A déli napsütés elől a lányok egy fa árnyékába menekülve élvezték a nyári meleget. Vivi édesen gügyögött kosárkájában Viviana és Johanna között.
- Megeteted? – kérdezte a tünemény barátnőjét. Ő mosolyogva bólintott.
- Hol van Milán? – érdeklődött, miközben átvette a csecsemőt.
- Valami dolga akadt! – vont vállat Johanna. – Férfi dolog. – kacagott vidáman.
- Hallottátok, hogy holnap…- Emili hangját robbanás nyomta el. A lányok kíváncsian tekintettek körbe, s azonnal megpillantották a lángokat, a melléképület kigyulladt. Viviana azonnal visszarakta a babát a kosárkájába, aztán mindannyian a tűz irányába futottak.
- Via kérlek vigyázz rá! – hadarta Johanna, tekintetét a csecsemőre emelve, barátnője elszántan bólintott. A lány felmérve a helyzetet, a kúthoz rohant.
- Hozzatok vödröket! – ordította Tamara.
- Segítsetek! – Braien hangja szinte elveszett a nagy zsibajban, szerencséjére Emili meghallotta. Ahogy fejét a hang irányába emelte, megpillantotta a fiút, egyik karján Anna, a másikon Bianka.
- Ügyes vagy! – dicsérte elismerően, mikor átvette az egyik lánykát.
- A többiek még bent vannak. – zilálta Braien, miközben megtörölte maszatos arcát.
- Gyertek el innen! – förmedt rájuk Tamara.
- De a többiek bent vannak! – ismételte a fiú.
- Miket beszélsz? – a megdöbbent lány hitetlenül meredt Braienre.
- Angela, Dani, Matt, Viola, ők mind odabent rekedtek!
- Gyertek innen! – javasolta Tamara, aztán a kútnál lévő Johannához lépett. – Hanna az öcséd és még néhányan bent rekedtek. – hadarta. A lány nézte az egyre nagyobb lángokat, csak imádkozni tudott.
- Édes Istenem, kérlek ne! – dadogta, aztán a kezében lévő vödör tartalmát magára borította.
- Mire készülsz? – kérdezte tőle Tamara.
- Ki kell hoznunk őket! – válaszolt makacsul a tünemény, barátnője követve példáját, leöntötte magát vízzel.
- Gondolod, hogy ez megvéd bennünket.
- Nem sokáig, úgyhogy sietnünk kell.
- Megőrültek! – Viviana lélegzete is elállt, ahogy a két teremtés bevetette magát a lángok közé. Az épületben óriási forróság uralkodott, nehéz volt az előrehaladás.
- Merre lehetnek? – kérdezte Tamara.
- Hahó! – ordította teli torokból Johanna – Hall minket valaki? Hol vagytok?
- Erre! – válaszolt egy kisfiús hang, amely akár Danié is lehetett volna.
- Ballra! – állapította meg Tamara, s mindketten követték a hangot. Egy lángokban álló zárt ajtó azonban útjukat állta. – És most?
- Milyen magasra tudod felemelni a lábad?
- Viccelsz? Szerinted a karate edzéseken mit csinálok?
- Akkor tied a pálya, segítsek?
- Megy egyedül is! – Tamara koncentrált néhány pillanatig, aztán egyetlen erőteljes rúgással elhárította az akadályt, mely mögött a kis Matt hősiesen védte Violát a lángoktól.
- Hanna! –sóhajtott fel megkönnyebbülten. A lány odalépett a fiúcskához, felemelte.
- Gyere, kimegyünk innen! – mondta jóságosan.
- És Viola? – a kérdés még el sem hangzott, Tamara már magához vette a lánykát.
- Hallasz kislány? – kérdezte tőle Johanna
- Csípi a füst a szemem! – méltatlankodott ő. A két teremtés elmosolyodott.
- Mindjárt jobb lesz! – bíztatta ő Tamara. Kifelé könnyebbnek tűnt az út, s üdvrivalgás fogadta őket, mikor kiléptek az épület ajtaján.
- Szép munka! – dicsérte őket Emili. Viviana távolabbról szemlélte az eseményeket, a gyermekkel a karján nem mert közeledni, ideges toporgott.
- Mi történt? – kérdezte a mellé lépő Milán.
- A gyerekek bent voltak az épületben, Hanna és Tam most hozták ki Mattet és Violát. – Viviana folytatta volna, de Emili és Tamara kiabálása megzavarta.
- Hanna, azonnal gyere vissza! – ordította az utóbbi.
- Ugye nem! –sóhajtott Viviana, de a fiú már nem volt mellette.
- Mi a baj? – kérdezte a két tajtékzó lánytól.
- Hanna visszament! – fakadt ki Emili. A következő pillanatban ahogy megfordult, már Milán sem volt mellette – Még ő is! – morgolódott.
- Biztosan kihozza! – jegyezte meg reménykedve Tamara, s a már egészében lángoló házra tekintett. – Siess! – mormogta.
 Pokoli volt a forróság, a tűz könnyen emésztette a falépcsőt, a burkolatot. A Füsttől alig lehetett látni, a fiú mégis tudta merre menjen, Johanna egyfolytában testvérét hívta. A kiabálás hirtelen abbamaradt, pár perc elteltével Milán megpillantotta kedvesét, eszméletlenül feküdt a lángok között. Ő azonnal hozzá lépet, a homályból hirtelen feltűnt Kim.
- Milán, kedvesem! – kitárta karját. A srác azonnal tudta, kivel áll szemben. Felemelte a Johannát, s szemét végig a másik lányon tartva – Hagyd őt! – ordította dühében
- Dehogy!
- Neki már úgyis mindegy! – kacagott ridegen Kim.
- Mit tettél vele? – Milán aggodalma nőtt, s a helyzet egyre kilátástalanabb a forróság pedig egyre nagyobb volt.
- Amit megérdemel! – dacolt vele a lány - El akart venni tőlem!
- Nem vagyok a tulajdonod! – vágott vissza a fiú.
- „te vagy az életem. És én a tied” Emlékszel?
- A levél! – Milán teljesen megdöbbent.
- Pontosan! Elhoztad a virágot, tehát az enyém vagy. Ez a fruska meg…- a lezúduló gerendák morajlása elnyomta a szavak végét, maga alá temetve Kimet. A fiú néhány pillanatig lesújtva állt, aztán jobbnak látta menekülni. Épphogy kiért, a bejárat beomlott. Milán felordított, ahogy a jéghideg víz beterítette.
- Mi volt ez? – förmedt Tamarára.
- Óvintézkedés – vont vállat ő. – Dani? – a fiú szomorúan rázta fejét, miközben felemelte Johannát, távolabb vitte a háztól, aztán a fűbe fektette.
- Mi van vele? – kérdezte Viviana halálra rémülten. A lány felnyitotta szemét, Milán segített neki felülni. A tünemény néhány pillanatig zavartan tekintett körbe, s mikor tekintete az égő épületre esett megpróbált felállni, a fiú nem engedte.
- Dani! Ki kell hoznom onnan!
- Nem tehetsz semmit! – magyarázta Milán.
- Eressz el, szüksége van rám! – erősködött a lány.
- Az öcséd halott! – a rideg valóság sokkolta Johannát, s még inkább a tény, hogy a fiú szájából hallotta.
- Nem, be kell mennem érte, kérlek, engedj! – a srác szíve összeszorult, akármit mondott, nem hatott. Viviana barátnője mellé guggolt, próbálta nyugtatni, a szép szó nem használt.
- Dani halott! – ismételte a lány sokadszor – Nem tehetsz semmit.
- Az nem lehet – zokogta Johanna – Ugye nem! – reménykedve emelte tekintetét Milánra, ő bólintott. – Akkor engedj, én is meg akarok halni! – a kijelentés mély megdöbbentette a körülötte állókat, még jobban az azt követő pofon.
- Mit művelsz? – förmedt a fiúra Viviana.
- Hanna, ne haragudj! – súgta Milán, barátnője magához tért.
- Kérlek istenem, ne tedd ezt velem! – könyörgött, aztán zokogva búj a fiúhoz.
- Sírj kislány! – mondta ő saját könnyeivel küszködve, szorosan átölelte Johannát. Megrémült, mikor a lány hirtelen eltávolodott tőle, s ahogy pillantását rá emelte, a mérhetetlen haragot olvasta ki belőle.
- Hol van? – kérdezte ingerülten.
- Ki?
- Az a lány, az a gyilkos! – üvöltötte a tünemény.
- Meghalt, bent égett. – sóhajtott Milán.
- Halott? – kérdezte tűnődve Johanna. A következő pillanatban, mikor az épület összeomlott, újra megtelt szíve fájdalommal. – Akár az öcsém! – szipogta s újra sírva fakadt. A kis Vivi csatlakozott hozzá, de amint a lány meghallotta a csecsemő hangját, letörölte könnyeit, felállt átvette a gyermeket, s kíváncsi tekintetektől és barátaitól kísérve bement a főépületbe.
 Úgy tűnt a Jóisten is átérezte a lány fájdalmát, a temetés napján borús volt az idő, fekete felhők gyülekeztek az égen. Johanna szépen felöltöztette Vivit, barátnői már mind az előtérben gyülekeztek.
- Indulnunk kell kislány! – mondta kedvesen a babára mosolyogva, aztán mégis visszatette a kiságyba. Kopogtak. – Gyere! – válaszolt nemes egyszerűséggel a tünemény. Milán lépett be.
- Indulnunk kell Hanna! – mondta.
- Nem megyek! – jelentette ki elszántan Johanna.
- Mi az, hogy nem? – kérdezte megdöbbenve a fiú.
- Félek! – ismerte be a lány. Barátja egész közel lépett hozzá, a távolság köztük alig volt néhány centiméter. – Félek, hogy nem vagyok elég erős, félek, hogy megbolondulok! Pedig Vivinek szüksége van rám!
- Ne félj, én veled vagyok! Vigyázok rád! – mosolygott bátorítón Milán, s szorosan átölelte a lányt. – Ott leszek melletted, végig!
- Rendben! – bólintott Johanna.
- Induljunk! – ajánlotta a srác. A tünemény felvette Vivit, s elhagyták a szobát. Ahogy a lépcsőn haladtak lefelé sajnálkozó pillantások szegeződtek rájuk. Mégis megdöbbentő volt Johanna ereje, ahogy odalépett Viviánához, s átnyújtotta neki a csecsemőt.
- Kérlek vigyázz rá! – mondta, s megpróbált mosolyogni.
- Persze! – bólintott barátnője, s homokon csókolta a tüneményt.
 Johanna félelme nem igazolódott be, bár megrendülten állt a sírok előtt, - merthogy Angela is a tűz áldozatául esett – mégsem hagyta el ereje. Milán ott állt mellette, szorosan ölelte, lelket öntve belé, másik oldalán pedig Viviana és a csecsemő. Az arcokon a megrökönyödés és a szomorúság ötvöződött. Ahogy a koporsók eltűntek a sírban, a lány felsóhajtott, s a fiúhoz bújt, most vált számára világossá:
Elveszítette, elveszítette testvérét, egyetlen családtagját, akihez még a vér köteléke fűzte, s bár Anna és Viviana olyanok számára, mintha a húgai lennének, ők mégsem családjának tagjai. Míg kisgyermek volt természetesnek tartotta, hogy van édesapja és édesanyja, soha nem mondta nekik, mennyire szereti őket, azt gondolta, ők tudják! Mikor meghaltak, csak akkor döbbent rá, mekkorát tévedett. Ez után Daninak tán ezerszer is elmondta, nem akart úgy meghalni, hogy a fiú nem tudja. Most mégis ő áll öccse sírjánál, kegyetlen a sors!
A fiúcska sírkövére felirat került:
Becsüld meg jól, amit Isten adott, amíg lehet, mert ha egyszer elvész, már késő!