Damian Stride nyugodtan heveredett le nyugágyára hajóján. Végre sikerült kierőszakolnia főszerkesztőjétől egy két hetes szabadságot, amit csak kedvenc időtöltésének, a tengeri horgászatnak szentelhet a napfényes Floridában. A mobiltelefonját is kikapcsolta, senki nem fogja zavarni. Pláne nem egy adag mutáns. Fejébe csapta Yankees emblémás baseballsapkáját, kezével ernyedten tartotta a horgászbotot. Pár perc se telt bele, s a zsinór elkezdett letekeredni. Meglepően gyorsan húzta ki zsákmányát, egy átlagos méretű, de gyönyörű mintájú tigriscápát. Ez gyorsan ment, gondolta. Hátrafordult, hogy újabb halszeletet akasszon a horogra. Mikor azonban visszanézett, a cápa eltűnt, s helyén egy csinos, sötét hajú lány állt. Nem volt ideje töprengeni, hogy került oda a csaj, mert azonnal felé ugrott. Damian Stride többé nem látott semmit.

Logan szokásához híven nem maradt sokáig alva szombat reggel sem. Múltja képei voltak azok, amelyek újra s újra ébredésre kényszerítették. Helyette inkább, még kissé kábán elkezdte az aznapi újságot olvasni. Mikor Stride gyászjelentéséhez érkezett, meglepetten elmosolyodott. Szerencsétlen ökör. Nagy halat akart fogni, de az végül kifogott rajta. Nem tudta, mikor kell elengedni a botot, így valami berántotta a vízbe, ahol aztán felzabálták a cápák. Csak a fogorvosa tudta azonosítani a hullát. Hiába egy ember haláláról volt szó, nem igazán volt képes részvétet érezni. A firkász Kelly egyik ölebe, az egyik legfanatikusabb mutánsellenes agitátor volt. A lap saját halottjának tekinti, rizsa, rizsa. Ekkor jött meg a professzor is.

- Valami érdekes? – kérdezte.

- Egy ütődött firkászt megettek a cápák a nyaralása első napján. Kellemetlen.

Xavier nem válaszolt, viszont Logan észrevette, gondterhelten ráncolja a homlokát.

- Valami baj van? – kérdezett vissza Farkas.

- Meglehet. – válaszolt a prof higgadtan. – Örülnék, ha előkészítenéd a Blackbird-öt. Skóciába kell mennünk. Rahne… -- hangja elcsuklott, mintha nem tudná, hogyan kezdjen hozzá. – Azt hiszem, bajban van. Mintha nem lenne teljesen ura az erejének.

- Megyek. Reggeli után indulhatunk. – Azzal elindult a hangár felé.

Népes csapattal indultak el. A gépen ült a professzor, Scott, a hétvégére hazaérkezett Jean, Ororo (Logan és McCoy maradtak az Intézetben, hogy a büntetésüket töltő diákokra felügyeljenek), Kitty, Kurt, Vadóc, Roberto és Ray.

- Professzor, gondolja, a mostani esetnek köze lehet ahhoz, hogy Rahne nem maradt az Intézetben? – kérdezte Jean.

A prof határozatlanul ingatta a fejét.

- Nem tudom, Jean. Amikor elment, a körülményektől függetlenül, úgy hittem, képes lesz kordában tartani. S nem láttam semmi, az ellenkezőre utaló jelet. Valószínűleg tévedtem. Azt hiszem, az ereje gyorsabban növekedhet, mint az az elméjének megfelelő.

Jean még fel akart tenni egy kérdést, de valami, talán a professzorba vetett feltétlen bizalma visszatartotta.

- Nem, nem akarom feltétlenül visszahozni. – válaszolt a prof a fel se tett kérdésre. – Meghagyom a döntés szabadságát neki és annak, akinek ebbe még beleszólása van.

Jean ezzel lezártnak érezte a beszélgetést.

- Miért? – kérdezte Ciklon, miután leszálltak Skóciában, s Xavier elárulta, először Rahne gyámjával fog beszélni. – A Cerebróval nem lenne egyszerűbb?

- Két oka is van, s egyik fontosabb, mint a másik. – válaszolta idegesen a professzor. – Egyrészt tudni akarom, nem találták-e furcsának mostanában. Másrészt amióta felszálltunk, a számítógép képtelen megtalálni őt.

A diskurzus a Moira McTaggerttel ugyan rövid volt, viszont lényeges információkat tartalmazott. Elmondta, hogy, ahogy a prof tartott tőle, Rahne zavartan viselkedett az utóbbi napokban. Ennél is fontosabbak voltak azonban a mutatott újságcikkek. Ezekben egy meghatározhatatlan, semmihez sem hasonlítható külsejű lényről számoltak be. Azonban sem a nőnek, sem Xaviernek nem kellett hozzá sok idő, hogy rájöjjön, a lány valamilyen okból kifolyólag átmeneti alakját használva közlekedik, feltűnést és több helyen páni félelmet keltve. A prof idegesen hagyta el a házat.

- Úgy tűnik, észak felé tart. – számolt be a többieknek. – Ráadásul elég gyorsan halad. Olyan az érzésem, mintha menekülne valami elől.

- Támadt már rá valakire? – kérdezte Ororo.

- Nem, de éppen az a dolgunk, hogy ezt megakadályozzuk.

Csak egy pillanatra fordult meg a fejében az, hogy Logannel együtt sokkal könnyebb dolguk lenne, de elvetette az ötletet. Egyszerűen nem volt rá idejük.

- Akkor most merre induljunk? – kérdezte Ciklon a Blackbird pilótaülésében.

- Legutóbb egy Charlestown nevű kisvárosban látták. – válaszolta a professzor, miközben fejére tette a Cerebrót. A következő pillanatban viszont mintha megállt volna benne az ütő. – Várj! Érzem. Aberdeen északi részén van. Azt hiszem, a tengerpart felé halad.

- Nem tud vele kapcsolatba lépni? – kérdezte Jean.

Xavier feszülten koncentrált, majd pár másodperc múlva fejét ingatva egyenesedett ki székében.

- Nem tudom, miért, de nem. – fordult hátra. – Vagy azért, mert túlságosan zavart a tudata, vagy, mert valaki akadályoz ebben.

A professzor nem mondta ki, de fejébe egy sötét gondolat fészkelte be magát. Hogyan, miért, töprengett? Ő már elérte, amit akart.

Nem gondolta, hogy Jeannek a tájról, a környezetről ugyanaz a tragikus emlék jutott eszébe, s töltötte be elméjét.

A város legidősebb részében, Old Aberdeenben szálltak le. Hogy megtisztítsák a terepet, Ciklon először ködfelhőt bocsátott a városrészre (bár az ötlet ellen Roberto hevesen tiltakozott), s csak utána láttak hozzá Rahne kereséséhez. Azonban hiába volt minden kutatás, a lány sem a házakból, sem az utcáról nem került elő. Nem látták sem ember, sem farkas alakban. Esteledett már, s a csapat nagy része kissé csüggedt volt a hiábavaló munka miatt, amikor Xavier professzor hangja egyszerre szólalt meg mindenki fejében.

- Mindenki a tengerpartra! Úgy tűnik, egy barlangban rekedt. Odaviszem a Blackbirdöt, várjatok meg mindenkit! Megpróbálom figyelmeztetni, hogy megyünk érte. Nyomás!

Nem kellett sok idő, hogy mindenki odaérjen a barlanghoz, amely egy hatalmas kősziklával volt eltorlaszolva. Épp csak egy kis rés volt a szikla alatt, ami viszont farkas alakban bőven elég lehetett Rahne-nek, hogy beférjen.

- Bemegyünk? – kérdezte Ciklon a professzort.

- Akármennyire is kellemetlen, igen. Esteledik és emelkedik a vízszint. Nem tudom, milyen a barlang, nem tudom, Rahne veszélyben van-e, nem tudom, merre van, és legfőképp nem tudok kommunikálni vele. Van pár vízálló fáklya a gépben, vigyétek el azokat, és legyetek irtó óvatosak!

- Nem értem, hogyan jutott eszébe Rahne-nek pont ezt a barlangot választani. – mérgelődött Roberto.

- Sajnos nincs időnk ezen tanakodni, Napfolt! – szólt oda neki az élről Ciklon.

Az üregrendszer kanyargós volt – hiába voltak a fáklyák, többnyire az elöl haladó Ororo így se látott annyit, amennyit biztonságosnak érzett –, nagyon nehezen járható, telis-tele emelkedőkkel és meredek lejtőkkel. Kitty, Kurt és Jean jelenléte persze sokat javított a helyzeten, de ahol tehették, kímélték magukat, nem használták az erejüket. Ráadásul a professzor továbbra se volt képes megtalálni Farkaslányt, így teljesen sötétben tapogatóztak. Többször futottak zsákutcába, valamint olyan szűk járatokba, amelyekben nem fértek el – ezek közül pár a felszínre vezetett –, s többször akadt, hogy a feltoluló víz zárta el az útjukat. Az időérzéküket is elveszítették, jóval többnek érezték az eltelt időt, mint az valójában volt. Több órányi hasztalan keresgélés után, kimerülten és csalódottan rogytak le egy nagyobb sziklaüregben.

- Nem hiszem, hogy még sokáig bírnám. – panaszkodott Kitty, s hangján érezni lehetett, nem lódít.

Ororo gyorsan végignézett a csapaton. Árnymacska volt ugyan a legvacakabbul, de a többieken is meglátszottak az elmúlt órák akadályai.

- Charles, hallasz minket? – kérdezte a kommunikátor másik végén várakozó professzortól.

- Tisztán és érthetően.

- Akárhogy is próbálkozunk, nem találjuk. Mérj be minket,…

Nem tudta folytatni, ugyanis valami hátulról nekiugrott, s ledöntötte a lábáról. Akikben még volt erő, egy emberként ugrottak fel, ám csak egy pillantást tudtak vetni az alakra: egy kicsi, de gyors, négy lábon mozgó alakra. Rahne. Scott fejében megfordult a gondolat, hogy utána lő, de azonnal belátta, nem sok értelme lenne. Ciklonnak szerencsére semmi komoly baja nem lett, a pillanatnyi ijedtségtől eltekintve. Pár méterre tőle ott hevert kommunikátora is, melyből a professzor hangja recsegett.

Xavier elmondhatatlanul megkönnyebbült, amikor újra meghallotta Ororo hangját. A viharboszorkányt nem érdekelte, aggódik-e valaki az állapotáért, azonnal megkérdezte, most se érzékelhető-e Farkaslány. A professzor újra megpróbálta felvenni a telepatikus kapcsolatot. Semmi eredmény.

- Nem értem. – mondta halkan Ciklon. – Pedig használja a képességét. Farkas alakban támadott meg. – Lélegzetvételnyi szünet állt be kettejük beszélgetésében.

- Újra itt van. – törte meg a csendet Ororo. – Valami történhetett. Nekünk támadt.

Tovább nem jutott mondanivalójában, mert Rahne ismét rávetette magát, a csuklóján megharapva őt, s ezért újfent kiesett a rádió a boszorkány kezéből, s hangos csattogással eltűnt valahol a barlangrendszerben. A csapat megzavarodva figyelte a történteket. Nem állt szándékukban Farkaslány megsebesítése, de a támadást nem nézhették tétlenül. Scott tüzet nyitott, de Rahne kitért, s a fénycsóva a sziklákba csapódott. Az egész kőterem megremegett. A lány se maradt tovább, az egyik alagúton át eliszkolt. Most azonban pontosan látták, merre ment, s utána eredtek. A farkaskarmok által keltett sercegő hangok nem messzire, egy vékony, felfelé vezető alagúthoz vezettek.

- Ezen nem férünk át. – jegyezte meg Roberto teljesen feleslegesen.

- Árnymacska. – szólította meg Kittyt Ororo. – Mennyire fáradtál el?

A lány végignézett a csapaton.

- Nem hiszem, hogy mindenkivel működni fog. Túl sokan vagyunk.

- Kurt! Bírod még?

A fiú bágyadtan bólintott.

- Akkor menjetek ki! Árnyék majd visszajön értünk.

Kurt másodpercek múltán vissza is tért.

- Odafenn erdő van. Siessünk, mert megint elveszíthetjük a nyomát!

Jean és Scott mentek fel elsőként, s Árnyék egy szempillantás múlva egyedül is hagyta őket az egyik fa tövében pihegő Kittyvel és a koromsötét éjszakával. Küklopsz a környéket fürkészte, míg Jean odalépett a másik lányhoz, és felsegítette.

- Jean! – sikoltott fel Kitty.

A vörös hajú lány gyorsan megfordult, s látta, hogy Rahne ugrik feléje. Erejét időleges ellenfele felé fókuszálta. Ám a farkas továbbra is ugyanazzal a sebességgel közeledett felé, sőt, mintha még gyorsult is volna. Jean halványan érzékelte, ahogy mellette Árnymacska a földre roskad. Túl sok volt neki ez. A problémájuk azonban nem merült ki ennyiben. Úgy gondolta, rájött az igazi veszélyre, mielőtt feje a kemény fatörzsnek csapódott.

Scott túl lassan reagált. Rahne ledöntötte a lábáról Jeant, aki elájult. Egymás felé fordultak, s egy pillanatra farkasszemet néztek. Aztán Küklopsz tekintete szerelmére tévedt, s elöntötte az indulat. A játszadozásnak vége szakadt. Hallotta, ahogy Kurt megjelenik a háta mögött, nem tudta, kivel. Tüzet nyitott. A lány – vagy bestia – azonban ismét megelőzte őt, s újfent eliszkolt, a lézersugár már csak a füves talajt érte. Scott alatt ismét megingott a föld. Mikor visszanyerte egyensúlyát, Jean-hez rohant, s gyorsan ellenőrizte, a lány még lélegzik. Kittyre szinte rá se hederített, vele az újonnan érkezett Vadóc és Ray foglalkozott. Egy perc múlva megjött Ciklon is, s aggódó tekintettel vette tudomásul a történteket.

- Valaki maradjon itt velük! Nem hagyhatjuk itt őket.

Még szinte be se fejezte mondandóját, Scott rávágta, hogy vállalja. Ciklon gondolatban örült ennek. Nem látta ugyan a fiú szemét, s telepata sem volt, mégis érezte, hogy a fiút fűti a düh. Márpedig az hiányzik a legkevésbé, hogy valamelyikük elveszítse a fejét.

Charles Xaviernek épp elég ideje volt töprengenie szokatlan Rahne viselkedésén, ám még ennél is jobban aggasztotta, hogy elveszítette a kommunikáció minden lehetőségét: a telepátia valamiért nem működött itt, s a rádiókapcsolat is megszűnt. Elmélkedéséből egy, a Blackbird pilótaablaka előtt meglebbenő árny zökkentette ki. Első pillantásra a professzor nem is akart hinni a szemének. A fülke világításában azonban egyre tisztábban ki lehetett venni az alakot. Az először megpillantott szőke, loboncos hajtömeghez folyamatosan csatlakozott a szakállas, önelégültséget, s halvány megvetést tükröző, vigyorgó arc, majd a fehér inggel és bőrmellénnyel fedett szikár felsőtest. A professzor tűnődése rettegésbe váltott át. Ezt az egészet Légió rendezte el?

Kétségbeesetten terjesztette ki érzékeit, hogy Légió elméjét is megfigyelhesse. Elsiette azonban a lépést, alig volt képes egy hevenyészett védelmet felállítani, s Lucas pszichés csapása telibe találta.

- Igen, drága apám. – Az utolsó két szót gúnyosan hangsúlyozta, miközben agyával igyekezett béklyóba fogni a professzort.

Scott megrezzent, ahogy Jean keze, melyet sajátjába fogott, megmozdult.

- Mennünk kell! – A lány hangja jóval halkabb volt a megszokottnál.

- Nem, nem kell. – mondta Scott. – Még így is öten keresik Rahne-t. Elegen vannak. És Kittyt se hagyhatjuk itt.

- De, igenis el muszáj mennünk. Szerintem a professzor veszélyben van.

Scott értetlenül meredt Jeanre.

- Megpróbáltam megállítani Rahne-t, de nem sikerült. – darálta a lány a magyarázatot. – Ez azt jelenti, hogy egy másik telepata segítette.

Így már Küklopsz is azonnal megértette.

- Légió. – mondta dühtől elfúló hanggal. – Te indulj el! Én cipelem Kittyt, de nélkülem sokkal gyorsabb vagy.

- Látom, nem tudod meghazudtolni önmagad. – Mosolyt villantott a fiúra. – Lássuk, mire vagyok még képes ezek után!

Azzal lassan felemelkedett a földről, s eltűnt a mélybe szakadó sziklák mögött.

Charles Xavier még sosem találta magát szemben ilyen helyzettel. Azt már megszokta, hogy képtelen mozogni, de hogy még elméjét is képtelen legyen megmozdítani. Márpedig Légió ereje most gúzsba kötötte agyát is. A fiú gúnyos mosolya minden mást elhomályosított.

- Tudtam, hogy ismét ugrani fogsz, ha bajt észlelsz. Szegény öreg, csak éppen a legfontosabbat felejtetted el: a saját védelmed. Persze, némi szerencse is kellett hozzá, de mihelyt felismertem a lány tehetségét, s kihámoztam az emlékeiből múltját, már tudtam, ő lesz a kulcs végleges szabadságomhoz. – Felnevetett, s ezzel egy időben a Blackbird megmozdult. Elindult hátrafelé, a tenger irányába. – Nem volt nehéz összezavarnom. – folytatta monológját Lucas. – Az már ugyan meglepett, ugyanakkor egyáltalán nem szomorított el, hogy a te elméddel is képes voltam felvenni a harcot. Amíg nem találtad meg a lányt, az ő agya körül zavartam a gondolatátvitelt, mihelyt azonban itt voltál, téged figyelve a teljes gondolatáramlást képes voltam ellenőrizni.

- Miért? – kérdezte a professzor még mindig zavartan, de egyre inkább dühtől fűtve. – Elérted a célod, nem?

- Ismered az elmémet, vagy tévedek? Jártál benne. Te is nagyon jól tudod, hogy a másik kettő nem pusztult el. Vissza tudod hozni Davidet. Persze, nem biztos, hogy ép elmével megúszod, de én is ismerlek, tudom, képes lennél erre az áldozatra. Ezért kell elpusztítanom téged, öregember. Csak így zárhatom be a kört, tehetem véglegessé a létemet.

Bár a professzor figyelmét jórészt lekötötte a mentális környezet, halványan észlelte, hogy a repülő ablakánál megjelenik a tengervíz.

Jeannek nem volt nehéz dolga megtalálni Lucast. A part felett lebegett jó pár méterrel, előtte a Blackbirdnek már csak a teteje látszott ki a vízből. Leereszkedett, s megpróbálta fókuszálni maradék erejét.

Lucast meglepte, hogy nem maradt egyedül Xavierrel. Ugyan leesett a parti fövenyre, de minden idegszálát megfeszítve sikerült fogva tartani apját. Gyorsan megkereste támadóját. Az egyenruha miatt először fel sem ismerte Jean Greyt. Úgy tűnt, őt is kimerítette a támadás, mert térdre roskadt a homokon, azonban szemmel láthatóan nem veszítette el az eszméletét. Lucas újabb támadási kísérletet észlelt: a professzor is nyilván észrevette a segítséget, s mind erősebben próbált szabadulni a mentális bilincsekből. A lány is újfent feltápászkodott, s a következő pillanatban ketten együttesen támadtak Lucas elméjére. Légió tudta: csapdába került. Amíg a professzort fogva tartja, nem képes hatékony védelmet fenntartani. Ha elengedi, akkor viszont szabad préda. Nem sok választása maradt.

Ororoék fáradtan és kissé elkeseredetten indultak visszafelé. Ugyan bosszantotta őket, hogy semmi eredményt nem sikerült elérniük a támadás óta, de már lassan tíz órája nemcsak hogy talpon voltak, de keményen erőlködtek, hogy megtalálják Rahne-t. Pihenniük kellett. Az se könnyítette helyzetüket, hogy a barlangban használt fáklyák a sűrű lombozatú erdőben nem sokat értek, így állandóan a sötétséget fürkészték.

Kurt vezette a csoportot, ahogy kifelé haladtak az erdőből, s egyszer-egyszer előre teleportált, hogy megnézze, legalább nagyjából helyes irányba haladnak-e. Már hajnalodott, mire az erdő szélére értek.

Árnyék megkönnyebbülten szívta tüdejébe a tenger felől jövő friss levegőt. Még fel sem figyelt arra, hogy Kitty, Scott és Jean nincsenek a helyükön, valami hosszú, szőrös valami az orra előtt csapott le, s ha nem teleportál el villámgyorsan, valószínűleg a fejét találta volna el. A többiek háta mögül kiáltotta el magát.

- Itt van!

A többieknek nem sok idejük maradt a reagálásra. Rahne, ezúttal átmeneti alakban leugrott az egyik faágról, s a hozzá legközelebb álló ember, Roberto felé ugrott. Ciklon eszmélt leggyorsabban, s egy széllökéssel próbálta eltéríteni Rahne-t a fiú útjából. Kísérlete azonban nem sikerült a legjobban, Farkaslány ugyan elveszítette az egyensúlyát, de ennek következtében a támadás helyett inkább megkapaszkodni próbált Robertoban. A fiú, aki az éj során kimerítette addig se bő tartalékait, túl lassúnak bizonyult. A borotvaéles karmok feltépték az egyenruhát, s három jókora sebet vágtak a mellkasára.

- Nincs más választásunk. – kiáltott fel Vadóc, miközben lehámozta kezéről a kesztyűt.

Ciklon azonnal értette a lány tervét.

- Kurt, segíts Vadócnak! Én megpróbálom stabilan tartani.

A Rahne-t körüllengő széllökés így a következő pillanatban forgószéllé erősödött. A lány hiába vergődött, ezzel csak azt sikerült elérnie, hogy többször nekicsapódott egy-egy fának. Kurt egy szemvillanással később megjelent a lány mellett, s kezét ruhája ujjára kulcsolta.

- Menjünk! – szólította fel Vadócot, aki egy bólintással válaszolt.

- Ügyelj, hogy pontosan érkezzünk!

Eltűntek, immár ketten, majd – Ciklon és Elektro alig bírta ugyan kivenni – megjelentek a forgószél belsejében. Mihelyt úgy látta, hogy a vergődő bestia lenyugszik, azonnal elállította a szelet.

Xavier professzor azonnal érezte, hogy béklyói lehullnak. Légió így most Jean ellen fordította minden erejét, s egy erős pszichés csapással padlóra küldte. A prof viszont őrá fókuszált. Újra az ismerős, tűz borította világban találta magát, szemben Lucasszal, s háta mögött a lánggömbbel.

Azonnal csapást mért Légió pszichéjére, de az nem esett össze. Sőt, a vörös világ képe tisztulni kezdett. Kénytelen volt megállapítani, Lucas eddig se csekély ereje jócskán megnövekedett.

- Sajnálom, de itt kell hagynom ezt a kis összejövetelt.

Xavier látta, ahogy felemelkedik, majd leszáll a sziklák tetején, s dühítette, hogy újfent kudarcot vallott.

Ciklon nem tudta mire vélni a Vadóc szemében felvillanó tüzet. A lány pár másodpercig úgy meredt rá, mint ha esküdt ellenségek volnának. Majd térdre roskadt, s torkaszakadtából üvölteni kezdett.

Jó negyed órának kellett eltelnie, mire újból képes volt felállnia.

- Nem értem. – szólalt meg halkan. – Azt hitte, ártani akarunk neki. Valaki babrált az emlékezetével. Ezért…

- Amikor megérintetted, te is azt hitted. – fejezte be Ciklon. – Sajnos, nem ez a legnagyobb gondunk. Scotték eltűntek, s Roberto sebe is súlyosnak tűnik. Kurt már elindult velük vissza, de nem tudom…

A viharboszorkány elcsukló hangja nem jelentett sok bíztató jelet.

Kurt nem akart hinni a szemének, amikor megérkezett a Blackbirdhöz. A gép a vízben állt, ezt látta távolról is, s az se sokkolta, hogy ott találta Jeanéket. A valódi meglepetés akkor érte – mindannyiukat –, amikor Kurt rövidre fogott beszámolója szemügyre vették Roberto ernyedt testét. Ugyan az egyenruha még mindig csurom vér volt, s a sebekből is folyt a vörös folyadék, nem voltak olyan rémesek, mint amikor Kurt elindult. Elsőként Scott vette észre az okát. A hegek körül egy halvány, aranyszínű fénysáv derengett, melyet alig lehetett a hajnal vörösében észrevenni. Kurt úgy tette le Robertot, hogy sebeit érte a felkelő nap fénye! Egyikük se szólt semmit. Ez nem az a pillanat volt, amikor arra volt szükség.

Roberto a napfelkeltére ébredt, az intézet gyengélkedőjén. Mellette Rahne ült egy széken. Ahogy a fiú felnézett rá az ágyból, a lány szeme könnybe lábadt. Elfúló hangjával küszködve kérdezte meg a fiút:

- Hogy vagy?

Robertonak időbe tellett, míg felidézte az eseményeket. Végighúzta ujját a pizsama alatt húzódó hegeken, de nem szólt semmit.

- Hidd el, annyira sajnálom. Nem tudom, mi történt velem. – mondta a lány szipogva.

- Voltam már rosszabbul is. – válaszolta mosolyogva a fiú.

Rahne hirtelen önkéntelenül is elnevette magát. Sejtette, a fiú most hazudott.

- Maradsz? – kérdezte a srác.

- Valószínűleg. – válaszolt a lány bizonytalanul. – Szeretnék, és ezek után már szerintem Moirának se lesz ellenvetése.

Robertonak már fülig ért a szája, miközben lassan felült az ágyban.

- Remek. Unalmas volt nélküled az élet.

Nem tudta, miért, de a lányra is átragadt Roberto vidámsága. Elgondolkodott, mikor érezte magát utoljára ugyanígy.

Elsőre észre se vette, hogy a fiú felé hajol. A csókot azonban nem tudta nem észrevenni. Egy pillanat erejéig egy gondolat még átvillant az agyán. Utána már nem ellenkezett.