Senki nem észlelte, de nem is foglalkozott vele, hogy egy fa árnyékából egy sötét szempár figyeli minden mozdulatukat. Gyilkos harag csillant fel benne, valahányszor Viviana Milánhoz bújt.
- Így nem barátocskám! – morogta a sötétben megbújó idegen. Az ismeretlen a fiú minden lépését követte. Egy házikó árnyékában megbújva kémlelet, mikor a két fiatal kettesben maradt. Viviana zavarában fülig elvörösödve babrált, a srác nézte őt, s tetszett neki hosszú fekete haja, pisze orrocskája, kifogástalan alakja, érzékinek találta ajkait.
- Csinos! – futott át az agyán egyetlen másodperc alatt. – Miért ne! – gondolta ezután – Kedves, szép és tetszek neki, nem használ ki, nem játszik velem, nem úgy, mint…- harag öntötte le szívét, mely sok esetben rossz tanácsadó, eszébe jutott a csók a kórteremben, aztán a beszélgetés a szobában, a kettejük között virágzó érzések, és a kegyetlen szavak, mellyen Johanna eltiporta ezeket a virágokat. Érzelmeitől vezérelten, egy óvatlan pillanatban átfogta a lány derekát, magához húzta, s megcsókolta. Viviana azonnal viszonozta azt.
- El sem hiszem! – ismerte be a hosszú és szenvedélyes csók után. – Mindig azt hittem, hogy neked Hanna tetszik!
- Valóban? – Milánt meglepte a kijelentés.
- Tudod, akárhogy erőlködtem, nem igazán akartál észre venni, nem úgy, mint őt. Már az első nap.
- Nem így van! – mentegetőzött a fiú, s villámgyorsan kigondolt valami mentséget. – Csak nem mertem hozzád közeledni, féltem, hogy visszautasítasz. – valóban ésszerű kijelentés, Milán mégsem volt büszke magára, milyen kapcsolat lesz ez, ha már hazugsággal kezdődik. És Johanna? Hogy fogja elviselni közelségét ezután? Meggondolatlan lépésével nem csak magának és a lánynak okozott fájdalmat, és bizonyos, hogy a későbbiekben Viviana is pórul jár miatta. Emellett egy olyan ember haragját zúdította magukra, akit még nem is ismer. Aki most házikó mögött megbújva minden mozdulatukat figyelemmel kísérte, aki most forr a dühtől, és bosszút forral. Kim Zahat, a szellemileg sérült lány veszélyes ellenfél, mert fogyatékossága mellett halálosan szerelmes Milánban, és a szerelem jogán sok olyan dolgot tehet, mely akár életekbe is kerülhet.
Anna elkeseredett sikolya baljós felhőket vonultatott a piknikezők feje fölé.
- Mi ez? – találgatott Viviana, a fiú kézen fogta és futásnak eredt. Ahogy a tó partjára értek, már csak azt látták, hogy Johanna és Tamara a vízbe gázol.
- Mi történt? – kérdezte Milán Emilitől.
- Dani beleesett a tóba. – Hangzott a rövid elkeseredett válasz. A két lány közben alámerült. Tamara jött fel elsőnek.
- Anna, hol merült el? – kérdezte. A gyermek sírva rázta a fejét.
- Nem tudom. – szipogta. Viviana idegesen toporgott a parton.
- Hogy eshetett bele? – tette fel az ésszerű kérdést.
- Bementek a csónakkal, de az lyukas volt. – válaszolt Angela.
- Hogy lehet, hogy senki sem vette észre? – förmedt a gondozónőre a fiú.
- Játszottunk, nem gondoltuk, hogy ilyen eszükbe juthat. – Mentegetőzött ő. Johanna elkeseredett kiáltása mélyen megrázta a jelenlévőket. Ahogy kiemelkedett a vízből, ahogy vizes ruhája testére tapadt, ahogy haja csapzottan arcába lógott, és ahogy eltűrte, ahogy könnyei áztatták csinos arcát, elkeseredett pillantása, ahogy Milánra esett, a fiú számára világossá vált, hogy hibázott.
- Meg van! – sóhajtott fel Angela mikor Johanna újra a felszínre jött, kezében tartva öccsét.
- Fogod? – kérdezte Tamara, miközben ők ketten a partra úsztak. Ott a fűbe fektették az eszméletlen gyermeket. Milán lépett melléjük.
- Segítek! – mondta, s megkezdte a szívmasszást, míg Johanna szájon át lélegeztette testvérét.
- Kérlek Dani, nyisd ki a szemed! –suttogta a lány két lélegzetvétel között.
- Gyerünk Öcsi! – Milán elkeseredetten nézte a fiúcska elkékült ajkait, aztán nővéréjét, szerette volna megcsókolni őket. Gondolatai szertefoszlottak, mikor Dani köhögni kezdett.
- Jól van! – mosolyodott el Johanna, s oldalra fordította testvérét. – Köpd ki mindet! – bíztatta, aztán sírva ölelte át a teljesen megrökönyödött Danit. – Jól megijesztettél bennünket!
- Olyan rossz volt! – szipogta a gyermek. – Hallottam, amit mondasz, de nem tudtam megmondani, hogy jól vagyok! – Nővére örömében még több könnyet hullatott. Tekintetét ekkor Milánra emelte, szorosan átölelte
- Köszönöm! – mondta mosolyogva.
- Kvittek vagyunk! – bólintott a fiú zavarában.
- Hanna! – Viviana zokogva térdelt le barátnőjéhez, aki most Tamarára pillantott.
- Köszönöm neked is! – mondta hálásan. Mire a lány sírva fakadt, vidáman kacagva hullatta könnyeit, s átölelte Johannát.
- Mi folyik itt? – az igazgatónő megjelenése rendet teremtett. A jelenlévők nagy része könnyeit törölgette. Johanna egy pokrócba csavarta testvérét, ölbe vette.
- Már minden rendben! – mosolygott, s boldogan nézett végig a körötte állókon.
- Vidd be Danielt Mr. Ripperthez. – javasolta Angela.
- Igen, azonnal! – helyeselt a lány.
- Elkísérlek! – ajánlotta Viviana, miközben egy plédet terített a csurom vizes barátnőjére. Tamara is csatlakozott hozzá.
- Megyek én is, hátha szükség lesz egy férfira! – mondta villámgyorsan Milán.
 Bár a doktor biztosította Johannát, hogy öccse már jól van, de azért még elvégez egy-két vizsgálatot, ami alatt a lány nyugodtan felöltözhet, ő mégsem tágított.
- Tam te menj, nyugodta, még a végén megfázol nekem! – mosolygott barátnőjére.
- Megvárlak. – jelentette ki ő nyugodtan, és lekuporodott a másik mellé egy székre.
A rendelő előtt Milán saját magával vívott küzdelmet. Ott állt mellette Viviana pillantása szerelemmel teli, odabent Johanna, aki visszautasította, de ő mégsem haragszik rá. Nem szereti ezt a lányt. A másik viszont igen, még életénél is jobban, ezt az első pillanattól tudja. Azt a csókot nem lehet elfelejteni.
- Mi baj? – kérdezte Viviana.
- Beszélnünk kell! – kezdte a fiú, eldöntötte, elmondja az igazat, bármennyire fáj is.
- Miről? – a lány vággyal teli tekintete összeszorította a srác szívét.
- Nem járhatunk! – bökte ki nemes egyszerűséggel. Egy megdöbbent pillantás volt csupán a válasz, Milán folytatta. – Én nem szeretlek téged!
- Hiszen megcsókoltál! – szipogta Viviana.
- Ne értem hogy tehettem! – csóválta fejét a fiú – Elragadtattam magam!
- Nem ez nem így van! – hisztizett a lány – Most félsz! Ennyi az egész! Nem akarsz egy kapcsolatot. Biztosan erről van szó!
- Én – Milán farkasszemet nézett Viviánával, s nem volt szíve kimondani az igazságot, ez a teremtés olyan erősen ragaszkodik hozzá, meglepő erővel bizonygatja érveit. Mély levegőt vett, és elnyomta magában szíve hangját, nem mondta ki. Nem mondta ki az igazat: Ő Johannát szereti. – Igazad van! – hazudott végül – Megijedtem! – Jelentette ki meggyőzően, a lány boldogan ölelte át. Ekkor kinyílott az ajtó, elsőként a tünemény lépett ki rajt, kezében öccse, aztán Tamara. Ő látva a helyzetet, kajánul elvigyorodott.
- Gratulálok! – büszkén hátba veregette Viviánát.
- Nekem jól bánj Viával! – figyelmeztetett Johanna mosolyogva – Megérdemli!
- Köszönöm Hanna! – Viviana boldogan ölelte meg barátnőjét, aki a vele szemben álló Milánt fürkészte. Nem értette, miért fáj neki ez a tény annyira miért ilyen üres a srác tekintete, és miért kerüli a pillantását. A helyzetet Tamara mentette meg.
- Ideje átöltöznünk! – mondta, miközben Johanna vállára téve kezét terelgette, egy utolsó lekicsinylő pillantásra méltatta Milánt.
 Johanna azonnal ágyba dugta testvérét, aztán néhány pillanatra magára hagyta, saját szobájába sietett, átöltözni.
- Azonnal itt vagyok! – biztosította a fiút. Tamara elmosolyodott, ő már száraz ruhában ült az ágy mellett.
- Ne aggódj, addig vigyázok rá!
- Azért sietek! – bólintott hálásan a lány. Alig lépett ki a szobából, szembetalálkozott Milánnal.
- Hogy van Dani? – kérdezte a fiú, némiképp elpirult.
- Jól. – mosolygott angyalian Johanna – De magad is meggyőződhetsz róla.
- Nem köszi, dolgom van! – ellenkezett Milán, s a lehető leggyorsabban távolodott a lánytól. Ő nem foglalkozott viselkedésével, már hozzászokott. A szobájába lépve meglepő kép fogadta. Emili elkeseredetten próbálta nyugtatni Viviánát, aki valósággal ordított.
- Mi baj? – kérdezte azonnal barátnője mellé lépve, ő zokogva borult Johanna vállára. – Mi történt? – érdeklődött ő újra.
- Via bebeszélte magának, hogy Milán nem szereti, csak érdekből van vele. – segítette ki a lány Emili.
- Miket beszélsz! – förmedt barátnőjére az angyal. Viviana végre erőt vett magán, megnyugodott, s szipogva kezdte mesélni.
- Amíg ti az orvosnál voltatok, Milán szakítani akart velem.
- Hisz, még csak most jöttetek össze!
- Azt mondta hibát követett el, de aztán mégis meggyőztem. Bocsánatot kért és azt mondta, csak félt egy kapcsolattól.
- Na látod! – mosolyodott el Johanna. – Akkor mi a baj?
- Nem tudom, érzem, hogy valami baj van. Úgy gondolom, csak számalomból van velem! – bökte ki Viviana és ismét sírva fakadt.
- Nem mondj ilyen! – a barátnő pillantásában bátorítás csillant fel.
- Nem tudom, mit csináljak! – szipogta a másik. Johannát elöntötte a düh. Pontosan ezt akarta elkerülni. Gyűlölte Viviánát sírni, látni. Felpattant
- Majd én megmondom neki! – morogta, s a következő percben már a folyosón volt, körbepillantott, hol lehet a fiú, s kis idő múlva megtalált. Nagy léptekkel indult meg felé. Ahogy a srác felé közeledett, egyre jobban forrottak benne az indulatok, szíve egyre hevesebben vert.
- Mi újság? – mosolygott Milán
- Hogy lehetsz ilyen tuskó! – kezdte a lány, s feldúlta arrébb taszította a fiút.
- Miről beszélsz Hanna?
- Ne… ne! Megtiltom, hallod! Megtiltom, hogy így viselkedj Viviánával!
- Mi? – Milán teljesen elképedt, a mindig mosolygós vidám srác most elkomorodott.
- Ne játssz vele, máskülönben velem gyűlik meg a bajod!
- Az nem lenne ellenemre! – mosolyogott kajánul.
- Nem viccelek! – figyelmeztette a tünemény – Via nem érdemli ezt!
- Hanna kérlek! – a fiú végigsimította a lány arcát, ujjai Johanna ajkain nyugodtak meg. Ő eltaszította magától a már kínos közelségbe került Milánt.
- Nem fogom megengedni, hogy tönkre tedd a legjobb barátnőmet. Miért teszed vele? Ő szeret téged!
- Nem! – csattant fel Milán, s a falhoz szorította a lányt, egész közel hajolt hozzá – Viviana csupán egy ideált lát bennem, túl fogja élni. Nem szeretem, és ő sem! Egyetlen ember, egyetlen létezik, akiért akár az életemet adnám, csak őt vagyok képes szeretni. Tudom, hogy ő is így érez. – a fiú most kínosan közel került Johannához, ajkai a lányéhoz értek – Ugye szeretsz! – súgta egész halkan, s újabb csókot lehelt a megdöbbent tünemény ajkaira, aki az idő múlásával viszonozta azt. A két fiatalt elragadta a szenvedély, nem zavarta őket a helyszín, a csók egyre szenvedélyesebbé vált, a lány minden porcikája beleremegett, gyomrában mintha ezer pillangó szállt volna fel.
- Ezt nem tehetem! – futott át agyán a felismerés, barátnője kisírt tekintetét idézve fel.
Eltaszította magától a fiút, s egy óriási pofonnal jutalmazta.
- Meg ne próbáld még egyszer! – ordította vad dühtől vezérelten, mely saját magára irányult, s nem a srácra. Szemei megteltek apró könnycseppekkel, egy utolsó pillantást vetett Milánra, aztán sarkon fordult, s elfutott.
- Johanna – súgta halkan a fiú, aztán megtapogatta vörösen égő arcát – Nem szeret! – állapította meg szomorúan, s figyelemmel kísérte a tüneményt, ahogy egyre távolodik tőle, hallgatta lépteinek egyre halkuló kopogását. Hirtelen könnyes arca ötlött fel a srácban. – De szeret! – mosolyodott el.
Milán optimizmusa Johannára nem volt jellemző, szörnyen megviselte a csók, szégyellte magát miatta Viviana előtt, a pofon miatt pedig a fiú előtt. Feldúltan érkezett meg öccse szobájába.
- Baj van? – kérdezte Tamara.
- Csak Via! – vont vállat a lány, s megpróbált megnyugodni. – Azt képzeli, hogy Milán nem szereti.
- Mi van, ha igaz? – érdeklődött a másik, s célirányosan az angyal szemébe nézett.
- Nem igaz! Most beszéltem vele!
- Mit mondott? – Tamara szemei kerekre tágultak a meglepetéstől.
- Semmi érdemlegeset! – kezdte zavartan Johanna – Tudod milyen!
- Nem igazán! Én nem vagyok vele olyan jóban!
- Én sem!
- Nézd Hanna! – a lány tekintetéből komolyság sugárzott. – A bolond is látja, mi folyik kettőtök között! Via is rá fog jönni!
- Miről beszélsz? – tagadott makacsul a tünemény.
- Felesleges! – Tamara csóválta a fejét.
- Nem tehetem meg Viával! – fakadt ki végre Johanna
- Mit nem?
- Mikor idekerültem ő volt az egyetlen, aki barátkozott velem, olyan mintha a húgom lenne. Nem vehetem el élete nagy szerelmét!
- Ne butáskodj! – förmedt a lányra barátnője – Ő nem szereti! Egyszerűen egy ideált lát benne, nem több.
- Pontosan ezt mondta ő is.
- Ki? 
- Milán! – ismerte be szomorúan Johanna.
- Na látod! Ha neked elmondta, az azt jelenti, hogy szeret. Téged és senki mást. – Tamara szavai elgondolkodtatták a lányt.
- Már úgyis mindegy! – vont vállat elkeseredve.
- Miért? – csodálkozott a másik.
- Megpofoztam. Többé szóba sem áll velem!
- Mit csináltál?
- Megcsókolt, mire én…- ismert be Johanna elvörösödve.
- Megcsókolt, úgy érted szájon csókolt? – kérdezte Tamara a biztonság kedvéért, hátha valamit félrehallott.
- Igen, úgy! De vigyázz! Vigyázz a szádra hallod! – figyelmeztette Johanna beszélgetőpartnerét. – Ha Via megtudja nekem végem, de neked is!
- Ne aggódj! Lakat lesz a számon! – a lány szorosan átölelte a másikat, próbálta bátorítani, erőt önteni belé.
- Utálom! – suttogta Johanna – Utálom ezt a helyzetet és utálom Milánt, amiért szeretem! – elkeseredet tekintetét most ismét Tamarára emelte – Tiszta bolond vagyok! – mosolygott kényszeredetten.
- Minden rendbe fog jönni!
 - Minden rendbe fog jönni! – ismételte magának Johanna a nap folyamán tán százszor is. Az efféle gondolatokat azonban igyekezett kiűzni fejéből, hisz neki most beteg testvérét kell ápolni. Dani nyugodtan aludt, s mikor a lány éjfél felé megébredt ágya szélén zajt hallott. A földszintről, a konyha felől jöhetett. Felkelt, utána nézni mi lehetett az. Lépteit szinte nem is lehetett hallani, némán osont végig a folyosókon, egyenes az étkezőbe. Egy sötét árnyat látott átvonulni az asztalok között, felkapcsolta a villanyt, s Milánnal találta magát szemben.
- Mit keresel itt ilyenkor? – förmedt rá.
- És te?
- Zajt hallottam! – vont vállat Johanna.
- Én csak egy kis kaját kerestem – tárta szét karját a fiú.
- Halkan nem tudsz? – mosolyodott el a lány.
- Megpróbáltam – kacagott Milán. Kim most is a fiú nyomában járt, s látván a két fiatal vidámságát, egy edény vett le a mellette lévő polcról, s Johanna felé hajította.
- Hanna vigyázz! – figyelmeztetett a fiú, de a lány reflexei még működtek, könnyedén elhajolt a feléje tartó tárgy elől.
- Jól vagy? – kérdezte Milán mellé lépve, tekintete végigszaladt az előtte álló tüneményen, lágyan megsimogatta Johanna arcát, s megpróbált újabb csókot lopni.
- Megbolondultál? – förmedt rá a lány – Semmi más nem jár az eszedben?
- Úgy gondolod, hogy rajtad kívül? – a lány bólintott. Milán egész közel hajolt hozzá és a fülébe súgta – Nem.
- Lehetetlen van! – csattant fel Johanna, ugyanezen erővel elhagyta az étkezőt. A fiú azonnal a nyomába eredt.
- Hanna kérlek, várj!
- Ugyan minek? – a tünemény széttárta karját.
- Nem értelek! – ismerte el Milán – Viszonoztad a csókot, ne tagadd! – mély hallgatás volt a válasz – Akkor mi bajod? Miért nem járhatunk?
- Tényleg nem érted! – sóhajtott fájdalmasan Johanna. – Különben is elfelejtettél egy apró tényezőt. A neve
- Ne gyere megint Viviánával! – figyelmeztette a lányt Milán, s fenyegetően mozdult felé. – Már mondtam, hogy nem szeretem.
- Nem változtat a tényen, hogy megcsókoltad és most jártok! – vont vállat a lány. – Ő a legjobb barátnőm, mintha a húgom lenne! Nem fogok versenyre kelni vele.
- Nincs rá szükség! – ismerte be a fiú.
- Nincs! Mert ti jártok! – Johanna félbeszakította Milánt, őt pedig a csengő. Faképnél hagyta a fiút, és a bejáratihoz lépett. Elhúzta a reteszt és egy női alakot látott távolodni. Azonnal kinyitotta az ajtót, egy csecsemő aludt nyugodtan kosárkájában. A lány azonnal az ismeretlen nyomába eredt.
- Kérem, várjon! – kiabálta teli torokból. A nő megfordult, egy könnyes pillantást vetett a felé közeledő Johannára, aztán tovább menekült. A tünemény nem adta fel, egészen a kapuig követte, mikor végre utolérte. – Kérem, várjon! – könyörgött ismét. – Hallgasson meg!
- Mit akarsz tőlem? – kérdezte.
- Gondolja át még egyszer! – ajánlotta fel Johanna.
- Nem tehetem! – sóhajtott az anya. – Nagyon jó helye lesz itt!
- De az édesanyjával jobban érezné magát.
- Én meghalok! – zokogta a nő. Fájdalmát átérezte az ég is, hisz langyos esőt hullatott a földre. – Három hónapom van hátra. Nem szeretném, ha halálom után valamilyen lepusztult árvaházba kerülne, itt legalább jó helyen van. – az anya lehúzta ujjáról karikagyűrűjét, átnyújtotta Johannának. – Odaadnád neki? – kérdezte reményteli pillantást vetve az angyalra.
- És az édesapja? – Johanna nem adta fel a harcot, nem akarhatta, hogy ez a csöppség itt nőjön fel.
- Nincs! – válaszolt konokul a nő. – Add át neki a gyűrűt! – mondta, aztán sarkon fordult, s elrohant. A lány tekintete az ékszerre esett
- Megígérem! – suttogta, és némán nézte az anya távolodó alakját, ahogy eltűnt a sarkon. Johanna még ekkor is dermedte állt, könnyei egybe olvadtak az esőcseppekkel.
- Teljesen elázol! – dorgálta őt Milán.
- Na és? – förmedt rá a lány. Dühös pillantást vetett a srácra, s visszament a házba. – Hol a baba? – kérdezte.
- Angelánál. – válaszolt mosolyogva a fiú. Johanna némiképp megnyugodott, hálásan tekintett Milánra, aztán a gondozónő szobájába sietett. Az ajtó előtt megállt, mély lélegzetet vett, s már éppen kopogni készült, mikor az igazgatónő hangját hallotta kiszűrődni. Villámgyorsan megfordult, s saját szobájába sietetett.