XIII.

Erre a hangra kellett felébrednie Tündének. És, amint várható volt, nem volt valami jó kedve. Miután végre kitörölte szeméből az álmot, és összemosódott foltok helyett már a teljes formákat is érzékelte, valahogyan egy pont felé fordult. Tudta, hogy onnan jött a hang, amire felébredt.

BUMM!!!

A sötétben végre meglátta a zaj forrását. És ez em volt más, mint egy magas férfi, vörös üstökkel. A haja messziről világított, még így a sötétben is.

-Te voltál? Te voltál az, ugye?-szólította meg a döbbent lányt.

-Tessék? Ki maga? Mit keres itt?

-Nem, most én kérdezek tőled. Téged Tündének hívnak?

-Igen. De...

-Mit de? Mit mondtál Harrynek? Mi a fenét mondtál neki?

-Én, semmit....

-Mi az hogy semmit? Hermione mondta, hogy ide jön. És miután hazajött nem bírtunk vele.

-Nem én vagyok a hibás! Én csak....

-Méghogy nem te vagy a hibás. Eddig minden rendben volt. Most meg tőr, zúz. Mindenkit lehordott a sárga földig.

-Jah...hogy az...-kezdett megnyugodni a lány.

-Tessék? Mondd, mit mondtál neki, hogy ezt hoztad ki belőle. Még Voldemort sem hatott rá így...

-Hát...talán éppen ez az.

-Miről beszélsz?

-Ne aggódj, a barátod hamarosan visszakapja régi formáját. Csak pár napig hagyjátok békén.

-Ez...biztos?

-Igen...

-Ron!-rohant be az ajtón Hermione. Hát te meg mit....

A mondatát már be sem fejezte, mikor látta milyen romhalmaz vált a szobából. Ránézett a férfi arcára, és mindent kiolvasott belőle.

-Ron! Én figyelmeztettelek, de te mindig olyan makacs vagy. Most meg ez. Mégis mit képzelsz? Idejössz és feldúlod a korházat?-dühöngött Hermione.

Ron látszólag lecsillapodott egy kicsit, így Hermionéval csendesebben vitatkozott tovább, majd lassan elhagyták a szobát. Tünde döbbent arcot vágott, s aztán megvonta a vállát, és visszabújt a jó meleg ágyba. Egy ideig forgolódott még, aztán szép lassan elaludt.

-Jó reggelt, álomszuszék!- rázta meg valaki a vállát.

Tünde befordult a fal felé, és arra öszpontosított, hogy tünjön el az illető, ugyanis aludni akar. A nagy erőfeszítések ellenére az a valaki pár perc múlva megint megrázta.

-Gyerünk már! Hasadra süt a nap!

Tünde felült az ágyban, és pár szitkot próbált volna hírtelen kitalálni, de akkor meglátta, hogy nem egy valaki volt a szobában. Elmosolyodott.

-Sziasztok! Hát ti? Milyen nap van ma?

-Vasárnap van, kicsim.-szólalt meg az édesanyja. Ezért vagyunk itt mindnyájan.

-Aha, értem. És akkor mit fogunk ma csinálni?

-Hát...a mai nap nekünk sok dolgunk van.-mondta Jack. Csak bejöttünk köszönni. Na meg van egy jó hírünk is. Holnap elhagyhatod a Mungót.

-Komolyan?

-Igen, Hermione azt mondta, hogy minden rendben. Gondolom ma még körülnézel egyszer itt. Aztán holnap majd én elviszlek. A szüleidnek más dolga lesz.

-Rendben.

-Hát, akkor... holnap találkozunk. Szia.

-Szia.

Jack dehopponált. Aztán lassan mindenki elköszönt, és elhagyták a szobát.

Felnézett a feliórára. Fél tízet mutatott. Kimászott az ágyból, s hamar szalonképessé tette magát. Fölsétált a büféig, megreggelizett, s utána elindult meglesni a betegeket. A földszínten kezdte a nézelődést. Sok érdekes dolgot látott. Néha gyógyítók siettek el a különböző termek felé. Máskor az informácós boszorkány kiabált az érkező betegekkel, azzal szidalmazva őket, hogy nem képesek elolvasni a Mungó ismertetőjét. Néha egy-egy látogató érkezett a hopp-hálózaton keresztül, máskor egyszerűen hopponáltak. Volt aki a hagyományos úton érkezett, gyalog. A betegek közt akadtak furcsaságok is. A legérdekesebb az a boszorkány volt, aki percenként csuklott egyet, akkora buborékokat eregetve, hogy azok néha felemelték a földről. Aztán voltak még füstölő fülű varázslók, sárkányhimlős gyerekek, meg olyan boszorkányok, akik orrához hozzánőtt egy-egy csupor, könyv, vagy ruhacsipesz. A gyógyítók sürgölödtek a betegek körül, néha egyet-egyet el is támogattak különböző termekig. Tünde egy idő után rájött, nem igazán érdeklik ezek a mindennapi unalmas gondok. Ezeket különböző átkokkal, vagy veszélyes tárgyakkal lehetett "megszerezni". Tudta nélkül is az a terem vonzotta, ahol az a Gilderoy betegeskedett. Igazából egyáltalán nem Gilderoy miatt indult fel az emeletre, hanem amiatt a fiú miatt, akit a múltkor látott. Nemsokára be is lépett a szobába, és felsóhajtott, ugyanis Lockhart nem volt bent. Elsétált az ágyig, hogy megvizsgálja a beteget. A nőnek falfehér arca volt, olyan, mint aki egész életében zárt és sötét helyen él. Haja kifakult, és szürkés-fehér színt vett fel. A nő rettenetesen sovány volt, látszott rajta, hogy régóta a korházban fekszik. Megsajnálta. El sem tudta képzelni, hogy mi baja lehet a nőnek, hogy ennyire elromlott az állapota. Aztán az megmozdult. Kinyitotta szemét, de elmosódott tekintete utalt arra, hogy nincs teljesen magánál. Tünde picit hátrébb lépett, kicsit meglepődött. A nő felkelt, s elindult a folyosó felé. Tünde már épp egy gyógyító után indult volna, mikor belépett az ajtón Neville.

-Hello anya. Áááá, köszi.-vette át a nőtől a cukorkás papírt. Remek helye lesz a gyűjteményemben. De mit szólnál, ha visszabújnál az ágyba? Hozatok neked valami finomat.

Belekarolt a nőbe, és elsétált vele az ágyig. Észre sem vette a sarokban álldogáló lányt. Tünde közben bekukucskált a függöny mögé. Az ágyon egy öregember feküdt. A lány nem képzelte volna, hogy valaki még rosszabb passzban is lehet, mint a nő, de ez most felülmúlt mindent. A férfi, attól eltekintve, hogy néha látszott: lélegzik, semmi életjelt nem adott. Fizikailag is olyan rosszúl nézett ki, hogy bárki megijedt volna tőle. Tünde hátrahőkölt, így véletlenül nekiütközött annak az egy embernek, akivel egyáltalán nem akart találkozni.

-Hát már itt is van, kisasszony? Már vártam, ugyanis megígértem, ha megírom a könyvem, átadom. Hát most itt van. Már elindultam megkeresni, ugyanis hála a jó égnek visszanyertem saját valómat, így Miss Hepzibald közölte: fel is út, le is út. Tessék. Alá is írtammagának. És talál benne egy képet is rólam. Csak úgy bónuszként. Ha sikerül díjat nyernem a könyvvel, ígérem szót ejtek majd önről is...Öhm... Hogy is hívják?

-Tünde vagyok.-fújtatott a lány.

Közben Neville is felemelte fejét, hogy megnézze, kivel diskurál Gilderoy.

-Áh...nem is vettelek észre. Hát te?

-Én csak benéztem.

-Aha, értem.-szomorodott el a férfi. Figyelj csak, nincs kedved feljönni velem ebédelni?

-Hát....na jó, rendben.-adta be a derekát a lány.

-Köszi. Csak szólok Miss Hepzibaldnak.

Pár perc kínos várakozás után el is indultak az ebédlő fele. Megrendelték a levest, s közben kínosan feszengve ültek az asztalnál. Végül Neville úgy gondolta, meg kéne törni a csendet.

-Szóval? Ugye nem Gilderoy miatt voltál bent?

-Hát, nem...-szégyellte el magát a lány. Ne haragudj.

-Nem haragszom. És mond, mi hozott vissza téged oda?

-Hát...csak kíváncsi voltam, hogy mi okozhatta velük...A szüleid?

-Igen.- szomorodott el a férfi.Még Voldemort idejében lettek ilyenek. Az ő parancsára a halálfalók addig kínozták őket, míg ide jutottak. Én soha nem találkoztam velük még egészségesként. Amíg a nagymamám élt mesélt róluk. Aurorok voltak.

-Értem.-mondta, s közben elkanalazta a megmaradt levesét. Sajnálom.

-Hát igen...ez a sors.

-Figyelj csak. Elhiszem, hogy fáj, meg minden, de nem gondolod, hogy a napi kétszeri látogatás nem tesz jót sem neked, sem nekik? Van egyáltalán valami, amivel foglalkozol? Csak mert szerintem nem kéne az egész napodat semmittevéssel eltöltened. Gondolj bele, mi lenne, ha egészségesek lennének. Akkor is egész nap mellettük ténferegnél? Mert szerintem ez nem megoldás. Tegnap este már megmondtam valakinek majdnem ugyanezt. Ideje normális életet élni. Eljöhetsz még meglátogatni őket néha. És nem kell félned, gondjukat viselik. Hát ennyi. Mit szólsz, megpróbálod?

-Nem tudom, mennyire menne. De köszi a biztatást.

-Nincs mit. Kösz az ebédet. Még látjuk egymást. Én holnap elmegyek, de gondolom hallok még felőled. Viszlát.

-Viszlát.

Tünde visszasétált a szobájába. Összepakolta a fölösleges holmikat, s elkészítette utazótáskáját. Mire befejezte,már kilenc óra körül járt. Fogalma sem volt, mivel töltötte így el az időt. A büfébe nem volt kedve elmenni, így hivatta a házimanót. Rendelt egy szelet pirítoskenyeret, s narancslevet mellé. Miután elfogyasztotta, úgy gondolta, ideje ágyba bújni. Így az aznap is hamar eltelt, s már alig várta a hétfőt, hogy Jack hazavigye.

14. fejezet