Az esti szürkület szinte észrevétlenül szállt le, a kórteremben már csak a két fiatal tartózkodott, kínos csend uralkodott kettejük között.
- Beszélnünk kell! – mondta komolyan a srác. Johanna bólintott, szégyenében nem, mert a fiú szemébe nézni, némán követte a folyosóra.
- Komolyan gondolod? – kérdezte Milán mélyen a lány szemébe nézve – Tényleg azt hiszed, hogy én voltam?
- Nem! – ellenkezett ő. – Soha eszembe sem jutott! – könyörgőn pillantott a fiúra, s ahogy tekintetében felfedezte a mérhetetlen fájdalmat, melyet ő okozott, sírva fakadt. – Nem akartam, nem akartalak megbántani! – megfordult, tett néhány tétova lépést – Ne haragudj! – suttogta, s megfogta az ajtó kilincsét.
- Várj! – Milán a következő pillanatban előtte állt. – Hanna kérlek, ne sírj! – mosolyogva letörölte a lány könnyeit.
- Nem is gondoltam rá! – a tünemény nagyot nyelt – Soha!
- Tudom! – a fiú szorosan átölelte Johannát, aki vigasztalhatatlan volt, zokogva bújt hozzá. – Nyugodj meg, minden rendben!
- Nem semmi sincs rendben! – rázta a fejét a lány. – Via kómában fekszik, én pedig – a fiú szíve összeszorult, ahogy a tünemény elkeseredést tükröző szemeibe nézett – én beleszerettem a barátjába.
- Hanna! – Milán megsimogatta Johanna arcát – el sem tudod képzelni mennyire boldoggá, tettél most! – egy leheletnyi csók erejéig összeért a fiatalok ajka. A következő percben a lány elhúzódott.
- Én ezt már nem tudom elviselni! – fakadt ki, s erőtlenül kuporodott a padlóra.
- Mi baj? – Milán leguggolt hozzá, megemelte állát. – Gyere, állj fel!
- Viának szüksége van ránk, de külön-külön – sóhajtott.
- Nem titkolhatod örökké az érzelmeidet!
- Tudom kéne, de gyenge vagyok! – Johanna idegesen megborzolta haját – Már nem bírom, meg fogok őrülni! – Milán átölelte a zavarodott lányt. Most vált világossá számára mennyire szenved a tünemény a helyzettől, milyen sokat jelent számára Viviana és mennyivel többet ő.
 A beteg felnyitotta a szemét, furcsa volt számára a nyugalom, körbe tekintett, egyedül volt. Mégis hangokat hallott beszűrődni az ajtó mögül. Az üvegen kipillantva látta a két fiatalt, figyelemmel kísérte, ahogy Milán a lány felé közeledve széttárta karját, mire ő elhúzódott, de tekintetében volt valami, mélységes szomorúság, elkeseredés, melyet ő még soha nem tapasztalt. Amikor a srácra pillantott szemeiben felragyogott a szeretet, a megértés, a szenvedély. Viviana csalódottan zuhant vissza párnájára, még sohasem látta Johannát ilyennek, nem nézett így még senkire, egyetlen fiúra sem. A lány számára világossá vált a tény, melyet eszével rég tudott már, de elnyomta hangját, most azonban felszínre tört, amikor megpillantotta barátnőjét Milán karjaiban.
- Ennyi volt! – sóhajtott, aludni próbált.
 - Próbálj megnyugodni! – ajánlotta a fiú Johannának.
- Már jól vagyok! – mosolyodott el ő. – Lefektetem Vivit, s már itt is vagyok!
- Nem kell sietned, csak nyugodtan! – Milán megsimogatta a tüneményt, s mikor ő sóhajtott, bíztatáskén elvigyorodott – Minden rendben lesz! Megoldjuk!
- Persze, megoldjuk! – ő széttárta karját. Akár egy szellem ment végig a folyosókon, óvatosan, a korlát mellett fel a lépcsőn, halkan nyitott be a szobába, Tamara épp ekkor vette ki a gyermeket a kiságyból. Dani boldogan ölelte át nővérét.
- Hogy van Via? – kérdezte Emili
- Változatlan. – sóhajtott a lány. Majd Tamarához lépett – Majd én megfürdetem!
- Segítek! – mosolygott ő.
- Rendben! – bólintott Johanna.
- Én is! – ajánlkozott Dani. Nővére lágyan végigsimított arcát, fejével igent intett. A baba, mintha érezte volna, hogy baj van, feltűnően nyugodtan tűrte az amúgy körülményes fürdetés, nagy szemeivel olyan kedvesen nézett Johannára, hogy az erőt adott neki. A mesét szó nélkül hallgatta végig, a tejét az utolsó cseppig megitta.
- Ha valami gond van, szóljatok! – mondta a lány, miközben lefektette Vivit.
- Uraljuk a helyzetet! – kacagott Tamara.
- Akkor jó! – mosolyogott erőltetetten Johanna. Majd kezét nyújtotta Daninak. – Gyere, ideje lefeküdnöd!
- Én még nem akarok! – ellenkezett a fiúcska.
- Nincs mese! – dorgálta őt angyalian nővére. – Késő van!
- Megyek! – válaszolt vontatottan a gyermek.
 Milán némán ült az ágy mellett, Viviana kérdése hallatán ledermedt, hitetlenkedve rázta a fejét.
- Meddig játszol még velem? – kérdezte ő újra. – Nem is ismersz! – jelentette ki szomorúan. – Máskülönben tudnád, hogy útálom a sajnálatot, a szánalmat.
- Miért mondod? – érdeklődött a fiú, nem tudott kiigazodni barátnőjén.
- Hogy tudtál ennyire megalázni? – fakadt ki a lány
- Én nem! – ellenkezett Milán
- De igen! Szánalomból, sajnálatból vagy velem, ezt hívják megalázásnak!
- Ne haragudj! – sóhajtott szégyenkezve a srác. – Nem ez volt a szándékom. Szimpatikusnak találtalak, ennyi az egész.
- A szimpátia nem szerelem! – figyelmeztetett Viviana.
- Úgy gondoltam, idővel az is kialakul!
- Nagy butaságot csináltál! – mosolygott elnézően a lány. – De én is hibáztam! Nem engedtelek elmenni, mikor akartál, és nem vette észre, mit érez irántad Hanna.
- Hidd el, én sem mindig voltam vele tisztában, az egyik pillanatban kedves volt és megértő, a következőben pedig akár egy fúrja!
- Ő nehéz eset, de biztos vagyok benne, hogy szeret.
- Konok, a fejébe vette, hogy te és én összetartozunk. Nem akar szétszakítani minket.
- Pontosan ilyennek ismerem, ezért szeretem annyira – ismerte be Viviana – Hanna empátiás készsége egyedi, de ezzel többet árt magának, mint gondolná! Beszélek vele! – a lány elhatározása sziklaszilárd volt, amint barátnője belépett a kórterembe ő megkérte a fiút, hogy várjon odakint. Az elkövetkező beszélgetés beárnyékolta Johanna örömét, hogy Viviana ismét jól van.
- Olyan buta vagy! – dorgálta ő a tüneményt. – Miből gondoltad, hogy szükségem van a segítségedre?
- Nem értelek. – vont vállat a másik, de Milán pillantásából sejtette mi történt.
- Ha barátot akarok, majd szerzek magamnak! – dörögte barátnője. – Teljesen felesleges közbeavatkoznod!
- Nem tettem semmit, te jöttél össze Milánnal, vagy nem? – védekezett a lány
- Nem áldozhatod fel a boldogságodat az enyémért! – figyelmeztette őt Viviana
- Miért ne tehetném? A legjobb barátnőm vagy, sokat köszönhetek neked, ha boldog vagy, az nekem örömet okoz!
- Túl jó vagy! – vonta le a következtetéseket a lány. – akárhogy is! Milán és én szakítottunk! Szeretném, ha nem lennél ilyen keményfejű és elmondanád neki az igazat végre!
- Deee! – Johannában az öröm, a sajnálat, a harag keveredett. Nem tudta mit tegyen, s az óriási teher, melytől végre megszabadult, lelke újra felszabadult, ezt jelezték az apró könnycseppek is, melyek végigszántották arcát. Barátnője kedvesen letörölgette őket.
- Mi lenne veled, ha én nem vigyáznék rád! – mosolygott. A két lány megrémült, ahogy az ajtó kivágódott.
- Via! – lihegte Tamara – De jó, hogy felébredtél. Hogy érzed magad?
- Nagyon jól! – bólintott ő.
- Remek! – lelkendezett a teremtés – Akkor elrabolhatom néhány percre Hannát?
- Mi történt? – kérdezte a két barátnő szinte egyszerre.
- Semmi különös, csak Vivi nem akar elaludni. Már mindent megpróbáltam, kérlek, segíts!
- Megyek! – mosolygott Johanna, s szemeiben újra felcsillant a szenvedély tüze, kedvesen Viviánára nézett. – Sietek vissza!
- Ráérsz reggel! – legyintett ő. – Úgyis aludni fogok!
- Ahogy gondolod! – vont vállat ő, majd homlokon csókolta – Jó éjt!
- Nektek is! – Tamara is elbúcsúzott, a betegtől, aztán követte Johannát, a folyosóra.
- Neked még van egy kis dolgod! – mondta a tünemény kifelé haladva, aztán tekintetét Milánra emelte.
- Igazad van! – ismerte el Tamara
- Csak nyugodta, én boldogulok! –tárta szét karját a másik. – Reggel találkozunk! – mosolygott a fiúra. Ő bólintott, aztán kíváncsian fürkészte a feléje közeledő lányt.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel! – kezdte ő. Johanna tekintetében boldogság tükröződött, ahogy belépett a szobába, a baba azonnal abbahagyta a sírást. Felvette, kedvesen gügyögött hozzá.
- Hihetetlen, - áradozott Emili – bejössz, és mintha elvágták volna.
- Mi baj kislány? – kérdezte a lány mérhetetlen jósággal hangjában. Vivi ordítani kezdett, mikor visszakerült kiságyába. – Ne sírj! – vigasztalta őt Johanna, de ahogy a baba megfogta a lány kezét, abbamaradt a visítás.
- Akár egy angyal! – jegyezte meg Emili.
- Most igen, de ha kiveszem a kezem – a tünemény megkísérelte megtenni, de a baba azonnal felsírt.
- Miért csinálja ezt? –érdeklődött Emili.
- Amikor kicsi voltam, én is ilyen voltam. Ha a mama kezét foghattam, nyugtom volt, de ha nem… - Johanna tűnődött néhány pillanatig – Aztán kaptam egy plüss mackót.
- Gondolod, hogy segítene? – kérdezte a másik.
- Ki lehet próbálni, a padláson biztosan van valami régi játék – a lány felállt. – Emi, megtennéd, hogy figyelsz addig Vivire.
- Persze, csak siess, már egy órája a bömbölését hallgatom.
- Amíg fogja a kezed, addig alszik! – adta a tanácsot Johanna, aztán a padlásra indult.
 Tamara közben mindent tisztázott, már teljes nyugalomban beszélgetett a két fiatal.
- Elég vad a fantáziád! – dorgálta őt vidáman Milán.
- Egyszerűen megőrjít a gondolat, hogy Viát lelökték a lépcsőn! – ismerte el a lány. – És ráadásul még Hanna is veszélyben van.
- Mi? – a fiú megrökönyödött – Hogy veszélyben?
- Nem tudom, lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, de Via azt mondta neki, vigyázzon, mert az a lány szörnyen gonosz. Egyszerűen csak van egy rossz előérzetem!
- Nem tudom, ki lehet az, de kiderítem! – morfondírozott magában Milán.
 Johanna alig látott valamit a sötét padláson, s mintha léptek zaját hallotta volna, a kis lámpás, mely nála volt, nem akart világítani. A lány újra és újra megbotlott hol egy törött székben, hol egy régi bőröndben. Még a lélegzete is megállt, mikor Kimmel találta magát szemben. Aztán lágyan elmosolyodott, de valahogy rossz érzése volt az egésszel kapcsolatban.
- Mit keresel itt? – kérdezte tőle Kim.
- Tudod Vivinek keresek valami játékot. – válaszolt angyalian Johanna. – Megijesztettél.
- Te is! – a lány mosolya kínosan érintette Johannát.
- Te mit csinálsz itt? – kérdezte zavartan – Ugye új vagy! Csak, mert még nem láttalak! – folytatta, s nem is tűnt fel neki, hogy követi az ideget, aki egyre beljebb csalta őt.
- Azt elhiszem! – kacagott ekkor Kim – Pedig itt voltam, üzentem neked. – hangja fenyegetően megváltozott.
- Nem értelek! – próbált kedves hangnemben tudakozódni Johanna. Ahogy beszélgető partnere megfordult, a lány egy tejesen zavart, mondhatni bolond pillantással találta magát szemben. Kim tajtékzott, érthetetlenül mormolt valamit, amit a halálra rémült Johanna nem értett, de egyetlen szót mégis. Barátnője nevét fedezte fel a mormogás közepedte.
- Via? Mi van vele? – kérdezte.
- Az a kis bugris! Rávetette magát Milánra, az én Milánomra, ezt senki sem teheti meg büntetlenül. – a kárörvendő kacajtól a lányt kirázta a hideg. – De ki vontam a forgalomból, aztán meg jössz te!
- Te voltál! – állapította meg Johanna döbbente – Te lökted le! – a felismerés élesen hasított a lányba, s vele még valami, óriási fájdalom. Magatehetetlenül zuhant a poros padlóra, hangos koppanással ért földet mellette a lécdarab, mellyel kim leütötte.
- Most majd megtanulod, hogy csúnya dolog elvenni más barátját. – morogta Kim, miközben megkötözte a lányt, száját beragasztotta.
 Tamara az első percben megdöbbent, ahogy belépett a szobába, aztán kacagásban tört ki. Felrázta a kiságy szélén alvó Emilit.
- Ébresztő! – motyogta halkan.
- Halkan! – förmedt rá a lány. – Hol van Hanna?
- Mi, az hogy hol van? Feljött, hogy elaltassa Vivit.
- Tudom, de aztán felment a padlásra, hogy valami játékot keressen neki.
- Ereszd már el a kezét! – morgolódott Tamara, s kiszakította a baba kezéből Emiliét. Vivi azonnal ordítani kezdett.
- Látod, mit csináltál! – dohogott a lány, aztán ismét megfogta a lányka kezét, ő elcsendesedett.
- Tök jó! – lelkendezett Tamara.
- Valóban? Akkor gyere ide, és fogd a kezét egész éjszaka! – dünnyögte álmosan Emili
- Én, miért én, majd Hanna! – mentegetőzött barátnője.
- Hol van? – kiabált a másik ingerülten.
- Nyugodj meg, még felvered az egész házat.
- Azt Vivi már megtette! – mosolyogott Milán az ajtóban.
- Látod! – dörögte Emili, gyilkos pillantás vetve a másikra. – Kellet neked okoskodnod!
- Hol van Hanna? – tette fel egy egyszerű kérdést a fiú.
- A padláson! – vont vállat Emili.
- Mit keres a padláson? – tudakolta a srác.
- Játékot Vivinek! – suttogta a lány, s szinte már elaludt.
- Mikor ment fel? – kérdezte gyanakodva Tamara.
- Feljött, aztán már ment is.
- Az több mint egy órája volt! – jegyezte meg döbbente Milán.
- Remélem nincs semmi baja! – motyogta idegesen a lány.
- Azért megnézem!
 Johannának szüksége is volt segítségre, mikor magához tért, már egyedül volt, de szinte mozdulni sem tudott, a kötelek vágták bőrét. Óvatosan megfordult, körbenézett, nem látta Kimet sehol. Hanyatt feküdt, némi nehézséget jelentett számára, de azért sikeresen átcsúsztatta lábát kezei között.
- Hanna itt vagy? – Milán hangja akár egy reménysugár szelte át a levegőt. A lány villámgyorsan letépte a ragtapaszt szájáról.
- Erre! – kiabálta. Ahogy a fiú, a hang alapján egyre beljebb haladt, lassan megszokta a sötétséget. – Itt vagyok! – zilálta a tünemény, s a srác a következő pillanatban megpillantott. Azonnal odalépett hozzá, segített neki felülni.
- Jól vagy? –kérdezte, megemelve a lány fejét.
- Oldozz el! – könyörgött Johanna.
- Mi történt? –érdeklődött Milán, miközben lecsavarta a tünemény kezéről a kötelet.
- Valami őrült lány, - mondta ő, aztán szorosan átölelte a fiút.
- Jól van, már itt vagyok! – bátorította ő. Aztán a lábát is kiszabadította. Johanna azonnal felállt.
- Menjünk innen! – javasolta félelemmel teli pillantása megbabonázta a fiút, szemeiben elmerülve végigsimította haját. Ahogy a lány felszisszent, ő észrevette a vércseppeket kezén.
- Te vérzel! – állapította meg mély aggodalommal.
- Apróság, csak menjünk innen! – hadarta Johanna.
- Rendben! – Milán szorosan átölelte a tüneményt, óvatosan vezette le a lépcsőkön, egyenesen az orvosi szobába. A lány annyira elmerült gondolataiban, hogy fel sem tűnt neki, hogy a doktor kitisztítja sebét.
- Kész, mehettek! – mondta Mr. Rippert. Johanna üveges szemekkel tekintett fel, a fiú vezette ki.
- Jól vagy? – kérdezte már a folyosón.
- Persze, csak kicsit megrázott a dolog.
- Mi történt? – érdeklődött Milán.
- Játékot kerestem Vivinek, aztán jött ez a lány, azt hittem ő is itt lakik, de még sohasem láttam. Ugyanaz volt, mint aki Viát lelökte.
- Miért vagy ilyen biztos benne?
- Bevallotta, azt mondta, megbüntette őt, amiért elvette az „ő Milánját”.
- Micsoda? – a fiú teljesen megdöbbent. – Azt mondod, ez az egész miattam van?
- Nem! Az a lány őrült, ebben biztos vagyok!
- Nézzük meg Viát! – ajánlotta Milán.
- Rendben, szerencsére ő már nincs veszélyben.
- Nincs?
- Már más célpontot talált magának. – sóhajtott a lány
- Akkor jó! – a fiú az első pillanatban megnyugodott, aztán átgondolta a történteket – Úgy érted te? – bökte ki következtetései végén, Johanna bólintott. Komoly gondolatok cikáztak fejében, jól tudta, hogy életveszélyben van. Kimet látván azonnal rájött erre. Nem elég, hogy zavart az elméje, még szerelmes is, legalább is ő azt hiszi, e tény kétszer olyan veszélyessé teszi őt, mint amúgy.