassan kövér könnycseppek lepik el, így homályosabban látta a cella kopár kőpadlóját. „Mért hoztak ide? Hát persze! Megittam azt az italt, most Aviel vagyok! Nagyszerű, most benne vagyok Galbatorix csapdájában… Miért élek egyáltalán még? Miért?...Vagy kiért? * Murtagh hátát a falnak vetve állt, és a hatalmas ablakra meredt. A teremben rengeteg ember sürgölődött, készültek estére, és a király fogadására. A szoba másik felében egy hosszú, fehérszőke hajú lány állt, és egy hatalmas tükörben nézegette magát. Ő volt Elona, Murtagh jegyese. -Szép a ruhám, igaz, Murtagh? –Kérdezte kislányosan vékony hangján, és Murtagh felé fordult. Az ifjú rá se hederített, a lány helyett egy kis ékszert nézett. -Válaszolnál? Hihetetlen vagy! Eltűnsz több hétre, s még csak rám se nézel, azt meg sem merem kérdezni, hogy hoztál-e nekem valamit utadról!- mondta neki sértődötten. Odament a fiú elé, és felé fordította fejét. A szolgák irigykedve néztek Murtagh-ra. „Örülnétek, ha a ti jegyesetek lenne, mi?”- gondolta gúnyosan Murtagh, és levette a lány szorító kezét arcáról. -Jobban is teszed, hogy nem kérdezed meg, csak megkíméled magad egy újabb csalódástól.- Mondta nyugalmat erőltetve a hangjára, és megpróbált mosolyogni, de csak egy furcsa fintorra tellett neki. -Semmi baj, ma estétől kezdve sehová sem menekülsz majd.- Mondta kacagva a lány, és szép kecsesen kilibbent a szobából, maga után húzva több méteres bársonyruháját. Abban a pillanatban, hogy az ajtó becsukódott a lány után, a szemköztit kinyitották. A sötétben csak egy halovány, tűzben barnán fénylő szempár látszott. -Murtagh, Galbatorix Úr hívat.- sziszegte az ember. Murtagh felvonta szemöldökét, s egy laza mozdulattal ellökte magát a faltól. Felszegett fejjel átsietett a túloldalra, s kilépett a dermesztő sötétségbe.