Kilenc-domb város

Négy napba tellett mire elérték az első ember lakta települést. Kilenc-domb város onnan kapta a nevét, hogy kilenc domb határolta medencében épült. Ez egyrészt hasznos volt másrészt pedig hátrányos. Mikor a Tűzhegy olvadt izzó követ köpköd magából, akkor a dombok megvédik tőle a várost, viszont ugyanennek az akadálynak köszönhetően, nehezen lehet csak megközelíteni, mégis a környék legnagyobb kereskedelmi központjává nőtte ki magát. Iola és Daniel a várostól nem messze ütöttek tábort. Nem akarták megkockáztatni hogy meglássák őket. Úgy döntöttek hogy a város mellett töltenek egy napot pihenés képen. Iola jobban kifáradt az állandó repüléstől mint ahogy gondolta. A fiú pedig végre kinyújtóztatja elgémberedett lábát. A nyereg elég kényelmes a hosszú repüléshez is, de hogy állandóan benne ülni már négy napja? Az azért nem tesz jót.
- Végre szilárd talaj van a lábam alatt. - szállt le a sárkány hátáról.
- „Csak aztán meg ne szokd.” - nevetett Iola, és lefeküdt hogy elnyújtózhasson. Daniel is mellé telepedett és hatalmas recsegések, ropogások közepette nyújtózott egy nagyot. Jól esett hogy már nem állnak csomókban bizonyos izmai.
- Holnap reggel indulunk tovább. Ha kibírjuk akkor hat nap alatt elérjük Folyómalom falut. Ha nem akkor lesz az nyolc-tíz is. - közölte a fiú.
- „Mehetünk úgy ahogy eddig. Két nap repülés, egy fél nap pihenés, utána megint két nap repülés... De ha elértük a falut legalább három napig meg sem akarok mozdulni.” - mondta a sárkány hatalmasat ásítva. Majd hozzátette, miközben kényelembe helyezte magát egy nagyra nőtt bokor aljában. - „Most viszont alszom holnap reggelig. Csak akkor kelts fel ha ránk szakad az ég.”
- Aludj csak. Én meg lehet lemegyek a városba körülnézni. -  felkelt a földről és egy darabig csak a csizmájával babrált. Nem akarta egyedül hagyni az alvó sárkányt, de kíváncsi volt a városra is. Miután meggyőződött róla hogy itt nem láthatják meg a kis táborukat, felvett egy egyszerű parasztruhát és lement a városba.
Bámulatosan nagy település, mindenfele hatalmas kőből épült házak, volt olyan is amire öt hat emelet húztak. Az utcákat olyan szélesre csinálták hogy akár még hat szekér is elférhetett egymás mellett. Boltok és üzletek rengetege, nem is értette hogyan mennek be a házaikba az emberek. Volt mindenféle portéka, élelmiszerek mesebeli tájakról, kések, kardok, páncélok a legjobb kovácsmesterektől. Sokféle díszes ruha, egy kettő annyira megtetszett neki, hogy alig akart tovább menni, szerszámok olyan mesterségekhez amiről azt se tudta hogy eszik e vagy isszák. És természetesen az ajándéktárgyak sokasága. Nemeseket ábrázoló babák, édességből készült nevezetes házak, rengeteg festmény. Egy hét is kevés lett volna hogy mindent alaposan végignézzen.
Ahogy mászkált fel s alá a pókháló szerű utcákban egy érdekes cégéren akadt meg a szeme. Két igéző szempár és egy göcsörtös pálcát tartó, hosszú köpenyes férfi volt rajta. Mikor próbálta kitalálni, hogy mit jelenthet, egy papírtornyot cipelő ember ment neki. A sok pergament tekercs és könyv szétgurult az utcán.
- Bocsánat nem láttam uradat. - Mondta egy fiatal, hosszú világosbarna hajú, kék szemű, feltűnően vékonyka, olyan tizenöt éves forma lány. Fel se nézve, szétguruló holmija után kapkodott.
- Hagy segítsek. - kínálkozott Daniel, majd segített összeszedni a dokumentumokat. Miközben pakolta vissza a lány kezébe, néhány címen megakadt a szeme. „Misztikum, és valóság”, „Sárkányok és Emberek”, „Az Ősi Mágia rejtelmei”. Akaratlanul is eltátotta a száját mikor rájött hogy a fiatal lány bizonyára egy mágus, vagy inkább mágustanonc. Mikor felvetette a témát, az ifjú hölgy előbb alaposan körülnézet.
- Érdekes kérdés. Tanonc vagyok, a nevem Niki. Te ki vagy? - Daniel egy pillanatig töprengett, de aztán válaszolt.
- Daniel a nevem. Engem is érdekel a mágia. Nem mintha lenne hozzá tehetségem... -gyorsan témát váltott, nem akart lelepleződni, maga sem tudta miért. - Mi ez a bolt? - mutatott a furcsa figurára.
- Ez itt egy csaló boltja. Egy olyan emberé aki azt hiszi ért valamit is a mágiához, közben egy egérben több a varázs. Úgy húzza ki a zsebedből a pénzed, hogy közben azt hiszed még jót is tett neked. - Horkantott megvetően. - Ha tényleg érdekel a mágia akkor gyere velem egy utcával lejjebb. Ott van John Gerin Nagy-mágus boltja. - mondta és biccentett a fejével.
- Nagy-mágus? - értetlenkedett a fiú.
- Ez egy cím. Egy nagyon előkelő cím. - jött a magyarázat.
- Azt hiszem inkább nem. Azért köszönöm. - hajolt meg. Elbúcsúzott majd elindult kifele a városból.
Késő délutánra ért vissza Iola-hoz, aki mélyen aludt. Ledőlt mellé, elővett a táskájából egy kis élelmet, hogy megebédeljen, majd ő is álomra hunyta a szemét.
„Ébredj!” - kiáltotta egy női hang a fejében. Mikor kinyitotta a szemét sötét volt, csak a csillagok világítottak.
„Van itt valaki.” - jött megint a hang. Beletellett egy percbe mire rájött hogy Iola ébren van és ő beszél. Amint fel is fogta hogy mit, azonnal felpattant a nyeregbe, miközben a táskáját a hátára kanyarította.
„Ki az és merre?” - kérdezte a fiú szemét meresztgetve. - „És hogy hogy nem alszol?” - tette hozzá.
„Azért ha valaki úgy csörtet mint a vendégünk, csak az nem ébred fel rá aki süket.” - mondta enyhe gúnnyal a hangjában. - „Amúgy meg nem tudom hogy ki az, de ha továbbra is ilyen irányba tart akkor mindjárt kiderül.” - válaszolta meg az eredeti kérdést. Nem is kellet várni öt percet egy fiatal lány bukkant elő a fák közül, amint meglátta a sárkányt és a hátán az embert, kikerekedett szemmel bámult, majd térdre esett, és meghajolt.
- Bocsáss meg Lovas! - mondta alázatosan. Daniel felismerte az előtte térdelő illetőt.
- Niki? - kérdezte. A lány még jobban meglepődött, és megrémült.
- Igen, ez a nevem Lovas. - mondta. Iola elkezdett morogni rá.
„Lehet engem észre sem vett?” - dühöngött magában. Daniel nyugtatóan megveregette a nyakát. A mágustanoncnak is lesett hogy nem jó dolog feldühíteni egy sárkányt és korrigálta hibáját.
- Bocsáss meg te is, hatalmas és fenséges sárkány. -
- „Mit akarsz?” - kérdezte nyersen Iola. Szegény lány ettől még jobban megrémült.
- Csak követtem Danielt...- egy pillanatra megakadt a lélegzete. - a Lovasod... - hátrált, és még ilyen sötétben is lehetett látni hogy holttá vált. - Bocsásd meg nyelvbotlásom. - mentegetőzött. Danielnek elege lett, ebből a hebegő habogó rémült lányból, ezért leszállt a sárkány hátáról és odasétált hozzá.
- Na jó. Állj fel! És ne dadogj nekem, mert nem foglak egészben bekapni. - a rémült mágustanonc a sárkányra nézett. - És Iola sem fog. - mondta hangosan a fiú, a sárkánynak is címezve, aki csak lassan bólintott. - Szóval miért vagy itt? Miért követtél? - kérdezte, majd lábra segítette a remegő Nikit.
-  Mondtad hogy érdekel a mágia. Elmeséltem a mesteremnek és ő kíváncsi lett rád. Azért kerestelek meg, hogy meghívjalak hozzánk, Lovas. - nyelt egy nagyot, majd hozzátette. - Hatalmas Sárkány. - Daniel érezte hogy Iola jól mulat ezen.
„Halálra rémíted szegényt.” - korholta.
„Nem tudom hogy tőled, vagy tőlem ijedt e meg jobban.” - nevetett magában a sárkány.
Miután megnyugtatták a még mindig remegő lányt, megtudták tőle hogy van egy különleges adottsága amit a Keresés Tehetségnek hív. Méghozzá az hogy képes bárkit megtalálni. Nem tudta elmondani hogy hogyan is működik, csak annyit hogy elég rágondolnia arra, akit meg akar keresni és egyszerűen tudja, merre kell menni. Sokáig beszélgettek, és gyújtottak egy aprócska tüzet is, hogy ne legyen annyira hideg közben.
- Holnap eljöttök hozzánk? A mesterem szeretne látni titeket. Még ő is meg fog lepődni hogy találkozik egy Lovassal. - nevetett. - Mesélte, régebben többen járták Kettős-földet, de egy háború után mind visszamentek a Lovasok Szigetére, és most már csak elvétve lehet Lovassokkal találkozni. - mesélte izgatottan.
- „Mi éppen a Lovasok Szigetére tartunk. Talán a mestered segíthet nekünk.” - mondta Iola, amitől a lány, mint mindig, összerezzent.
- Sose fogom megszokni, hogy a fejemben beszél. - suttogta magában. Daniel ezt meghallva elnevette magát, majd a sárkány is csatlakozott hozzá. Niki csak értetlenül nézte a kacagó párost.
Az éjszakát velük töltötte, kerítettek neki is egy takarót. A fiú, mint mindig, a sárkány oldalához bújva aludt, és Iola szokásához híven betakarta szárnyával. Ez kellemes meleget adott estére.
Másnap reggel miután megreggeliztek, hármasban indultak a város felé.
- „Hova is megyünk?” - kérdezte a sárkány egy idő után.
- A város mellett van John háza. Hatalmas épület, szerintem még te is kényelmesen el fogsz férni a mellette lévő istállóban. - mondta, majd megrémülve hozzá tette. - Nem, nem úgy gondoltam. Előkelő szállást biztosítunk egy ilyen fenséges lénynek, de csak ott lehet elég hely számodra. - Miután látta hogy Iola nem haragudott meg, kifújta magát.
„Látod? Halálra rémíted.” - közölte Daniel.. - „Biztosan azt hitte hogy lóvá alacsonyít le. Azt is mondhatnánk, hogy azt hitte, lóvá tesz.” - nevetett magában. A sárkány is vevő volt a szóviccre és ő is jót mulatott.
Hamarosan meg is látták azt a házat. Két elmelétes, erős kőből épült, valóban hatalmas alapterületű épület volt. Mellette egy legalább olyan magas és nagy melléképülettel, ami a sárkány feltételezése szerint az istálló lehetett.
- Megérkeztünk. Várjatok itt kint, legyetek oly kedvesek. - ezzel a mondattal berohant az épületbe. A páros addig alaposabban is szemügyre vette a házat. Minden ablak támlája be volt hajtva, kivéve egyetlen egyet. Bizonyára jelenleg ott tartózkodik ez a mágus. A cserepek így közelebbről megnézve, mind díszítettek voltak, valami mintát faragtak beléjük, de már látszott rajtuk a kor.
„Szerinted milyen öreg?” - kérdezte Iola a fiút.
„Már nagyon régen építhették” - válaszolta, majd meglepetten nézett a horkantó sárkányra.
„Nem a ház, hanem a mágus.” - mondta, de a válaszolni már nem maradt ideje a fiúnak, mert egy hosszú köpenybe burkolózott őszhajó ráncos ember lépett ki az ajtón, nyomában Nikivel. Az öreg ember egy göcsörtös botot markolt, erősen sántított és valahogy nagyon sápadtnak, szürkének tűnt a bőre. Szemében döbbenettel vegyes csodálat látszott, és mintha valamiféle remény is megcsillant volna, ahogy végignézett rajtuk. Odacammogott a sárkányhoz és kezével megérintette a mellkasát. Iola hagyta, hogy meg is simogassa, a látszólag teljesen átszellemült ember. Az öreg rándult egyet, és mintha csak most tért volna vissza egy messzi világból, megszólalt.
- Bocsáss meg nekem fenséges sárkány. Öreg vagyok már, néha saját képzeletem csapdájába esek és ilyenkor a szemem káprázatokkal kínoz. - hajolt meg, bár nehézkesen ment, majd odafordult Danielhez. - Üdvözöllek téged Hatalmas Lovas. Kérlek legyetek a vendégeim. Bizonyára hosszú út áll mögöttetek, és még hosszabb előttetek. - visszafordult Iola-hoz. - Sajnálom fenséges sárkány, de szerény hajlékom nem elég tágas számodra. Azonban ha elfogadod ajánlatom, illően vendégellek meg téged a melléképületben. - mutatott a megnevezett helyre -  Sárkányok számára készült. - tette hozzá. Szemlátomást ez Nikit is meglepte. Iola meghajolt a mágus előtt.
- „Elfogadom. Az én nevem Iola, Elmera lánya, Seranes lánya. Ő pedig a Lovasom Daniel, Susan fia, Jeremy fia.” - hangozta. Mikor a szüleiket említette, a fiú érezte hogy elönti a keserűség és szívébe készül marni a bánat. De sikerült leküzdenie a felkígyózó érzéseket.
- Oh! - kapott fejéhez az öreg. - Bocsássátok meg udvariatlanságom. Az én nevem John Gerin Nagy-mágus, a Tizenkét Kristály Mágustanács tagja, és az Ősi tekercsek őrzője. - mutatkozott be szertartásosan. Ezt követően elkísérte őket a melléképülethez, amit Iola mulatságosan Sárkánylaknak nevezett el. Kialakítása valóban különösnek hatott. Egy széles mélyedés volt a középen, amit puha homokkal töltöttek fel. Jobb oldalt a falon egy méretes kút tátongott, édes víz illatát hozva, bal oldalt egy kisebb emberi méretű, fából készült ágy is helyet kapott. Mikor végignéztek mindent Niki bevallotta hogy még sosem látta ezt a helyet. Iola megszagolta a vizet, majd az ágyat és szélesen mosolyogva megköszönte John mágusnak.
- Örülök hogy elnyerte tetszésesed ez a szerény hajlék. Daniel Lovas, neked is megmutatom szállásodat. - Intett fiúnak egy ajtó felé ami a Sárkánylakból nyílt.
- Én Iola-val szeretnék itt maradni. - mondta
„Persze csak ha nem okoz gondot.” - üzente a sárkánynak.
„Már éppen kérni akartalak hogy maradj.” - jött a válasz.
- Természetesen Lovas. - biccentett az öreg. Egy ideig csak csendben nézelődtek. - Bizonyára éhes vagy Lovas. - megfordult és bement az ajtón. Nyomában Niki követte, és mielőtt ő is eltűnt volna hátramosolygott Danielre. A fiú leült az ágyra Iola pedig kényelembe helyezte magát a homokkal teleszórt mélyedésben.
„Kényelmes ez az fekhely.” - mondta a sárkány, miután a szárnyait is eligazgatta. - „Jókat lehet benne aludni.” - tette le fejét. Daniel is hátradőlt az ágyban.
„Valóban. Ha megengedi John, maradhatunk itt egy kicsit. Pihenni és felkészülni az útra.” - tette hozzá gyorsan.
„Én benne vagyok.” - helyeselt Iola.

A titok

Alig harminc perc elteltével a nyitott ajtón keresztül fenséges illatok szállingóztak a Sárkánylakba. Iola felemelte fejét és szimatolt.
„Jó kis lakomát csaptak össze számodra.” - jegyezte meg a száját nyalogatva. Pár perc múlva meg is jelent Niki egy nagy tálcával.
- Tessék Lovas. Jó étvágyat. - mondta majd letette a földre. Elővett a háta mögül egy kis kinyitható asztalt, szétnyitotta és arra helyezte a tálcát. Volt rajta minden mi szem-szájnak ingere. Finom sültek, levesek, és desszertek. Illetve még egy kancsó finom bor is helyet kapott. Daniel alig bírt hálálkodni a szájába tömött megannyi finomságtól. Hébe-hóba Iola is nyalintott valamiből, csak hogy megkóstolja. Niki közben figyelte őket, és amint befejezték, elvette a tálcát, megkérdezte hogy kérnek e még valamit aztán elment.
- Ez volt aztán a pompás lakoma. - jegyezte meg a fiú hasát simogatva, nagyokat sóhajtozva. - Tudnék így élni – tette hozzá.
- „Talán már meg is feledkeztél arról hogy miért indultunk útnak?” - korholta a sárkány. Daniel felpattant.
„Mégis hogy feledkezhetnék meg róla?!” - üvöltötte gondolatban - „Nem telik el perc hogy ne jutna eszembe! Mégis hogy merészeled azt gondolni...” - elakadt a szava -   „Meghalt mindenki aki fontos volt számomra...” - könnyek szöktek a szemébe. Iola is szomorúan hajtotta oda fejét Lovasához.
„Ne haragudj. Nem gondoltam végig mit mondok!” - kért bocsánatot a sárkány. - ”Sajnálom. Csak...” - nem folytatta, egyszerűen átölelte a fiút hatalmas kezével és dorombolt neki. Így sírdogáltak egy darabig egymás vállán, majd összeszedve magukat, megbeszélték hogy nem mondanak ilyeneket egymásnak, soha többet. Daniel úgy döntött hogy bemegy a házba és megnézi milyen belülről.
„Vigyázz magadra. Lehet hogy kedves öregember de mégis csak egy hatalmas mágus.” - intette a sárkány.
„De te is vigyázz magadra.” - üzente a fiú és már be is lépett az ajtón. A ház belülről olyan volt mint egy palota. Szép faragások, aranyozott minták, drágakő kirakás mindenütt. A bútorokat is a legjobb mesterek készíthették. Könyvből és tekercsekből annyi kapott helyet, amennyit a fiú egész eddigi életében összesen nem látott, pedig Mahser -nek is szép gyűjteménye volt. Ámulva haladt végig a folyosón és bekukkantott az elsötétített szobákba is. Egyszer csak beszélgetést hallott.
- Mester, biztos hogy ez jó ötlet? - Niki hangja volt, és aggodalmasan csengett.
- Lehet hogy nem jó ötlet, valóban. De szükségem van a vérére, hogy elkészítsem a főzetet. - Gerin mágus válaszolt. Daniel fülében megmaradt a „vér” szó. „Vajon milyen vérről beszél?” tanakodott magában.
- De egy sárkány vére? Nem hiszem hogy önként adná akár egyetlen cseppjét is. - mondta Niki. Daniel rémülten toporgott. „Ezek Iola vérét akarják venni” ismerte fel a helyzetet.
- Megvannak az eszközeim a meggyőzéshez. - közölte a mágus, és pár pillanat múlva fémes hangot lehetett hallani, mintha egy kardot húznának ki a hüvelyéből. Daniel azon nyomban sarkon fordult.
„Iola készülj, mert gyorsan távozunk” - üzente a sárkánynak, aki meglepődött.
„Mi történt?” - kérdezte, miközben átragadt rá Lovasa félelme.
„A véredet akarják venni.” - mondta ki egyszerűen. Igyekezett lassan menni hogy ne csapjon zajt, de az egyik padlódeszka hangosan megnyikordult. Daniel szíve egy pillanatra kihagyott. Egy ajtó csapódott ki.
- Daniel te vagy? - Gerin mágus dugta ki a fejét. A fiú pánikba esett és elkezdett rohanni.
„Iola!” - kiáltotta gondolatban, miközben sebesen szaladt végig a hosszú folyosón. Szinte berobbant az ajtón a Sárkánylakba. Iola vicsorogva állt és nézte a lihegő fiút.
„Pattanj fel és már itt sem vagyunk.” - feküdt le a földre hogy Lovasa fel tudjon szállni a nyeregbe. Danielnek sem kellett több. Felkapta az ágyról a táskáját és már szált volna fel mikor mozdulatlanná dermedt. Valami körbeölelte az egész testét, a lábujját sem bírta megmozdítani.
„Daniel!” - kiáltotta a sárkány és szeme mindenfele cikázott, ahogy kereste a támadót. - „ Varázsold ki magad!” - tanácsolta
„Nem tudom kinyitni a számat! Nem tudom kimondani a varázsigét!” - a pánik szinte már teljesen eluralkodott rajta. „Gondolkozz! Tudsz szavak nélkül is varázsolni. Elég csak rágondolni.” bíztatta magát a fiú.
- Ne féljetek. Nem akarok senkinek sem ártani. -hangzott az ismerős mély hang. John lépett ki az ajtóból. Iola morgott és vicsorgott rá.
- „Engedd el a Lovasom, vagy ízzé-porrá szedlek!” - Fenyegetőzött a sárkány. Daniel érezte hogy valóban komolyan is gondolja szavait.
- Feleslegesen fenyegetsz. - mondta könnyedén a mágus. A fiú ekkor kiszabadult.
„Jól vagy Den?” - érdeklődött aggódva a sárkány, de még mindig vicsorgott az öregre.
„Jól vagyok.” - fújta ki magát a fiú, majd a John felé fordult.
- Hallottam mit beszélt! Hogy Iola vére kell magának. És aztán hogy egy kardot vesz elő. - tárta fel a tényeket Daniel. Az öreg mágus arcán egy pillanatra megdöbbenés suhant végig.
- Igen. - mondta végül. - Így történt, de az információid hiányosak, ezért téves következtetést vontál le. - sóhajtott egy nagyot majd a köpenye alól elővett egy hosszú ezüst hüvelyű kardot, ami rubinokkal, zafírokkal, és smaragdokkal volt díszítve. Növények mintái voltak belevésve, indák, levelek, és virágok. Iola amint meglátta a fegyvert, izmai megfeszültek és kész volt bármelyik pillanatban lecsapni, olyan sebességgel amire nincs ember ki reagálni tudna.
- Ez itt a Napkard. - emelte szemmagasságba a tárgyat. - Sok száz éve sárkányok kovácsolták egy mágusnak. Segítségével megsokszorozhatod varázserőd, és uralhatod a természetet, különösebb erőfeszítés nélkül. A kardot nem tudja senki elvenni tőled, csak ha te oda nem adod. Amíg nálad van vigyáz rád, és mivel össze vagytok kötve, így Iola-ra is. - mondta átszellemülve, le se véve szemét a kardról. Majd hírtelen, mintha eddig egy másik ember állt volna ott, vonásai megváltoztak, és most sokkal öregebbnek, fáradtabbnak, és betegebbnek tűnt mint eddig. Daniel értetlenül nézte az öreget, és Iola felől is a döbbenet sugárzott.
- Úgy érti hogy nekem adja? - kérdezte meg végül. A mágus csak biccentett. Daniel nem hagyta annyiban – Miért? -
- Helyén van az eszed. Valóban nem ingyen adom. Szükségem van valamire amit csak te adhatsz meg. - nézett fel a sárkányra. - Némi véredre. - közölte. Iola gyanakodva méregette az öreget, majd megkérdezte a fiút hogy ő mit gondol.
„Nagyon erős. Ha akarná könnyen megölhetne mindkettőnket.” - mondta véleményét a Lovas.
„Igazad van. De ha más tervei vannak? Ha megmérgez engem, mert élvezi ha mások szenvedve halnak meg? Amennyit tudunk róla... bárki lehet.” - közölte bölcsen a sárkány.
„És a kard?” - érdeklődött a fiú.
„Mahser beszélt egy Napkardról amit még az őseink kovácsoltak, ahogy John is mondta. És tényleg képes megvédeni a viselőjét. Talán ha előbb neked adja, megengedem hogy pár csepp véremet vegye. Akkor legalább már nem mérgezhet meg. De vajon mire kell a vérem?” - fejtette ki. Daniel töprengett, majd rákérdezett.
- Mire kellene Iola vére? - csönd követte, közben Niki is felbukkant az ajtóban és félve figyelte a történéseket.
- Beteg vagyok. A gyógyírt csak egy Lovas sárkányának véréből tudom elkészíteni. Már csak hetek vannak hátra az életemből, ezért is örültem annyira a látogatásotoknak. Ezért is nem hittem a szememnek, mikor megláttalak titeket. - sóhajtva fejezte be.
- „Ha előbb odaadod a kardot Danielnek, akkor vehetsz a véremből. Csakis akkor.” - mondta Iola. Ismét csönd következett. John arcán lehetett látni a vívódást, ahogy mérlegeli a lehetséges következményeket. Végül biccentett, bár valószínűleg csak magának, és átnyújtotta a kardot a fiúnak.
- Fogadd hát e kardot. Oltalmazzon téged, segítsen a bajban, védjen meg az árnyéktól. - kántálta az öreg. Mikor a fiú elvette, hírtelen mintha az élet töltötte volna fel. Erősebbnek érezte magát, úgy érezte bármire képes. Ez az érzés viszont hamar a háttérbe húzódott. Percek teltek el ahogy csodálattal bámulta a szépen díszített hüvelyt, majd kirántotta a kardot. Kétélű pengéjébe egy szöveget véstek, amennyire felismerte a Sárkányok Ősi Nyelvén íródott, de sajnos értelmezni nem tudta. Iola is döbbenettel bámulta a fegyvert, aztán ránézett a mágusra, hozzá lépett és kinyújtotta neki a karját.
- „Ahogy megállapodtunk. Vegyél a véremből. De ha bármivel próbálkozol, megöllek.” - intette az öreget.
- Nem szívesen ártok egy ilyen csodás lénynek. De ugyanakkor nem szívesen halnék meg így szenvedve sem. - Előhúzott egy rövidke tört és egy kis üvegcsét a ruhájából, megvágta óvatosan Iola karját, és vérét belefolyatta az üvegbe. Meglepő könnyedséggel hasította ketté a vastag bőrt. Miután végzett begyógyította a sebet egy egyszerű legyintéssel, megköszönte és már ment is vissza a házba. Nikinek még odaszólt hogy lássa el mindennel a vendégeket amire csak szükségük van.
Pár óra múlva tért vissza, és szemlátomást sokkal jobban volt. Ráncai mintha kisimultak volna, bőre színe sem volt már olyan szürkés, szemébe visszatért az élet, és nem sántított.
- Hálával tartozom nektek. - hajolt meg könnyedén. - Maradjatok nálam ameddig jól esik. Nem szenvedtek hiányt semmiben. - ígérte. Iola közben kényelmesen elhelyezkedett, és jelentőségteljesen nézett Danielre, aki megértette mit akar a sárkány.
- Holnap reggel továbbindulunk. Hosszú út áll előttünk. - mondta ki végül a fiú. Az öreg mágus biccentett, majd megbeszélték hogy mire lesz szükségük az úton. Daniel kapott új ruhákat, egy nagyobb táskát, és egy övet a kardnak. Alkonyat környékén lefeküdt az ágyba és a plafont bámulta, pontosabban annak a helyét. A tető ugyanis hiányzott, azért hogy a sárkányok gyönyörködhessenek az égboltban. Azonban az eső vagy a hó sem eshetett be, mert valamilyen mágia megakadályozta ezt. A fiú el sem tudta képzelni hogy milyen mágia az ami megakadályozza hogy az eső beessen, és nem gyengít le senkit sem annyira hogy belehaljon. Ebből is látszott hogy milyen keveset tud még a varázslásról. Erről eszébe jutott a kard, felült kezébe vette és kihúzta a csodálatos pengét. Megsuhintotta párszor aztán csak gyönyörködött benne tovább. Iola törte meg a csendet.
- „Ha még bánni is tudnál vele, legyőzhetetlenek lennénk.” -mondta. Erre a fiú felnevetett.
- Igen. Annyit ér a kezemben mint egy darab fa. - felemelte a feje fölé és mintha csak egy ág lenne csapott vele. - De a szigeten majd ezt is kitanulom.  - tette el a kardot.
Másnap reggel korán fent voltak, a Sárkánylak bejáratánál várta őket a reggeli és annyi útravaló amennyit csak elbírtak, minden gond nélkül. Miután befaltak mindent, az öreg mágus és tanítványa ballagtak oda hozzájuk.
- Szerencse és béke kísérjen titeket, a fény ragyogjon rátok, árnyékra ne vetődjetek. - mondták mindketten szertartásosan.
- A kék ég oltalmazzon utatokon. - tette még hozzá John, majd meghajolt. Daniel és Iola szintén elköszönt és alig egy óra múlva már szelték is a levegőt egyenesen Folyómalom falu irányába.
Csak estére álltak meg lepihenni egy kicsit, Iola őrködöt elsőnek, aztán reggel fele meg Daniel. Hajnalban indultak tovább. Napjaik ennyiről szóltak csupán, napközben repültek, éjszakára megálltak pihenni. Az ötödik nap azonban Daniel kiszúrt egy szép folyót alattuk és megkérte a Iola-t hogy szálljanak le egy kicsit megmártózni. A sárkány örömmel egyezett bele. Éles szögben, sebesen kezdett zuhanni a víz felé, majd az utolsó pillanatban fékezett.
Daniel levette a ruháit és hatalmas csobbanással vetette magát a habokba. Jól esett a frissítő hideg folyóvíz, felpezsdítette a vérét. Iola sem volt rest és követte a fiút. Sokáig bohóckodtak kettesben, aztán kifeküdtek megszáradni.
- Nem is emlékszem mikor éreztem magam ilyen jól utoljára. - mondta a fiú, és odébb tolt egy kavicsot a dereka alól.
- „Igen. Ez most kivételesen jól esett.” - helyeselt Iola, majd nagyot sóhajtva helyezte magát kényelembe. Pár percig csak némán heverésztek egymás mellett, mikor Iola felkapta a fejét.
- Mi az? - kérdezte a fiú, és mivel érezte a sárkány aggodalmát, ezért elkezdett öltözködni, közben nézett mindenfele.
- „Hallottam valamit. Mintha fém csörgése lett volna...” - hallgatott el. - „Megint. Arra” - bökött orrával az irányt mutatva, és felpattant.
„Lehet hogy katonák? Mert akkor alig várom, hogy a vérüket ízlelhessem.” - tette hozzá gondolatban. Daniel felkapta a kardot és a derekára szíjazta, hátára kanyarította a táskáját és felült Iola hátára. Szélsebesen repültek egy nagyobb facsoport mögé.
- Itt nincs semmi. - állapította meg a fiú, mikor odaértek, és leszállt a sárkány hátáról.
- „Még nincs.” - mondta sejtelmesen Iola. Nem kellett sok hamarosan egy fiatal sárkány rohant ki a fák közül, olyan öt-hat hónapos forma, nyomában vagy harminc fényes páncélos katona. Daniel kardot rántott és elöntötte a düh. A fiatal sárkány amint meglátta őket megtorpant és döbbenten nézett rájuk. Az egyik katona ekkor érte utol és készült lesújtani rá.
- Lökés! - kiáltotta a varázsigét a fiú, a támadó métereket repült hátra. Iola is nekilendült, bevetette magát a katonák közé és fogával, karmaival marcangolta őket darabokra.
- Gyere mögém! - kiáltotta a fiú a fiatal sárkánynak, aki csak egy percig habozott teljesíteni a parancsot.
- „A nevem Remena. Köszönöm hogy segítesz Frehmelza.” - hálálkodott. Közben egy tíz fős csoport lándzsákkal és kardokkal, feléjük vette az irányt. Nem messze tőlük Iola viaskodott a többivel.
- Lássuk csak mit is tud ez a kard. - mondta, majd a magasba emelte a pengét. Hírtelen átjárta a melegség, mint mikor először érintette. A kard felragyogott és körülötte a földből indák kezdtek előtekeregni, mint megannyi kígyó. Ezt látva a katonák megtorpantak. Danielt átjárta a dicsőség érzése, de nem tartott sokáig mert egy nyílvessző fúródott bal vállába. Iola is felüvöltött amint megérezte Lovasa sérülését. A varázslat szinte azonnal megszűnt.
„Den! Jövök!” - kiáltotta a sárkány. A fiú fájdalmában térdre rogyott mikor a lábát is súrolta egy nyíl, közben látta hogy a katonák közelítenek felé. „Nem hagyom hogy engem is megöljetek!” kiáltotta magában. „Meg kell fizetnetek mindenért!” a düh megint elöntötte, még a fájdalmát is csillapította, annyira hogy talpra küzdje magát. Kinyújtotta kardot tartó kezét a támadók felé.
- Tűz! - ordította, és minden erejét beleadta a varázslatba. Hatalmas lángcsóva indult meg a kard hegyéből, olyan forró hogy nyomában még a föld is megperzselődött, a katonák szinte azonnal elporladtak, a fegyvereik és a páncélzatuk izzó olvadt fémként hömpölygött a füstölgő talajon. Sok erejét vette ki, ezért ismét térdre esett. Szeme sarkából látta hogy néhány íjász őt veszi célba. „Elbuktam.” suttogta magában, és felkészült a halálra. „ Bocsássatok meg! Elbuktam!” egy könnycsepp hullott végig az arcán, ahogy felelevenedtek előtte a szülei, a barátai, Elmera, és Iola képe. Az íjászok elengedték az ideget és a nyílveszők sebesen szálltak felé. Egy hatalmas sárkány ugrott közé és a halálos csapás közé. Nem Iola volt ő még mindig próbált szabadulni a lándzsások kötelékéből. Megmentője bőréről lepattantak a nyilak, és azonnal megtámadta a katonákat, félelmetesen gyorsan és pontosan végezve velük. Elámult ettől a hihetetlen és halálos precizitástól. Mint egy igazi harcos, aki már száz csatát megélt. Egyszer csak egy meleg kéz ért a hátához, összerezzent és már emelte volna támadásra kardját, mikor látta hogy Remena az, a fiatal sárkánylány.
- „Súlyos a sebed. Tudok segíteni?” - kérdezte szomorúan. Majd hozzátette - „Már nem kell félni, Audel a bátyám és a társad majd elintézi a katonákat.” - Daniel végignézett a vállából kiálló fadarabon.
- Ki kell húzni. - suttogta. Összeszedte a maradék erejét, ami már nem volt sok.
- Nyílvessző távozz! - mondta hangosan. A megnevezett tárgy hangos cuppanással repült ki a vállából és ért földet méterekre tőle. A fájdalom és a varázslat megetette hatását. Az utolsó amit hallott az Iola kétségbeesett hangja volt.
„Den!” - majd sötétség szállt a szemére.

Útitársak

Mikor magához tért először egy kis tábortüzet pillantott meg maga előtt. Egy hatalmas lilás foltban felismerte Iola-t, de tőle nem messze volt ott még egy nagyobb szürke és egy kisebb zöld is. Ekkor villant be a katonák képe. Azonnal felpattant, de aztán meg is merevedett mozdulat közben mert a vállába állt a fájdalom és színes csillagok kezdtek el táncolni a szeme előtt. Iola abban a pillanatban már mellette is volt.
„Den! Ne mozogj. A sebed súlyos. Pihenned kell.” - mondta neki aggodalmasan.
„Mi történt? A katonák?” - Kérdezte miközben Iola óvatosan visszafektette a takaróra.

„A katonákat elpusztítottuk, mindet. Téged meglőttek, Audel szerint a vérveszteség miatt estél össze. Sajnálom hogy nem tudtam odamenni. Mikor megláttalak a vértócsában, összeszorult a szívem. De rendbe fogsz jönni.” - válaszolta dörgölőzve. Közben a nagyobb sárkány is odasétált és meghajolt.
- „Üdvözöllek Daniel-belv. Én vagyok Audel. Megtiszteltetés találkozni veled Frehmelza, bár jobb körülmények között történt volna.” - Mondta zengő hangján. A fiú úgy látta hogy egy olyan nyolcvan, száz éves sárkány lehet, bár ezt náluk nehezen lehet ránézésre megállapítani. Ekkor a kisebbik is odament.
- „Ő pedig itt Remena, a húgom.” - mutatta be. A fiatal lány is meghajolt. Daniel agyába még csak most jutottak el azok a furcsa kifejezések amiket használtak.
- Miért hívtok Frehmelza-nak? És mi az hogy Belv? -  kérdezte meg. A sárkány ettől elmosolyodott.
- „Frehmelza annyit tesz Lovas. Az Ősi Nyelvünkön. A belv pedig egy tiszteletteljes megszólítás.” - magyarázta. Daniel nem is beszélt többet. Még mindig nagyon fáradt volt, ezért lecsukta a szemét és szinte azonnal álomba is merült. Iola gyengéden dorombolt neki, és szárnyával takarta be.

Egy hatalmas víztömeg fölött suhant el a szárazföld fölé. Egy ember nagyságú, kövekből kirakott kastélyt látott a parton. Amikor közelebb akart menni ugyanekkora falak nőttek ki a földből. Hiába akart átmenni a hatalmas ágakból készült kapukon nem engedték be, csak mikor elkiáltotta magát hogy „Ono eka Frehmelza!”. A kapuk kinyíltak de amikor belépett egy hegyekkel körülvett faluban találta magát. Már ott volt testileg is nem csak anyagtalan szemlélődő képében. Sáskák lepték el a falut. Egy öreg farkas rontott elő az egyik házból és elkezdte levadászni a sáskákat, amik egy idő után elfogytak. Ekkor a farkas odament hozzá és meghajtotta fejét. Bundája véres volt, kard vágta sebbel az oldalán. Lehajolt hogy megsimogassa, de a az állat odadugta orrát a vállához amibe azonnal belenyilallt a fájdalom.

Lihegve, izzadva tért magához, ösztönösen a sebéhez kapva. Már világos volt, de neki egy hatalmas lila szárny vetett árnyékot.
- „Jó reggelt. Rosszat álmodtál?” - Érdeklődött Iola, és orrát odadugta a fiúnak, aki megsimogatta.
- Jó reggelt. - csak ennyit mondott. Nehézkesen felült, és meglepetten látta hogy csak ketten vannak. - A többiek, már tovább is indultak? - kérdezte.
- ”Elmentek vadászni. Audel azt mondta hogy nekem is hoz valamit. Rendes fiú?” - Mondta mosolyogva, szemben huncut fénnyel.
- Az. - Csak ennyit reagált a fiú. Iola aggódva ölelte át.
- „Mi a baj?” - kérdezte gyengéden. Daniel egy darabig mérlegelte a dolgot, hogy elmondja e, aztán belátta, ha valaki hát Iola biztosan megérti őt, elvégre már csak ő maradt neki.

- Megint Álmodtam. - hangjában lehetett érezni a nagybetűt. A sárkány ennek hallatán még erősebben magához ölelte a fiút, bár vigyázott sebére. Felbukkant benne a bánat és a félelem egy különös és nyugtalanító elegye. Daniel nekiállt elmesélni mit látott, és a végén megegyeztek abban hogy ez nem jelent sem egyértelmű rosszat, sem jót. A pontos értelmét azonban nem tudták kitalálni. Közben vissza ért a testvérpáros. Audel szájából egy jól megtermett szarvas lógott. Odament hozzájuk és letette Iola mellé az állatot.
- „Jó reggelt Frehmelza.” -hajolt meg. - ”Tessék Iola. Csak ezt találtam neked. Valamiért most kevés a vad az erdőkben. Biztosan a katonák miatt menekültek el.” - Az utolsó mondatot mintha csak magának jegyezte volna meg.
Mikor Daniel ki akarta cserélni a kötését, Iola ragaszkodott ahhoz, hogy kitisztítsa sebét, ezért jó alaposan megnyalogatta a sérülést. Daniel vicsorogva és sziszegve tűrte a sárkány csípős nyálát, és magában káromkodott. Még szerencse hogy hozott magával kötéseket, és tépéseket, így el tudta látni a tátongó, vérző sebet. Miután megreggeliztek beszélgetésbe elegyedtek. Kiderült a két  testvérről, hogy éppen egy nagy álmukat teljesítik, miszerint bebarangolják egész Kettős-földet, megnézve annak minden csodáját. Kiderült hogy már rengeteg fele jártak, a szélrózsa minden irányába. Azt is megtudták, hogy a katonák hatalmas csoportokban járják a városokat, falvakat és mindenhol rettenetes adókat szednek, és magukat a Vörös Kéz néven emlegetik.
Amint Daniel kicsit összeszedte magát, és sikerült elterelnie figyelmét sajgó válláról óvatosan, Iola segítségével felkapaszkodott a nyeregbe és készen állt az útra. Audel azonban megállította a párost.
- „Frehmelza, nem kellene repülnöd. Az túlságosan is megerőltető számodra. Ha lehet inkább menjetek a földön.” - tanácsolta. A fiú belátta hogy igaza van. Már a kisebb mozdulatok hatására is belenyilallt a fájdalom, a repüléstől úgy érezné mintha kínoznák.
- „Mehetnénk együtt, gyalog. Egy darabig elkísérünk titeket.” - mondta lelkesen Remena.

Gyakran kellett megállniuk, bár nem repültek, Daniel állapota nem volt alkalmas még az ilyen egyszerű feladatokra sem. Gyalogszerrel is megpróbálkozott de hamar kifárasztota, úgy érezte magát mint egy tehetetlen nyomorék. Ettől folyamatosan morgott és mérgelődött magában. Esténként valósággal elájult, és olyan mélyen aludt hogy már attól tartott, ha Iola fogaival elkapná és úgy rázná mint a pokrócot, arra sem ébredne fel. Az pedig nem a hosszú élet titka itt kint a vadonban. Ráadásként még az egyszerűbb varázslatokat sem tudta volna elvégezni baj esetén. „Magatehetetlen, védtelen, nyomorék vagyok” uralkodott el rajta az önsajnálat.
Még két napig meneteltek, a vadregényes tájakon. Gyönyörű hegyvonulatok, virágzó dombok, dús folyók keresztezték útjukat, vagy kísérték őket végig. Az erdők és a mezők mind pompában díszelegtek, és a fák roskadoztak a finom gyümölcsöktől. Ebben az volt a fura hogy az állatok általában hamar leszedik a termést, de most minden kihalt volt, madárcsiripelést is csak elvétve lehetett hallani. Ez nagyon nyugtalanította a csoportot, ezért beszélgetéssel próbálták elterelni a figyelmüket, vagy történeteket meséltek egymásnak. Audel -ről megtudták hogy valóban katona volt, fent észak-keleten, és azt is hogy a neve jelentése Szikla. Ezt a bőre színe miatt kapta, meg azért mert már fiókaként is erősebb volt a többieknél.
Nagyon lassúnak tűnt a tempó gyalog, de nem volt mit tenni. Aznap este a tábortűz körül Remena  egy váratlan pillanatban odament Danielhez, megszimatolta a sebét, majd feltett egy érdekes kérdést.
- „A sebednek nem kellene gyorsabban gyógyulnia ennél?” - Ennek hallatán a fiú először meglepődött, majd eszébe jutott hogy a Lovasok sebei valóban gyorsabban gyógyulnak, mint egy átlagos embernek. Bárhogy is, de ennek a sebnek már jócskán hegesednie kellene, ami pedig nem történt meg. Még mindig nyílt és vérzik.
- „Mérgezett volt a nyíl!” - pattant fel Audel rémülten, Iola közelebb fészkelte magát a fiúhoz, nem mintha eddig is, csak egy karnyújtásnyira feküdt volna. A Kötésen csak úgy áramlott a félelem és az aggdódás.
- Akkor már meg kellett volna halnom, nem? - tette fel a kérdést az egyre nyugtalanabbá váló fiú. Az idősebb sárkány gondolkodva vonta össze szemöldökét, aztán kicsivel rá, megrázta hatalmas fejét.
- „Nem tudom. Talán a tény hogy Frehmelza vagy, megvéd a haláltól.” - találgatott. Ekkor jutott a fiú eszébe a kard, ami megvédi. Mivel ott hevert mellette magához vette. „Köszönöm John Gerin Nagy-mágus” hálálkodott magában. Ugyanakkor felmerült benne, hogy ha a seb nem gyógyul be, akkor soha többé nem lesz képes repülni, viszont akkor meg nem tudnak eljutni a Lovasok Szigetére. Iola érezte a nyugtalanságát, ezért teljesen hozzábújt, és vigasztalóan kezdte simogatni hatalmas kezével.
- „Talán Folyómalom faluban lesz valaki aki ért az ellenmérgekhez” - Mondta okosan Remena, bátyja csak bólintott, majd hozzátette.
- „Minden esetre, most inkább aludj. Jelenleg ez az egyetlen dolog amit tenni tudsz: Erőt gyűjtesz a következő napra.” - Majd elnyújtózott, és hatalmasat ásított. Daniel követte a példáját, és ő is így tett. Hamar elaludt és szerencsére most nem álmodott.
Másnap a hajnali vakító fényre ébredt Csak a feje lógót ki Iola szárnya alól, aki védelmezően takarta. Ránézett a sárkányra, aki még az igazak álmát aludta, majd elmosolyodott. Eszébe jutottak a régi gondtalan idők, mikor minden nap boldogan keltek, tudva hogy csak a játék és a tanulás vár rájuk aznap. Most meg itt vannak, fáradtan, sebzetten, remény vesztve, és csak a szerencsén múlik ha megélik a másnapot. Belátta hogy igaza volt Mahser-nek mikor azt mondta „az idők változnak, ahogy minden...”, és azt is el kellett ismernie hogy a gyermekéveknek vége. Felelevenedtek benne a  régi szép emlékek, mikor apja tanította őt olvasni, mikor édesanyjával készülődtek az ünnepségekre, olyankor mindig ketten sütöttek a süteményeket, és a Kapd el rókát énekelték közben. Ahogy ezekre gondolt boldogság töltötte el, és a tudat hogy mindennek vége, ez sírásra ösztönözte. Iola is felébredt, majd hozzábújt pityergő Lovasához és halkan dorombolt neki.
„Mi mindig itt leszünk egymásnak. Igaz? Te sosem hagysz el engem.” - kérdezte a sárkányt, aki ennek hallatán hangosabban kezdett dorombolni.
„Sosem hagylak el.” - ígérte, majd egy képet küldött a fiúnak, amint ketten, egymásnak dőlve nézik a naplementét, öregen és ráncosan. A fiú hálásan karolt át jobb kezével a sárkány hatalmas nyakát, majd kis idő múlva jóízűen felkacagott.
„Azért remélem nem fogok így kinézni.” - mondta, miközben letörölte arcáról a könnycseppeket. Iola vele nevetett.
„Nem tudlak elképzelni ráncos, kopasz, öregembernek.” - mondta a sárkány, és megbökte orrával Lovasát. Audel is felébredt, és egy hatalmas ásítás közepette kívánt jó reggelt a párosnak majd húgának is, aki ott feküdt mellette. Miután az nem reagált rá, megbökte könyökével, és a szegény lány úgy riadt fől mintha megcsípték volna. Miután látta hogy nincs vész, mérgesen nézett bátyjára, miközben próbálta az álmot kitörölni a szeméből. Audel csak nevetett egy jót, majd feléjük fordította nagy fejét.
- „Már csak két nap és el éritek Folyómalom falut. Mi holnap elkanyarodunk délnek, úgyhogy elválnak útjaink.” - fejtette ki terveiket miután a fiú megreggelizett, és összekészült az induláshoz.

Megújult erővel indultak el, egy keskeny erdei úton, amit szekerek kerekei vágtak ki. Ez is jelezte hogy már közel lehetnek a faluhoz, Daniel ösztönözte Iola-t a gyorsabb tempóra, de a sárkány megmakacsolta magát mint egy öszvér és közölte hogy felőle akár fejtetőre is állhat, mert ennél gyorsabban nem fog menni. Persze mikor ezt mondta azért sugárzott belőle az aggodalom, attól félt hogy Lovasának nem tenne jót ha tényleg gyorsabban menne. Audel közben egy új oldalát mutatta be: tud szórakoztató is lenni. Nekiállt ugyanis vicceket mesélni. Ez azért veszélyes volt, mert Daniel gyakran kapta magát azon, hogy kis híján kiesik a nyeregből a röhögéstől, néha csak Iola ügyességén múlott hogy tényleg nem történt meg a baj. Mikor megkérdezte a sárkányt hogy miért kezdett bele, csak annyit felelt „Már untam ezt a kriptahangulatot.” aztán rázendített a komikus elmesélésekre, ami újabb hosszú órákra alapozta meg az önfeledt kacagást. Időnként azért Remena -nak is voltak humoros beleszólásai, bár többnyire bátyja ballépéseit mesélte, aminek az idősebb sárkány nem örült és folyton korrigálta a szerinte „túlzásokat”, ez csak még viccesebbé tette a helyzetet.
Másnap úgy ébredtek hogy tudták, ma este elérik Folyómalom falut. Ez jó hír volt, de ugyanakkor a mai napon válnak el a testvérpártól, akiket már nagyon megkedveltek. Szerencsére még egy darabon elkísérték őket, aztán eljött a búcsúzás ideje.
- „A kék ég vigyázzon rátok.” - hajolt meg A