Az öröklét rabjai   1. könyv   1. jelenet   K: Kaylie F: Felicia S: Sarah R: Robert   *K épp siet haza, mert már sötét van, és ő fél a sötétben.*  *F kóvályog az utcán, a napi szokásos rutinját végzi* *K meg majdnem hazaér, amikor kicsit furcsán érzi magát, mintha valaki figyelné.* *F: követte Kaylie-t, de amikor megfordul, elrejtőzik az egyik háznál, és továbbra is figyel, reménykedik, hogy K nem  megy be a házba, és a kíváncsisága vezérli majd.* *K ijedten néz szét. Mintha valami mozgott volna, legszívesebben hazaszaladna, de mégsem teszi.*  *F kilép a rejtekhelyéről, mivel Kaylie már elég közel volt hozzá, már csak pár méterre állnak egymástól. Szembenéz Kaylie-val, és mozdulatlanul áll* *K viszont megijed* Jézus! Tudnád, hogy megijesztettél! *nem hisz a vámpírokban.*  *F hallotta a gondolatot, és most játszik egy kicsit, mielőtt még elkezdené az étkezést. Próbál nagyon ártatlan kislánynak tűnni, a szemeit pedig összeszűkíti, nehogy ebből rájöjjön  valamire, de elvégre Kaylie úgysem hisz a mesékben. Nagyon átlátszó magyarázatot talál.* Nem akartalak megijeszteni, de senki se járt errefelé és babonás vagyok, félek egyedül közlekedni, azért követtelek. K: Oh. Én mindjárt hazaérek, de ha kell, akkor elkísérlek. *Feliciának felcsillan a szeme* Örülnék neki. Olyan furcsa szerzetek járnak erre mostanában. *direkt tereli ebbe az irányba a témát.* K: Fura szerzetek? Nem találkoztam eggyel sem. *F elmosolyodik, arra azért vigyáz, hogy Kaylie ne vegye észre a természetellenes fogméretét.* Igen. Sokat láttam errefelé, nem tagadom, félek tőlük, de amint látom, de nem hiszel az effélékben. K: Kinőttem a mesékből. Neked se ártana. *kacsint* F: Egyszer vagyok gyerek, szeretem a meséket. *elindul közben, maga sem tudja még hová, csak toronyiránt egyenest. Elvégre neki édes mindegy.* K: Ugye nem laksz messze? F: Innen már csak pár utca. K: Akkor jó. *ő viszont nem fél, mert miért is félne? Van mellette valaki, igaz, a sötétet utálja.* *F próbál beszélgetni Kaylie-val.* Hallottam mostanában, hogy sokan egyszer csak eltűntek erről a környékről és nem kerültek elő. Gondolom, erről hallottál. K: Igen, eléggé riasztó hírek. F: A TV-ben is bemondták. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen, aki nem szívesen közlekedik mostanában éjjel egymagában. K: Én sem szeretek éjszaka járkálni. F: Azt mondtad nem félsz. K: Na siessünk, mert még én is szeretnék hazaérni. *F szaporázza a lépteit, majd talál egy régi romosabb házat, afelé közelít.* *K viszont azért hátborzongatónak tartja az egész helyzetet, és most már szeretne hazamenni.* *egyre közelebb érnek az ajtóhoz, Kaylie épp készül(ne) elköszönni, de valami furcsa zajt hallanak. Felicia nagyon megijed, elkapja Kaylie kezét, behúzza az ajtón majd becsapja azt.* F: Mi volt ez? K: Jézus. Nem hallottam még ilyet. *F tetteti azt, aki beijedt egy kis zajtól.* *K azért megrémül.* Nyugi, nincs semmi baj. Biztos valami kóbor állat.  *már bent vannak a házban* Meglehet, de mi van, ha nem? És ha? K: Ugyan, mi lenne? F: Mi van, ha épp az, amiről a TV beszélt? K: Ugyan már. Te itthon vagy, nem? *azért nem kicsit furcsállja, hogy a ház úgy tűnik, mintha lakatlan lenne.* *F nagyon zavarba jön ettől a kérdéstől, az a szerencséje, hogy egyáltalán azt ajtó nyitva volt, különben hogyan hitette volna el, hogy itt lakik...* K: Öhm… elengednéd a karom? Szeretnék hazamenni. *F is sok mindent szeretne. Úgy tesz, mintha csak most vette volna észre, hogy még mindig erősen szorítja Kaylie bal karját. Nem engedi el, megrázza magát, rendesen kinyitja a szemét, és felveszi Kaylie-val a szemkontaktust. Az arcvonásai már nem hasonlítanak egy ártatlan kislányéra.* *K megijedne, ha lenne rá ideje.* *F a bal karjánál fogva közelebb húzza magához Kaylie-t.* K: Mi- mit akarsz? *F kedélyesen mosolyog, és eltűri az egyik oldalon Kaylie nyakára lógó hajfürtöket.* *K ugyebár nem hisz a vámpírokban, de kiskorában hitt bennük, úgyhogy most előtörnek az emlékek, és egész testében remeg, de egyéb mozdulatra nem képes.* *F mosolyog közben, ahogy figyeli Kaylie gondolatait. Még közelebb hajol, óvatosan arrébb löki Kaylie-t, hogy a falnak támaszkodva kevésbé tudjon majd ellenállni. Még közelebb hajol, és Kaylie fülébe súgja* Még mindig nem hiszel… a vámpírokban? K: De… most már kezdek hinni bennük. *F. már nagyon éhes, mindig utána szidja magát, hogy túl sokat játszadozik az étellel.* K: Meg fogsz ölni? *egész testében remeg, és azért a haláltól nem kicsit fél, csak amennyire egy 17 éves lány.* F: Nem feltétlenül. De ha meg akarsz halni, ám legyen. *nevet * K: Neh… *F. megunja a várakozást, elfordítja a fejét, hirtelen harap és határozottan, a kezeivel lefogja Kaylie-t.* *K felsikolt* *F közben azon gondolkodik, hogy mi lenne ha…* *K azért próbál kapálózni* Engedj el! Neeeeee! *F nem szív annyit, hogy Kaylie meghaljon, elengedi és ellöki magától. A kabátja zsebéből előkap egy cetlit.* Ha nem akarsz meghalni… akkor várlak. *K hátraesik, és egész testében remeg* *F odadobja a cetlit Kaylie-nak és otthagyja.* *K meg miután összeszedte magát egy kicsit, elolvassa a cetlit.* *F már messze jár.*   *S jön haza a munkából, hulla fáradtan és az egyik házból olyan hang szűrődik, ki mintha valaki szenvedne.* *mert Kaylie szenved* *S közelebb ér egy romos házhoz, ahonnan a hangot hallja kiszűrődni, és benyit az ajtón* *K felemeli a fejét.* Sarah… de jó, hogy jöttél… Nem fogod elhinni, hogy mi történt velem. *S ránéz a húgára, és majdnem szívbajt kap… letérdel Kaylie mellé, és nem tudja, mit kezdjen vele, inkább először végighallgatja, mit akar mondani.* K: Megtámadott egy… találkoztam… és ő… *teljesen összefüggéstelenül beszél* S: Ki támadott meg hugi, és jesszus… mi az a seb a nyakadon? *végigméri Kaylie-t, persze nagyon földhözragadt szemléletű.* K: Egy lány… egy vámpír *az utolsó szót csak suttogja.* S: Mi? Vámpír? Ugyan hugi, vámpírok nincsenek! K: De, vannak. Legalábbis nagyon úgy tűnt… Szeretném azt hinni, hogy csak álmodtam. S: Biztos valamit összeettél, be kéne mennünk a… Mi az a kezedben, Kaylie? K: Ezt ő adta… *S odakap, és el akarja venni a cetlit* *K viszont elrántja onnan a kezét.* S: Add ide, most azonnal! K: Miért? Hagyj… Inkább menjünk haza. *megpróbál feltápászkodni, de visszaesik* *S megunja a kérlelést, és kikapja a papírt Kaylie kezéből, összegyűri majd a sarokba hajítja, majd belekarol Kaylie-ba és segít neki felkelni.* Induljunk! *K meg ügyes kislány, és már megjegyezte, hogy mi van ráírva.* Joh… gyerünk… *morog* *S erről nem tud, de nem is érdekli, csak minél hamarabb érjenek haza!* *R látja a két lányt, amint hazafelé mennek, és úgy dönt, csatlakozik hozzájuk. Egyébként magas, huszonéves fiatalembernek néz ki, barna hajjal és kék szemekkel, egyébként viszont párszáz éves vámpír* *S vezeti tovább a hugicáját, majd észreveszi, hogy valaki közeledik feléjük… megáll* *R odaér hozzájuk* *Kaylie-nak kicsit sok volt mára az idegenekből, úgyhogy nem nagyon néz rá* *S viszont végigméri Robertet, és azt gondolja, hogy nem is olyan rossz… majd köszön* *R szívéjesen köszön a hölgyeknek.* *K kinyög egy „hello-t” *S kicsit mosolyog az orra alatt, és várja, hogy miért állította meg őket ez az idegen férfi.* R: Segíthetek, hölgyeim? S: Épp hazafelé tartunk… lenne kedve csatlakozni? R: Természetesen. *vigyorog magában* *S nem is sejti, hogy vámpírral van dolga, nagyon kedvesen próbál mosolyogni, és mutatja az utat, hogy merre induljanak.* Megtudhatnám a nevét? R: Persze, Robert vagyok. *ő is mosolyog, de csukott szájjal.* *K-nak meg tetszik Robert, csak nem mutatja* *R viszont meghallja Kaylie gondolatát, és rámosolyog.* *Sarah-nak nagyon szimpi Robert, és ismerkedni akar… *K lesüti a szemét.* *Sarah-t most nem érdekli a tesója, megint erről kérdez…* És te merrefele laksz? R: Nem messze innen, abba az irányba *arra mutat, amerre a lányok is laknak.* *S nagy szemeket mereszt, hogy Robertet még nem látta errefele, pedig Sarah nagy ribanc.* *R nevet* K: Gyerünk már… *kb egy életre elege van mindenféle idegenekből.* *S a pillantásával elhallgattatja Kaylie-t, és közben oda is súgja neki úgy, hogy csak ő hallja…* Viselkedj! *R persze meghallotta… azért a vámpíroknak elég kifinomult hallásuk van.* *S viszont ezt nem tudja* *K szúrós pillantást vet a nővérére* *S próbál kicsit terelni, hogy ne a nővérére kelljen figyelni, Robert pillantását keresi, de az nem néz rá* *igen, mert Robert inkább Kaylie-t figyeli.* *S ezt észreveszi, és próbálja magára felhívni a figyelmet* *R viszont nagyon halkan, de azért hallhatóan megjegyzi* Olyan hatalmakkal kezdesz, kislány, amikről fogalmad sincs. *S elengedi a füle mellett a megjegyzést, és továbbra is minden figyelmét Robertre tereli* K: Gyerünk már… fázom. *a hideg rázza, azért elég sok vért vesztett.* *R megindul abban a biztos tudatban, hogy a lányok mennek vele.* *S követi Robertet, közben átkarolva támogatja a testvérét* *K meg megy, ezt a sebességet még bírja…* *R valahogy pont az a ház előtt áll meg, ahol Sarah és Kaylie laknak.* S: Ho… honnan tudtad, hogy mi itt…? R: Az maradjon az én titkom. De ha jól sejtem, a húgod már rájött. *K szemében félelem csillan.* *S a húga szemébe néz, majd elfordul elköszön Roberttől és megköszöni hogy elkísérte őket* *R meg szívéjesen elköszön.* S: Remélem, összefutunk még… úgyis a környéken laksz. R: Biztosan összefutunk. K: Viszlát. *S kinyitja az ajtót, majd belépnek az előszobába…* *K meg még mindig remeg.* *S leülteti Kaylie-t az egyik fotelbe* K: Ugye tudod, hogy ő is… *nem nagyon tudja kimondani.* S: Ő is… mi? … azt hiszem, orvost kéne hívni. K: Nem… semmi bajom. S: Össze-vissza beszélsz itt vámpírokról… vámpírok nem léteznek, tesó! K: De, igenis léteznek! *S megrázza Kaylie-t, hogy térjen már észhez.* Nem ütötted be a fejed? K: Nem… Ha nincsenek vámpírok, akkor ezt mivel magyarázod? *a nyakára mutat, Felicia fogainak helyére.* *S nem tud magyarázatot találni rögtön… vajon valami macska karmolhatta meg? Vagy mi a… *K egyébként azért nem hitt a vámpírokban, mert kiskorában rengeteg vámpíros filmet nézett, és félt tőlük. Csak kinevelték belőle…* *S rögösen ragaszkodik ahhoz, hogy nincsenek vámpírok, és tudja, hogy Kaylie-nak ez volt a mániája… szóval most magában morog. *K kimerülten hátradől a fotelban.* Már nem vagyok gyerek! Tudod, hogy én sem hiszek… hittem bennük. De ha téged is megtámadna egy, akkor te is elhinnéd! *S hoz Kaylie-nak egy-két szem nyugtatót…* A mai viselkedésed nem ezt bizonyítja! Vámpírok nem léteznek… gyerekmese! K: Joh. *beveszi a nyugtatót.* Nem fogom bizonygatni… Lehet, hogy neked van igazad. S: Inkább aludd ki marad, hallucinálsz… K: Nagyon remélem… *S jó éjszakát kíván, és felmegy az emeletre aludni* *K is eltámolyog a szobájáig, és lefekszik aludni.* *S közben nevetve megjegyzi…* Ha vámpírok röpködnének éjszaka… csak szólj! K: Majd sikítok! *S már nem reagál a megjegyzésre… nagyon lefárasztotta a hugicája ma.*