Tengeri Kaland

Másnap reggel Steve mester várta a két fiatalt. Elmondta nekik hogy milyen úton induljanak tovább, és hogy amint elérték a Vármegyét készüljenek fel egy három napos repülőútra. Ennek hallatán a páros megrémült. Sosem repültek még három napot megállás nélkül. Megegyeztek hogy előtte pihennek és annyit esznek és isznak amennyi csak beléjük fér, hogy kibírják a hosszú utat. Elbúcsúztak és már mentek is Vármegye irányába, ami három napnyira volt, kényelmes tempóban. Nem is siettek ezért annyira. Nappal megálltak ebédelni és még néhányszor csakhogy kinyújtóztassák tagjaikat. Este is annyit aludtak amennyit csak tudtak, és későn vágtak neki újra az útnak. Így történt hogy a harmadik nap estélyén elérték a céljukat. A hatalmas város erős kőfalakkal és egy még annál is nagyobb várkastéllyal ott tornyosult előttük.
- Már értem miért az a neve hogy Vármegye. - Hüledezett Daniel.
- „Igen. Akkora az egész város mint egy megye. Szerintem ezrek élhetnek itt.” - csodálkozott a sárkány. Bár még messze jártak tőle de már így is monumentális volt az építmény. Bele tellett egy órába mire megérkezek a várfal lábához. Egy óriási erős fából és vaspántokból készült kapu fogadta őket bezárva. Daniel leszállt sárkánya hátáról odament és bekopogott. Egyszer csak egy kukucskálórés nyílt ki és egy álmos hang szólalt meg.
- He? Mit akaról te ilyenkó jóembőr? - beszélt ízes tájszólással.
- Belépést szeretnék kérni a városba. A tengeren akarunk átutazni. - mondta egyszerűen. Iola úgy állt hogy a nyílásból pont nem lehetett látni.
- Ezt biza nem lehet. Má tegnáp óta. A király parácsbá adtá... hogyanis? - vakarta meg szakállát – Tudjá az á fészkes fene! Ne gyühető be me aztat mondta az őfelsége hogy senkise nem gyühet be. - És ezzel bevágta a kukucskáló kis ablakát. Daniel meglepetten nézte a fa kapukat.
- „Azt hiszem most én jövök.” - közölte Iola majd ő is bekopogott. A hatalmas kapu csak úgy döngött.
- Há van má? - nézett ki az őr. Mikor meglátta a sárkányt tágra nyílt szemekkel bámulta.
- „Jóember. Szeretnék bebocsátást kérni. Nem a bajt keressük.” - mondta szelíden.
- Ázt a ménykü álljon belé! - kiáltotta az őr dühösen és becsapta a kukucskáló ajtaját. Iola fújt egyet.
- „Rendben. Próbáltuk finoman. Most akkor próbáljuk keményen.” - közölte a sárkány és már éppen neki készült ugrani a hatalmas ajtóknak mikor Danielnek eszébe jutott az Álma, és elkiáltotta magát!
- Ono eka Frehmelza! - szavait csönd követte majd a hatalmas kapu egyik szárnya elkezdett kinyílni. Iola leengedte támadásra felemelt jobb kezét és hátrébb állt. Együtt nézték ahogyan szélesedig a fénysáv a nyíló kapuban. Egyszer csak az őr toppant elébük.
- Há mé nem ezze kezdtétek? Gyűjjetek bé! Lovas. Sárkány. – Öklét a mellkasához csapta és meghajolt. Amint elég széles lett a nyílás hogy Iola is beférjen megindultak. Daniel kardja markolatára tette a kezét és próbált veszedelmesen nézni.
„Mintha bármit is érnél azzal a fegyverrel.” - nevetett magában a sárkány.
„De ők ezt nem tudják.” - vágott vissza a fiú. Miután besétáltak, egy díszes ruhába öltözött ember lámpással a kezében sietett eléjük. Biztosan valami inasféle lehetett. Tiszteletteljesen meghajolt mindkettejüknek , majd kérte hogy kövessék. A város belül is akkora volt mint amilyennek kívülről látszott: hatalmas. Minden házat nagy kövekből építettek, lapos tetejük volt és az ablakokat is nehéz támlák takarták. Olyan volt mintha nem is város hanem egy erőd lenne. Középen, az ég felé törve pedig ott magaslott a kastély. Három csúcsán ami közül a középső volt a legnagyobb egy egy lobogót tépett a magaslati szél. Ilyen messziről még Iola sem tudta kivenni mi van rajtuk. Ahogy sétáltak a kihalt utcákon elértek egy hatalmas házat, aminek akkora ajtaja volt hogy egy sárkány is kényelmesen beférjen.
- Lovas. Sárkány. Kérem fáradjatok be. Engedelmetekkel bejelentem érkezésetek a királynak. - hajolt meg és már távozott is volna, ha Daniel nem szól rá.
- Azt hiszem az felesleges. Holnap reggel már tovább is utazunk. - közölte. A díszesen öltözött egyén egy ideig csak nézegette őket, elgondolkodva.
- Ahogy óhajtjátok. - hajolt meg, és pár perc múlva már el is eltűnt az éjszakában. A szállás mondhatni királyi volt. Hatalmas tágas szobába léptek ahol Iola is kényelmesen kinyújtózhatott. A majdnem teljesen négyzet alakú helység bal sarkában egy hatalmas párna díszelgett, tőle nem messze meg egy kisebb faragott ágy. A bejárat mellett egy falikútból ihattak friss vizet. A fiú varázslattal meggyújtotta a fali olajlámpákat, és ekkor a szoba túlsó végében egy másik helység is feltűnt. Bizonyára a mellékhelység. Állapították meg. Iola gyorsan lefeküdt a párnára, és kényelembe helyezte magát. A fiú még előbb alaposabban is körülnézett.
- Ezek szerint ide sárkányok is járnak. - állapította meg.
- „Igen úgy tűnik. Bár ahogy Steve is mondta ez a város van a legközelebb a Szigethez. Érthető ha néha néha átjár onnan egy két sárkány.” - helyeselt Iola. És letette fejét a párnára. - „nagyon kényelmes.” - mondta nagyot sóhajtva már már kéjesen. A fiú sem váratott magára. Bevetette magát az ágyba, eloltotta a lámpákat, és már aludtak is.
Másnap mikor magukhoz tértek az inas már ott állt az ajtóban egy ezüsttálcával, amin pompás lakoma várta hogy elfogyasszák. Megkérdezte Iolat is hogy kér-e ételt, amire a sárkány hevesen bólogatott, aztán elsietett. Nem kellett tíz perc, egy szekéren hatalmas mennyiségű hús várta az éhes lényt. Miután mindketten jól laktak, feltöltötték készleteiket, máris leballagtak a tengerpartra. Fantasztikus látvány volt az a hatalmas kék víztömeg, ami a látóhatárral ért egybe, az egyenletes hullámzása és az az enyhe sós illat, ami magában hordozta a szabadságot, megbabonázta őket, ugyanakkor meg is rémítette a párost. Három teljes napig kell repülniük úgy hogy nem lesz szárazföld alattuk csak a feneketlen kékség.
- Felkészültél? - Tette fel a kérdést a fiú.
- „Mehetünk.” - válaszolta a sárkány határozottan. A kötésen át is az eltökéltség sugárzott. Daniel felpattant a nyeregbe, beszíjazta magát és a magasba röppentek.
Az első nap könnyen ment, bár megrémültek akkor mikor eltűnt a szárazföld a látóhatárból. Féltek hogy ha eltévednek előbb utóbb mindketten vízbe fúlnak. Csak a nap és a csillagok alapján tudtak tájékozódni, ami nem volt olyan könnyű.
Másnap dél körül elkezdett fújni a szél. Nagyon erősen így lejjebb kellett ereszkedniük, de akkor meg a hatalmas hullámok jelentettek veszélyt. Valahol a messzeségben pedig félelmetes fekete viharfelhők gyülekeztek, nem ígérve sok jót.
„Ha elér minket a vihar nem tudunk majd tájékozódni.” - aggodalmaskodott Iola.
„Ha elér minket a vihar, az lesz a legkisebb gondunk.” - válaszolta a fiú. Így a sárkány megszaporázta szárnycsapásait és igyekezett minél gyorsabban repülni, de Daniel rászólt hogy ha kifárassza magát azzal csak még nagyobb lesz a baj. Hamarosan egy nagy vitorlás hajó tűnt fel előttük, és láthatólag a Lovasok Szigete felé tartott. Közelebb repültek, és érdeklődve figyelték hatalmas bárkát amint ring a vízen. Jókora darab volt egy egyszer biztos, de kellett is ez a méret egy ekkora tengeren. Ahogy vitorláztak fölötte egyszer csak egy szótölcséres férfi mászott fel a főárbocon és kiáltotta el magát.
- Lovas, ha hallasz. Óriási vihar közelít felénk, szálljatok le a hajóra és vészeljétek át nálunk. - Majd várt a válaszra.
„Szerinted? Nekem jó ötletnek hangzik.” - mondta a sárkány. Közben a vihar egyre csak nagyobbodott, már a látóhatár felét betöltve.
„Rendben menjünk.” - értett egyet a fiú. Így hát leszálltak a hajó orrába ami akkora volt hogy akár még másik két sárkány is kényelmesen elfért volna. Egy öreg szakállas, de jókötésű férfi és még két másik nem kisebb, lépett oda hozzájuk, kabátjukat összehúzva az egyre erősödő miatt.
- Üdvözöllek titeket! Karbet kapitány vagyok. Ez pedig a Tenger Szeme. - Mutatott a hajóra. A másik két alak csak némán figyelt.
- Menjünk le a fedélközbe, ott védve leszünk a széltől. - javasolta amit késseggel el is fogadtak. Odalent is legalább akkora volt a hely. A fényt olajampák szolgáltatták, bár voltak parányi kerek ablakok is amin besütött a napfény. Iola kényelembe helyezte magát keresztben a hajó orrában, de érezni lehetett feszültségét, aminek később hangot is adott. Éppen egy hatalmasat dörgött az ég és ide oda himbálóztak a tajtékos hullámok miatt..
„Remélem ez az úszó, korhadt fadarab elég erős hogy kibírj a vihart.” - mondta. Izmait megfeszítve próbált egyensúlyozni, és állkapcsában remegett egy izom.
„Én is remélem.” - kapaszkodott a fiú a sárkányba. Hamarosan éjszakai sötétség borult rájuk pedig alig múlt dél, villámlani kezdett, és a dörgések is egyre közelebbinek hangzottak. A hajót úgy dobálták a hullámok mint a játszadozó gyerekek a bőrlabdát. Nem kellett sok és Danielen eluralkodott a tengeri betegség, ahogy nézte a fentről behömpölygő vizet, és hallgatta a matrózok kiáltásait. Mikor néha kinézett az ablakon akkor is hol az eget, hol a háborgó tengert látta. Egyik kezével Iola bal szárnyát másikkal a kardját markolta. Mikor eljutott arra a pontra hogy nem bírta tovább és gyomra éppen kiüríteni készült az napi ételét, elkiáltotta magát.
- Elég legyen! - Hangja elváltozott. Kezében a kard felragyogott, a melegség és az erő áramlott át a fiúba. „Nem is akartam varázsolni” értetlenkedett. Érezte hogy a kardból áramlik ki a mágia, fel az égbe. Hírtelen abbamaradt a hánykolódás és elkezdett kivilágosodni. Iola is tátott szájjal figyelte az eseményeket.
- Na jó. - szedte össze magát a fiú és előrántotta a kardot. - Ez most mi volt? - kérdezte a pengétől, hátha az megmondja. De természetesen csak csillogott a fényben. A sárkány szólalt meg.
- „Emlékszel még John mágus szavaira? „Uralhatod a természetet, különösebb erőfeszítés nélkül.” azt mondta. És lám. Megfékezted a vihart.” - száját még mindig elfelejtette becsukni, és most a kardot nézte csodálattal. A fiú miután eltette a pengét lehuppant Iola mellé és fáradtan dőlt hasához.
- Mikor már kezdem azt hinni hogy nem történhet olyan amin meglepődöm... - vett mély levegőt, de Iola fejezte be a mondatot.
- ”Valami olyan történik amin meglepődünk.” - a fiú csak bólintott, majd odasétált a sárkány fejéhez és becsukta a száját. Majd mindketten nevetésben törtek ki.
Percekkel később a kapitány sietett le hozzájuk. Meghajolt majd térdre is vetette magát.
- Hatalmas Lovas! Hatalmas Sárkány! Hálával tartozom amiért elkergettétek a vihart. Ha tovább erősödig sok jó ember veszett volna oda. - hálálkodott. Daniel odament hozzá és talpra segítette.
- Nem kell köszönnöd. - csak ennyit mondott. Nem akarta bevallani hogy fogalma sincs hogy csinálta.
- Enged meg hogy elvigyelek titeket a Lovasok Szigetére. Gondolom oda tartottatok. - nézett kérdően a párosra.
- Igen oda. De nem kell fáradnod  mi....- nem tudta végigmondani mert a kapitány sietve közbevágott.
- Nem fáradtság az Hatalmas Lovas. Nem fáradtság. - Mivel hajthatatlannak látszott ezért belegyeztek hogy maradnak. - Két nap és ott is vagyunk. Ha a Szelek Anyja is úgy akarja. - tette hozzá, majd szélesen mosolyogva sietett vissza a fedélzetre.

A Lovasok Szigete (1./2.)

Két nappal később mikor már feltűnt a hatalmas földtömeg a látóhatárban, mindenki izgatottan járkált fel alá. Nem sok embernek nyílik alkalma ellátogatni erre a mesebeli helyre, akár csak egyszer is életében. Daniel és Iola a hajó orrában álltak és nézték ahogyan a nap felkel a Sziget mögött és arany koronával díszíti a távoli hegyeket. Lassan ringatóztak a szinte teljesen csendes tengeren. Ez alatt a két nap alatt sok emberrel megismerkedtek, többek között a kapitánnyal, aki nagyon kedves és humoros volt. Mindenki köszönt nekik és kínálgatták mindenfélével őket, dohánnyal, italokkal, egzotikus gyümölcsökkel, bár mikor a sárkányt kérdezte meg az egyik kereskedő hogy kér e valami furcsa, zöld, kókusz nagyságú növényt, nem bírta ki nevetés nélkül. Szegény kereskedő meg sértetten vonult vissza. Azért később elmagyarázták hogy a sárkányok csak húst esznek. Úgy tűnt hogy ettől meg elszégyellte magát a vénember.
Mielőtt megérkeztek volna Daniel szükségét érezte hogy gyakoroljon egy kis mágiát. Mikor ezt tette többen is leültek a hajó korlátra, vagy megálltak a munkával és ámulattal figyelték a lebegő hordót a megfagyó vizet, és ehhez hasonló csodákat. Persze ilyenkor a kapitány dühösen pirított rá a lustálkodó matrózokra és válogatott káromkodások közepette zavarta vissza őket dolgozni. Aztán sűrű bocsánatkéréssel illette kettejüket. Iola élvezte a hajókázást. Jóformán a hajó orrában aludt. Kiállt a szélére amennyire csak tudott, becsukta a szemét és mélyeket szippantott a tengeri levegőből, azt mondta hogy így kicsit olyan mintha repülne.
Lassan nőtt a sziget és kezdte kitölteni a látóhatárt. A matrózok bevonták a fő vitorlákat és előkészítettek néhány dolgot a kipakoláshoz. Úgy tűnik hogy bár eredetileg Kettős-föld másik felébe akartak elhajózni, de ha már itt vannak megpróbálják eladni a portékájukat. Egy idő után kapitány elkiáltotta magát, mély hangján.
- Kikötéshez felkészülni! Vitorlákat bevonni! - a matrózok mint megannyi hangya szorgosan végezték feladatuk. A hatalmas vászondarabok szépen összecsukódtak, és a hajó is kezdett a kikötő fele kanyarodni. Ahogy közeledtek embereket lehetett megpillantani, akik feléjük mutogattak. Mikor már kilencven fokkal oldalra fordultak a fiú azt hite hogy elmennek a sziget mellett de a vén bárka végül mégis csak megközelítette a stéget.
- Köteleket készenlétbe! Kikötünk! - Miután a szavak elhangoztak a hajó egy hatalmas rándulással megállt. Kötelekkel erősítették ki nehogy a víz elsodorja. Leeresztettek egy hatalmas és erős pallót is amin majd a társzekerek kigurulhatnak.
- „Menjünk.” - lelkesedett fel Iola. Daniel is már nagyon izgatott volt. Gyorsan felpattan a nyeregbe és a sárkány egyetlen ugrással a kikötő stégén termett. Ahogy indultak végig szárazföld felé az előttük tornyosuló erdő fölött sárkányok röppentek elő és jöttek pontosan feléjük. Ahogy kiértek a kövezett útra ami bevezetett a fák közé a hatalmas lények emberekkel a hátukon pont mellettük szálltak le. Négy Lovas és sárkánya. Erő és keménység sugárzott az arcukról, jól öltözött volt mindegyikük, frissen borotvált arccal. A sárkányokat könnyű szegecsekkel kivert páncéllal látták el, ettől ha lehet még rémisztőbben néztek ki. Mindannyian végigmérték őket majd az egyik Lovas megszólalt.
- Neved és célod? - hangja kemény volt és határozott. Steve mester erre az érkezési ceremóniára is megtanította. Sok múlott azon hogy hogyan adja elő. Visszafogta izgalmát és nekikezdett.
- Lovas vagyok délről, Daniel Haon. Jeremy Haon fia, Susan Haon fia. Békével érkeztünk, hogy tanuljunk a mesterektől. A Fény világítja a utunkat, esküszöm. - csend követte, majd az előbbi Lovas sárkánya szólalt meg.
- „Neved és célod?” - mintha egyek lettek volna. A sárkány hangja is hasonlóan acélosan csengett. Most Iola-n volt a sor hogy túlessen a ceremónián.
- „Lovasom sárkánya vagyok délről, Iola. Seranes lánya, Elmera lánya. Békével érkeztünk, hogy tanuljunk a mesterektől. A Béke vezeti utunkat, esküszöm.” - Fejezte be. Aztán együtt hozzátették határozottan:
- Engedélyt kérünk a belépésre. -   Steve mondta azt is hogy a türelem fontos erény, ezrét szótlanul vártak a válaszra, ami csak tíz percnyi kínos csönd után következett. „Most dől el minden” kezdett eluralkodni az izgalom a fiúban.
- „A Béke nevében, az engedélyt megadom.” - hangozta a sárkány, és fejet hajtott.
- A Fény nevében az engedélyt megadom. - mondta a Lovasa, majd ő is biccentett feléjük. Mikor elindultak a fák közé még hozzátette - Legyetek üdvözölve a Lovasok Szigetén!


Vége az első résznek....

Daniel és Iola kalandjait a Lovasok Szigetén, megtudatjátok a készülő második részben.