4. A cael’dehoni kapuőrök

Nagy csattogással két lovas száguldott a város felől. Két kapuőr. Egyikük már feszítette is az íját. A két veszett ló megtorpant, szemük és orrlikaik tajtékot lövelltek. Sörényüket lobogtatta az alkonyi szél. A fakó rothadó fogsorával a lovasok felé nyerített, túlvilági sikollyal, majd megfordultak és elvágtattak. Az egyik őr, a fiatalabb, utánuk lőtt egy nyilat, de nem talált.

 Angela levegő után kapkodott. Az őrök aggódva közelítettek felé.

-Semmi bajod nem történt? –kérdezte az idősebbik, egy tömzsi, körszakállas fickó. Halántékán izzadtság folyt, arca őszinte félelmet tükrözött. Angela rokonszenvesnek találta.

-Mert nem csodálkoznék, ha valami boszorkányság lenne a dologban- folytatta a szakállas-. Normális ló nem támad rá senkire, és nem üldözi.

-Mit tudsz te a boszorkányokról! –nevetett föl a másik, majd Angelához fordult-. Neki minden boszorkányos, amit nem ért. Amúgy még be se mutatkoztunk: én Berat  vagyok, a társam meg Quoren.

-Persze, mert te olyan sokat tudsz róluk! –vágott vissza Quoren. – Csak mert néha meglátogatod a vörös Marent a bordélyban, akiről mindenki tudja, hogy ajzóporokat gyárt és árul, még nem jelenti azt, hogy boszorkány-szakértő vagy.

-Ő nem boszorkány! Csak irigykedsz, mi, hogy házasember létedre már nem mersz odamenni. Pedig ha tudnád, milyen ügyes keze van a kis Marennek!

-Fiatalság, bolondság –legyintett Quoren-. És te ki vagy, leányzó? Ne foglalkozz a társammal, ő már csak ilyen. Mindig a nőkön jár az esze, de ne aggódj, megvédlek tőle. – cinkosan kacsintott.

-Az én nevem Angela. Nagyon köszönöm, hogy megmentettetek. Nem tudom, mi lett volna, ha ti nem léptek közbe. Hálás vagyok.

-Menjünk vissza a városba! –indítványozta Berat-. Már így túl sokat voltunk távol. Nem lenne jó, ha valakinek feltűnne.

 Elindultak hát Cael’dehon felé. A két pejkó engedelmesen lépdelt, a lány mellettük haladt. A város falai komor hegyként magasodtak a síkságon, nem látszott belőle más, csak egy nagy fekete halom. Nem egy kedves látvány. Szórakozottan elővette a gyógyfüves szütyőjét, és szagolgatta a füveket. A fűszeres illat megnyugtatta.

-Az ott mi?!- kiáltott fel csaknem vádlón Quoren. Reszkető mutatóujját a füvekre szegezte. Angela meglepődve nézett föl, Berat meg összeráncolta szemöldökét.

-Csak gyógyfüvek. Csupa hasznos növény.

-Gyermekem –a szakállas ideges mozdulattal kikapta a kezéből a füveket, és szétszórta a levegőben.- Itt jobb ,ha nem hordasz magadnál ilyeneket! Veszélyt hozhatsz magadra! Bevisznek a Vallatóházba mint boszorkányt, és ezt a vádat kevesen ússzák meg élve.

 Berat vette át a szót.

-Régebben itt se volt semmi baj a mágiával meg a művelőivel, csak mióta egy vén, rosszindulatú banya elkezdett ragályt terjeszteni meg jégesőket hozni, na azóta üldözzük őket. Az én anyám is akkor halt meg. Mikor is volt ez? Két éve?

-Igen, csak két éve- mormolta Quoren.

-Na szóval, kihalt volna a város, ha nem érkezett volna egy testvérpár, akik hála az égnek megszabadítottak bennünket attól a szipirtyótól. Könnyűszerrel leleplezték, a nép pedig rázúdult és agyonverte. Ezután megkérték ezt a két testvért, hogy felügyeljék a városi boszorkányokat, és problémás esetekben derítsék ki az igazságot.

-Tényleg, honnan is jöttél, lányom?- Kérdezte Ouoren.

 Angela nem akarta megmondani, mit látott Griddallban, ezért csak a részleges igazságot mondta el.

-A nagyanyám nevelt Cos de’Malosban, és most, hogy felnőttem, úgy döntött, emberek közé kéne mennem. Ide küldött, és reménykedik, hogy szerzek majd magamnak egy gazdag férjet vagy legalább egy jó kis állást, amiből elláthatom őt öreg napjaiban. Ám mikor már az erdő szélén jártam, megtámadott az a két őrült ló. Semmi okuk nem volt rá, váratlanul rontottak elő.

 Beraton látszott, hogy valamit nagyon nem hisz el.

 -Lovak nem támadnak emberre, az biztos-mormolta-, kivéve, ha az illetőnek gonosz ereje van.

 Quoren felnevetett.

-Most meg te emlegetsz boszorkányságot, Berat! Inkább arról beszéljünk, Angela, van-e a városban rokonod? Hol fogsz aludni? Van pénzed fogadóra?

-Nincs, nincs. Nem alhatnék meg az őrbódé mögött?

-Neked aztán nincsenek nagy igényeid-jegyezte meg Berat.

-Ugyan! Angela, nekünk két vendégszobánk is van. Az egyikben megalhatsz, aztán meglátjuk, mi lesz.

-Quoren- szólt rá rosszallóan a fiatal őr.- Ez…

-Jaj, berat, nekünk őrként kötelességünk, hogy a szegény eltévedt vándorokon segítsünk. Mi rossz van abban, ha befogadok egy árva lányt? Amúgy is csak egy napról van szó. Angela várj egy kicsit, amíg befejezzük az őrséget, aztán elvezetlek a családomhoz.

 Berat szemöldökráncolva léptetett vissza őrhelyére. Nagyon nem tetszett neki a lány.

 Angela beült a kapu alá, ahol sötét nyirkosság uralkodott. Örült, hogy sorsa holnapig elrendeződött. A holnap meg már új nap, a gondokkal majd akkor foglalkozik. Eszébe jutott Jucók néne, de legyűrte a könnyeket. Erről senkinek nem akarok beszélni. Túl sok minden történt, amikre nem volt magyarázat, és amik a lelkére telepedtek.

 Hallgatta a távolról odaszűrődő kocsmazajokat, de nem telt benne öröme. Várta Quorent.