5. fejezet

            A becsületes tolvaj

Eragon végigfutott a sötét és néptelen utcán, nyomában Roran és Lina loholt. Hamarosan megérkeztek a várhoz. Az épület hatalmas és méltóságteljes volt, ugyanakkor látszott rajta, hogy nincs túlságosan jó kezekben. Kopár és fekete köveit csak néhány gyertya fénye világította meg, amelyek aprócska sötét ablakokban pislogtak. Eragon csak akkor tért magához az ámulattól, amikor egy két méter magas, erős testalkatú, mogorva őr állta útjukat.

-         Hát ti mit kerestek itt, ilyen messze a csatától?! Harcolnotok kellene, gyáva férgek!

Eragon és Lina gondolatban megegyeztek, hogy őt nem kell életben hagyni. Lina egy rövid varázslattal megölte, majd átvette az őr helyét.

-         Így nem tűnik fel senkinek, hogy idegen járnak erre. – mondta a lány, a fiúk értetlen pillantása láttán.

-         Rendben, de vigyázz magadra! – mondta Eragon.

-         Nem kell félteni. – vágta rá dacosan a lány, de közben mosolygott.

-         Tudom. – felelte e fiú.

Roran és Eragon tovább indultak. A vár belülről, majdnem ugyanolyan volt, mint kívülről. Barátságtalan és rideg falait, csak néhány fáklya világította meg. Roran elővette a vár térképét és átnyújtotta unokaöccsének.

-         Balra a 10. ajtó. – állapította meg Eragon.

-         Siessünk. – mondta Roran.

Mikor megérkeztek ahhoz a bizonyos ajtóhoz, furcsa mód, nem védte senki az ajtót. Hogy lehet az, hogy senki sem véd egy ilyen értékes kincset? – gondolta Eragon.- Nem baj, legalább könnyebb a dolgom – mosolygott.

Varázslattal könnyedén kinyitotta a hatalmas, szépen faragott tölgyfa ajtót. Roran kint maradt őrködni.

A kincstár hatalmas volt, tele drágakövekkel és arannyal. Egy kis kupac tetején smaragdzöld ékkő tündökölt. Ez a tojás. – gondolta Eragon. Lassan megközelítette majd óvatosan elemelte és egy táskába tette. Semmi nem tartotta vissza. – Ez különös. – tűnődött a fiú. – Mi van, ha ez csapda? Egyszer csak lépteket hallott a közelben. Sietve megfordult, és megdermedt. Murtagh állt előtte Zar’roc-kal a kezében.

- Mész valahová? - kérdezte gonosz mosollyal.

- Te meg hogy kerülsz ide? A vardenek… - kérdezte meglepetten Eragon Eközben észrevette, hogy Roran elkábítva fekszik a földön.

- Támadnak. –fejezte be Eragon helyett a mondatot. – Tudom, szánalmas trükk volt. Mindenesetre a tojás sokkal értékesebb, mint pár ezer ember élete.

- Áruló! – kiáltotta Eragon és kardját előrántva rávetette magát Murtaghra. De az ifjú sem késlekedett. Egy könnyed ütéssel hárította a támadást.

Most erősebb vagyok, mint legutóbb. – biztatta magát Eragon. Újra támadásba lendült. Egyre hevesebb volt a harc a hajdani barátok között. Egyikük sem bírt felülkerekedni a másikon és egyikük sem volt hajlandó feladni. Murtagh lecsapott, de eltévesztette. Ekkor Eragon vágott vissza, de Murtagh résen volt, és hárította. Több, mint egy órája küzdöttek, verejték patakzott az ifjúk arcáról. Lassabbak voltak, már nem az elszántság s gyűlölet tüze égett szemükben. A párbajt csak az szakította félbe, mikor megjelent egy őr az ajtóban, kivont karddal és közben Murtaghot figyelte.

Ne Jad! Őt elintézem én! – kiáltotta Murtagh, de hiába. Jad már rohant is Eragon felé, hogy megölje. A fiú tudta, ha most az őrrel foglalkozik, esélyt ad Murtaghnak, hogy megtámadja. Ugyanakkor tudta, ha nem öli meg Jadat, az őr öli meg őt. Az idő vészesen fogyott, az őrt már csak pár lépés választotta el Eragontól. Nem volt ideje, hogy ép ésszel felmérje a helyzetet, fogta, és szíven szúrta Jadat. A férfi holtan esett össze. A következő másodpercben Eragon már bánta, amit tett. Esélyt adott Murtaghnak, hogy megtámadja, és a fiú ezt ki is használta. Murtagh kábító varázslatot küldött a fiú felé. Eragon hiába próbált védekezni, nem volt elég ideje. Forogni kezdett vele a világ, majd a földre zuhant. Utoljára annyit látott, hogy Murtagh felé indul, majd minden elsötétült a szeme előtt.

Holdfény sütött be az aprócska cellába. Kint csatazaj hallatszott. Eragon fejét fogva felült az ágyról. Nem tudta, hogyan s miként került oda, szörnyen zsongott a feje, nem volt képes tisztán gondolkozni. Csak pár perc múlva fogta föl, hogy mi is történt. Félelem és gyűlölet egyszerre lobbant fel lelkében. Félt, mert nem tudta mit hoz a jövő, hogy Saphirával, Bolával és Linával mi történt, és hogy ő a felelős, ha a vardenek veszítenek, mert a tamadás hiábavaló volt. Ugyanakkor gyűlölte Murtaghot, amiért elárulta. Akkor tudatosult benne, hogy mitől fáj a feje, amikor egy hatalmas púpot érzett a fején. A következő pillanatban, észrevette, hogy Roran fekszik a szomszéd ágyon. Még mindig kába  Murtagh varázslatától – gondolta Eragon. – Én legalább tudtam védekezni…egy kicsit. – vallotta be magának. Kereste a kapcsolatot Saphirával, de az nem jött létre. Ekkor megpróbálta felkelteni Rorant. Boldogság töltötte el a szívét, mikor a fiú kinyitotta a szemét. – Legalább ez sikerült.

-         Mi történt? – pattant fel ijedten Roran, de vissza is esett, mert fájdalom nyilallt a hátába.

-         Murtagh…- Eragon próbálta szavakkal kifejezni, hogy mi történt, de nem sikerült neki. Látta Roranon, hogy ő ebből az egy szóból is mindent megértett.

-         Meg kell szöknünk innen. – jelentette ki határozottan Roran.

-         Most nincs erőm, fel kell épülnöm. – vallotta be szomorúan az ifjú.

-         Nem baj, addig csak terveljük ki.

-         Jó, végül is, a beszédbe nem fáradok el.

Ezek után hajnalig arról beszélgettek, hogy miként lehetne megszökni ebből a kutyaszorítóból. A tervszövögetést az szakította félbe, mikor egy erős testalkatú, magas ember jött a cellába. – Ő velem jön! – jelentette ki, és Roranra mutatott. Eragon tiltakozni próbált, de Roran lecsillapította.

-         Kérlek, ha nem jönnék vissza, mondd meg Katrinának, hogy nagyon szerettem és biztosíts neki mindent, hogy ne szenvedjen további életében.

-         Megígérem. – felelte Eragon, majd szomorúan nézett távozó unokabátyja után.

Nem lesz semmi baja – nyugtatta meg magát.