6. fejezet

            Az áruló barát

A nap narancssárgán izzott a déli égbolton. Eragon csak feküdt búskomoran az ágyán. Egyedül érezte magát. Már nem számolta a napokat, hogy mióta ment el Roran, de tudta, hogy legalább egy hete van egymaga. Egész nap kétségbeesetten kereste a kapcsolatot Saphirával, Bolával vagy Linával. Mikor már ehhez sem volt elég ereje, csak reményvesztetten feküdt az ágyán. Alkonyodott, s Eragont furcsa érzés fogta el, ami azt akarta tudatosítani benne, hogy ez lesz az utolsó éjszakája. Behunyta fáradt szemét és álom ereszkedett elméjére. Mosolyra húzódott a szája és melegség öntötte el szívét. Azokról álmodott, akiket szeretett. Egyszer csak egy hang szólalt meg, valahol a messzeségbe.

- Hagyjál! – válaszolta öntudatlanul. Legalább utoljára hagy legyek boldog – gondolta. - Innen már úgysincs tovább.

- Eragon!

- Mi az? – kérdezte hunyorogva a fiú. Majd tágra nyitotta a szemét, felpattant az ágyról, s gyűlölet váltotta fel önfeledt boldogságát. – Murtagh. – sziszegte.

- Gyere! – parancsolt rá az ifjú és megragadta Eragon karját, megpróbálta kirángatni a cellából.

- Hagyjál! – csapott oda dühösen Eragon.

- Eragon, maradj csendben, felvered az őrséget! Gyere!

- Nem, áruló! – dacolt a fiú, és hangosabban kiáltott.

Murtagh nem tudott mit tenni, fejbe vágta Eragont, aki ájultan zuhant a hideg kőre.

-         Na tessék! Most jobb? – bosszankodott. Felemelte és elindult vele.

-         Hová mész Murtagh? – kérdezte egy rideg hang a sötétből.

-         Semmi közöd hozzá Sik! – mondta a fiú. – Dolgom van és kész. – majd otthagyta Siket, aki felvont szemöldökkel kérdően állt a fal tövében. Sik elrohant és Murtagh megszaporázta a lépteit. Most megy, és elújságolja az egészet Galbatorixnak. – mérgelődött magában. Hátra ment a vár udvarába, ahol Tövis várta őket.

-         Gyorsan! – mondta Tövis. – Mindjárt ideér az őrjárat.

-         Sietek, amennyire tudok, de nem volt hajlandó velem jönni, úgyhogy… - rámutatott az ájult Eragonra.

-         Értem. – felelte a sárkány.

Murtagh feldobta Eragont Tövisre, majd utána ő is felmászott. A sárkány nagy szárnycsapásokkal távozott, s egy perc múlva már el is tűnt a sötét égbolton. Úgy három óra repülés után megérkeztek a Gerincbe. Murtagh tüzet rakott és leült Tövis mellé. Eragon felült, közben a fejét fogta, mert iszonyúan fájt, de a fiú nem emlékezett rá, hogy mikor szerezte a púpot a fején. Mikor tudatosult benne, hogy mi történt, felugrott.

-         Te áruló! – kiabálta és rávetette magát Murtaghra. Gyűlölet fogta el.

-         Eragon, nyugodj már meg! – mondta az ifjú és ellökte magától Eragont.

A fiú csak ekkor vette észre, hogy egy erdőben van, Tövis és Murtagh társaságában. Gyűlöletét kíváncsiság váltotta fel.

- Mi történt? – kérdezte meglepetten.

- Csodálom, hogy idáig eljutottál, majdnem megöltél! – szidta Murtagh.

- Magyarázatot várok! – követelőzött Eragon.

- Ha nem jöttél volna rá eddig… Megszöktettelek Uru’baen-ből.

- Mi? Miért?

- Nem az vagyok, akinek hiszel. Én jó ember vagyok, a magam módján. De Galbatorix esküje után - amit hidd el, nem önszántamból tettem – nem mindig voltam ura a cselekedeteimnek. És most… - itt elharapta a mondatot. – Holnap elmondom, most pihenned kell. Egyél. – mondta és egy szelet sült húst nyújtott át Eragonnak. A fiú kelletlenül elmorgott egy köszönömöt majd elkezdett enni. Még szeretett volna beszélni, de Murtagh leintette. Ezek után már csak a tűz ropogott. Eragon lefeküdt és azon nyomban el is aludt.