Másnap a reggelinél óriási felbolydulást okozott az új jövevény.
- Szörnyen édes! – jelentette ki elragadtatva Emili.
- Hogy lehet egy ilyen cukorfalatot kirakni? – méltatlankodott Tamara.
- Az édesanyja halálos beteg. – sóhajtott Johanna.
- Te találkoztál vele? – Emilit teljesen lefegyverezte a kijelentés.
- Megbolondultál! – förmedt rá Tamara – Ne ordíts! Az hiányzik, hogy az igazgatónő meghalja, aztán elbúcsúzhatunk Hannától egy időre.
- Jó-jó! Ne haragudj! – mentegetőzött a lány.
- Talán megbocsátom! – kacagott Johanna. Ahogy pillantása Viviánára esett, elszomorodott. – Mi baj Via? – kérdezte, de csak fejcsóválás volt a válasz – Ne bolondozz!
- Én és – a lány felemelte fejét és megpillantotta a közeledő Milánt. – Később. – Hadarta gyorsan. A fiú már le is ült.
- Jó reggelt a hölgyeknek! – köszönt udvariasan, mint mindig.
- Neked is! – hangozz szinte egyszerre a válasz. Johanna azonnal leszűrte a következtetéseket a két fiatal között uralkodó feszültségből.
- Szakítottak – sziszegte a fülébe Tamara. A tünemény először sajnálkozva tekintett barátnőjére, aztán mérhetetlen haraggal Milánra.
- Gyerekek, a figyelmeteket kérem! – az igazgatónő elterelte Johanna gondolatait. – A múlt éjszaka egy csecsemőt helyeztek el az árvaház lépcsőjén. Az édesanyja ismeretlen, úgyhogy nálunk marad. A gondozónők nagyon elfoglaltak, ezét szükségünk lesz az idősebb növendékeink segítségére, Angela kisasszonnyal úgy gondoltuk, hogy erre a legmegfelelőbb személy Johanna. – Morajlás futott végig az étkezőn. – Mivel öccse és Anna révén tapasztalata van a csecsemőgondozásban. – A mindig mogorva asszon most elmosolyodott. – Kérek, lányom állj fel!
- Igen! – válaszolt hangosan a tünemény, s kiemelkedett a tömegből.
- Elvállalod a gyermek felelősségteljes gondozását? – kérdezte az igazgatónő. Johanna néhány pillanatra elgondolkodott, Viviánára tekintett, akinek szemei felcsillantak, lágyan elmosolyodott.
- Igen – bökte ki végül. Az asztalnál ülők üdvrivalgásban törtek ki.
- Gyere és vedd át a védencedet! – utasított az asszony, s mindent a formalitásoknak megfelelően végzett. Ahogy a kislány Johanna karjaiba került, társai tapsviharral jutalmazták. – Csendet kérek! – dörögte az igazgatónő. – Válasz nevet a babának. – A lány elgondolkodott, s tekintetét barátnőjére emelte. – A barátnőm után szeretném Viviánának hívni. – az érintett meglepetésében, és örömében sírva fakadt.
- Szép név! – ismerte el az asszony
- És még szebb gesztus! – tette hozzá Angela. Johanna a lányra mosolygott, egyetlen pillanatra sem vette le róla tekintetét, ahogy asztaluk felé közeledett.
- Köszönöm! – szipogta Viviana, s megölelte a tüneményt. – Gyönyörű kis angyal!
- Valóban! – mosolygott Johanna, s kedvesen gügyögött a babának.
- Milyen szép! – gondolta Milán, miközben a lány mozdulatait, tekintetét fürkészte. – Olyan boldognak tűnik! Mégis kész rejtély! – vont vállat – Annyira kedves és megértő, jószívű, mindenkivel, kivéve velem. Miért ilyen?
Az új jövevény okozott némi felbolydulást. Egy kiságy került Johannáék szobájába. S míg a lányok az iskolapadot koptatták, Angela nővér vigyázott a kis Viviánára, aki azt angyal minden idejét lekötötte, nem töprengett Milánon, teljesen hidegen hagyta, ha a fiú megjelent, s az is, mikor ő és Via újra összejöttek. Egyedül az szomorította el, hogy barátnője egyre kevesebb időt töltött velük. Szinte alig látták az iskolán kívül. Most is Tamarával az oldalán sétált végig a folyosókon.
- Vivi olyan aranyos! – áradozott Tamara. – Remélem nekem is ilyenek, lesznek a gyermekeim.
- Ez új! – döbbent meg Johanna. – Eddig hallani sem akartál róla.
- Mert azt hittem a gyerek csak gondot jelent!
- Ez honnan jött?
- Tudod Hanna az anyám folyton azzal jött nekem, hogy milyen rossz kislány vagyok, meg hogy mindig az is voltam! Mert egész éjszaka bőgtem, meg folyton etetni, pelenkázni kellet. – a lány széttárta karját.
- Nem mindenki ilyen! És ezek mellett van nagyon sok jó oldala a gyereknevelésnek! Egy kis csöppség nagyon boldoggá tud tenni!
- Már én is tudom! – mosolygott Tamara. – Te vagy rá a legjobb példa! Milán már eszedbe sem jut!
- Ezt hagyjuk! – figyelmeztette Johanna barátnőjét. A harag azonnal eltűnt arcáról, mikor Anna megjelent, boldogan szökdécselt le a lépcsőn. – Mi újság kislány? – kérdezte mosolyogva a lány.
- Van barátom! – csacsogta a gyermek. Tamara kíváncsian meredt rá.
- Ki az? – kérdezte türelmetlenül. Anna mesélni kezdett, eközben a lépcső tetején Milán és Viviana enyelegtek.
- Tényleg mennem kell! - mondta a fiú már sokadszor. S homlokon csókolta barátnőjét.
- Utána találkozunk? – kérdezte ő teljes mámorban úszva.
- Persze! – hangzott a vidám válasz. Milán egy utolsó csókot lehelt a lány ajkaira, aztán futva eltűnt a folyosó végén lévő kanyarban. Viviana még néhány pillanatig a felhőkben lebegve állt a korlátnál. Nem kis ijedtséget okozott számára, mikor Kim megjelent vele szemben.
- Szia! – köszönt mégis udvariasan.
- Nem illetek össze! – morogta a fogai között a lány.
- Mi? – Viviana felháborodva tett néhány lépést a számára idegen teremtés felé, a lépcső szélére lépbe elveszítette egyensúlyát. Kim az utolsó pillanatban kapta el karját. De ahogy tekintete a lány ajkaira esett, eszébe jutott, milyen szenvedéllyel csókolta őket Milán az imént.
- Nem illetek össze! – morogta ismét, s szemeiben vad düh csillant fel, pillantása zavarttá, mondhatni bolonddá vált. Elengedte Viviana kezét, s egy kisebbet még lökött is rajta.
Johanna megborzongott barátnője sikolya hallatán, mely Annába fojtotta a szót.
- Mi történt? – kérdezte Tamara, de a lépcsőn leguruló lány megadta a választ.
- Jézusom! – ordította ijedtében, amikor elterült lábuk előtt. A tünemény azonnal a sérült lányhoz lépett, óvatosan megnézte pulzusát.
- Életben van! – sóhajtott megkönnyebbülten. – Hívjátok Mr. Rippertet!
- Hanna! – suttogta Viviana.
- Ne aggódj! Minden rendben!
- Vigyázz magadra! – figyelmeztetett a sérült – Nagyon gonosz! Szörnyen!
- Ki kiről beszélsz? – faggatta barátnőjét Johanna.
- A lány! Azt mondta, nem illünk össze, aztán lelökött – zilálta Viviana – lelökött. – ismételte újra, s a következő pillanatban elveszítette eszméletét.
 Viviana hallotta a körülötte állókat, minden egyes szavukat, mégsem tudta kinyitni a szemét, nem tudott válaszolni, s nem bírt mozdulni.
- Szegény! Mi történhetett? – kérdezte egy hang melyet ő Tamaráénak vélt.
- Azt mondta valaki, lelökte – válaszolt egy másik, ezt felismerte, biztosan tudta, hogy Johanna azt.
- Mi? – „Emili is itt van”, gondolta, hallván a felháborodást.
- „Azt mondta, nem illünk össze, aztán lelökött” Ezt mondta, mielőtt eszméletét veszítette.
- De ki lehetett? – tette fel az ésszerű kérdést Tamara, mély csend következett, Viviana nem hallott egyetlen szót sem. – Milán? – szólalt meg ismét a lány.
- Nem azt kizárt! – ellenkezett vele Johanna. – Nagyon jól megvoltak!
- Ha nem tőled hallom, még el is hiszem! – ironizált a másik. – Te tudod a legjobban, hogy… - valamiért nem tudta befejezni a mondatot.
- Teljesen megbolondultál? – förmedt rá a tünemény – Gyere, ott kint megbeszéljük! – ajánlotta. Viviana hallotta, ahogy becsukódik az ajtó.
- Mi történt veled Via? – kérdezte tőle Emili.
- „Elmondanám, ha tudnám, hogy volt ott egy lány – gondolta Viviana. – de hova ment Hanna és Tam? Miről beszéltek?
- Nem tudsz vigyázni a szádra? – dorgált Johanna a folyosón.
- Via kómában van, nem hallja! –vont ő vállat.
- Honnan tudod? Különben is, Emilit figyelmen kívül hagytad.
- Nézd Hanna! Szerintem teljesen felesleges ez a színjáték, nagyon jól tudjuk, hogy Milán nem szereti Viát, miért nem mondjuk meg neki?
- Nem törjük össze a szívét! – hangzott a válasz nemes egyszerűséggel. – ez most lényegtelen!
- Már hogy lenne az! Lehet, hogy ő lökte le a lépcsőn!
- De az is lehet, hogy leesett!
- Inkább hiszel ennek a donhuánnak, mint a legjobb barátnődnek? – háborodott fel Tamara.
- Nem, dehogy is! – rázta a fejét Johanna – Via azt mondta volt ott egy lány! Azt mondta vigyázzak magamra, mert veszélyes.
- De milyen lány?
- Nem mondta! Valószínűleg nem ismeri, máskülönben mondta volna. – töprengett Johanna
- Ez ésszerűnek tűnik! – helyeselt Tamara. – Jön a kedvenced! – ironizált, megpillantva Milánt.
- Hogy van? – zilálta őt.
- Kómában – sóhajtott Johanna.
- Mikor láttad utoljára? – kérdezte gyanakodva Tamara.
- Néhány perce – vont vállat Milán
- Hol? – hangzott az újabb kérdés
- A lépcsőnél. Miért?
- Viviana azt mondta, lelökték a lépcsőn. – jelentette ki Tamara a reakciót várva.
- Ki? – kérdezte a fiú, aztán felpaprikázódott. – Azt hiszed én voltam?
- Nem! – szólt közbe Johanna az utolsó pillanatban.
- Dehogynem! – csattant fel Milán. - Te talán nem, de ő igen! – dühöngött. – Teljesen megbolondultál! – aztán csalódottan emelte tekintetét Johannára. – Te pedig… hogy lehetsz ennyire gonosz? Azt hittem… teljesen mindegy mit hittem! – szomorúan rázta meg fejét – Csalódtam benned! – bökte ki végre a srác, aztán belépett a kórterembe. Johanna nem tudta, miért bántja ennyire ez a kijelentés. Az ajtó üvegén keresztül figyelte, ahogy Milán Viviana ágyához lépett, lágyan végigsimította haját, arcon csókolta, s leült mellé, megfogta kezét.
- Nagy butaságot csináltál! – fordult Tamarához ezután.
- Én is tudom! – sóhajtott ő. – Legszívesebben elsüllyednék szégyenemben. De megőrjít a tudat, hogy valaki lelökte a lépcsőn, és te is veszélyben vagy! Via nem hiába figyelmeztetett.
- A lényeg, hogy meggyógyuljon. – mondta Johanna.
- Nagyon rossz előérzetem van! – jegyezte meg Tamara
- Ne aggódj, Mr. Rippert és Milán vigyáznak rá.
- És te, veled mi lesz? Rád ki vigyáz?
- Nem vagyok csecsemő! Tudok magamra vigyázni. – sóhajtott Johanna. Halkan lenyomta a kilincset és belépett a kórterembe, Milán ellenséges pillantása rosszul érintette, mégis leült vele szemben. Tamara az ajtóban állt meg.