A hajnali nap sugarai belopództak a kórterembe, megcirógatták Johanna arcát, felmelegítették. Ő lassan ébredezett, mikor ráeszmélt, hogy már reggel van azonnal felpattant, s megmérte a fiú hőjét, mely jelentősen csökkent az éjszakaihoz képest. A biztonság kedvéért, azért még kicserélte a borogatást. Mikor a jéghideg ruhát a fiú homlokára tette, ő kinyitotta a szemét.
- Utálom a hideget! – morgolódott, aztán lágyan, s bűvöletben elmosolyodott.
- Pedig muszáj! – nevetett angyalian a tünemény.
- Nem! – ellenkezett vele a beteg.
- Higgy nekem, ennek köszönheted az életedet!
- Biztos? – tűnődött a srác. – Gyönyörű álmom volt az éjjel, azt hiszem, az gyógyított meg, vagyis inkább az, amit abban kaptam. – kaján pillantást vetett a lányra, ő kíváncsian várta a folytatást. – Álmomban megcsókoltál. – ismerte el Milán. Johanna fülig elvörösödött, zavarában levette a srác mellkasáról s ruhát, jó párszor belemártotta a vízbe, és visszarakta.
- Ez szörnyen hideg! – méltatlankodott a fiú.
- Mondtam, hogy muszáj! – mosolygott a lány.
- Én meg mondtam, hogy álmo… - a belépő Mr. Rippert félbeszakította.
- Látom, a beteg már jobban van! – bólintott elismerően. Ellenőrizte Milán hőjét, megnézte a torkát. – Hát mégis túlélted! – vidáman hátba veregette a srácot. - Igaz sok múlott az ápolónődön. – Johanna elmosolyodott, aztán lehuppant az egyik székbe, elsápadt.
- Baj van? – kérdezte az orvos.
- Csak fáradt vagyok! – rázta a fejét a lány.
- Megvizsgállak, aztán mehetsz aludni, a fiatalember már nélküled is boldogul. – vigyorgott Mr. Rippert. Johanna lábai gépként engedelmeskedtek. Az éjszakázások kimerítették testét, s a halál közelsége lelkén hagyott súlyos nyomokat. Boldogsággal töltötte el, hogy senki sem halt bele ebbe a szörnyű betegségbe, és Milán jól van.
- Hihetetlen, de nem kaptad meg! – állapította meg az orvos.
- Reméltem! – Johanna a férfira emelte tekintetét, mély szomorúság tükröződött benne. – Hét éve sem kaptam meg. – ismerte be. A doktor megdermedt.
- Hogy érted ezt? – kérdezte dadogva.
- Volt egy húgom, Dominika – kezdte, s felsóhajtott, elnyomva a torkában lévő gombócot. – Kilenc éves voltam, ő hat. Megkapta a kórt, hosszú hetekig ápoltam, de nem tudtam megmenteni, meghalt. – Johanna könnyes szemekkel pillantott Mr. Rippertre. – Ezért reméltem, hogy most sem kapom meg. Akkor mehetek? - kérdezte szíve összeszorult, egyre nehezebben tudta magát visszafogni.
- Persze! De holnap szeretnélek látni. – bólintott az orvos. A lány búcsúzóul intett, aztán elhagyta a kórtermet, az ajtóból még visszafordult, jobbulást kíván Milánnak és biztosította, hogy holnap meglátogatja. A fiú arcára fagyott a mosoly, mikor felfedezte Johanna könnycseppjeit.
- Mi történt doktor úr? – kérdezte Mr. Ripperttől.
- Úgy tűnik a kisasszony nem most találkozott először a skarláttal. – mondta nehéz szívvel az orvos.
 Johanna fejét lehorgasztva haladt végig a folyosón, fáradt volt, semmi más nem járt eszében csak az alvás. Ahogy benyitott szobájukba kíváncsi tekintetek szegeződtek rá. Viviana azonnal előtte termett, szorosan átölelte.
- Végre! – motyogta, aztán sírva borult a lány vállára. Tamara és Emili könnyes tekintetüket egyetlen pillanatra sem vették le az előttük álló Johannáról.
- Hanna! – szipogták szinte egyszerre
- Jól vagyok! – mondta ő könnyeivel küszködve.
- Nagyon aggódtam érted! – dorgált Viviana, miközben bekísérte a szobába barátnőjét.
- Megyek, megnézem Danit. – Johanna már leült az ágyra, mikor eszébe jutott öccse.
- Nem mész sehova! – förmedt rá Tamara. – Majd én szólok neki.
- Rendben! – sóhajtott ő. – Kérlek Annának is!
- Meglesz! – kacagott a lány, s megölelte a másikat. – Olyan jó, hogy nem lett semmi bajod!
- Menj már! – utasított Viviana, aztán Johannához fordult. – Te pedig most lefekszel és alszol! – az angyal nem ellenkezett. Ahogy feje a párnára ért már aludt is. Néhány pillanattal ezután érkezett meg Dani. Viviana csendre intette. A fiúcska homlokon csókolta nővérét, aztán a lányokkal együtt elhagyta a szobát. Johanna több mint egy napot aludt egyfolytában. Egyetlen pillanatra sem ébredt fel. Álma mégsem volt nyugodt, folyton Milán jelent meg benne. Ugyanaz a jelenet játszódott le többször, ahogy a srác megcsókolta, de abban a világban nem volt beteg, nem kínozta a láz és tudatában volt, mit tesz. Johanna minden ízében remegett, ahogy Milán közelebb lépett hozzá, gyengéden megcirógatta arcát, átfogta derekát, s mikor magához húzta közelsége melegséggel töltötte el a lányt, s a csók melyet aztán kapott átjárta egész lényét, minden porcikája bizsergett. Az ég hirtelen elfeketedett, sötétség ölelte körül a két fiatalt, valamely különös erő elszakította őket egymástól, aztán Johanna már csak a fiú jéghideg kacaját és kárörvendő szavait hallotta.
- Te buta liba! Azt hitted komolyan gondolom?
- Kérlek ne! – a lány nyújtotta kezét a srác felé, de már egyedül volt, egyedül a sötétben. – Milán! – kiabálta. Saját hangja felébresztette. Ahogy kinyitotta szemét, a fiú nézett vele farkasszemet.
- Jó reggelt! – mosolygott ellenállhatatlanul. A tünemény felült, zavartan tekintett körbe.
- Hány óra van? Hol vagyok? – aztán pillantása a srácra esett. – És te mit keresel itt?
- A nevemet hallottam. – vigyorodott el Milán. – Amúgy szombat van és a szobátokban vagy.
- Már tudom. – a lány felkelt, a tükörhöz lépett, néhány mozdulattal megfésülte haját. Aztán mit a villám megfordult. – Azt mondtad szombat?
- Igen. Egy teljes napot aludtál. – mosolygott hálásan a srác. Johanna nevetett, leült a fiúval szemben.
- Te hogy vagy? – kérdezte tőle, mélyen a szemébe nézve.
- Jól! – válaszolt zavartan ő. Elvörösödött. – Köszönöm! – bökte ki végül, megfogta a lány kezét.
- Nincs mit! – angyali pillantásával Johanna még nagyobb zavarba hozta Milánt. – Ígérem, többet nem kínozlak jéghideg borogatásokkal.
- Azt még inkább megköszönném! – ismerte be a fiú. A lány önfeledt kacaja elbűvölte.
- Most már beláthatod, hogy segített.
- Én még mindig úgy gondolom, hogy az álmom, ami nem is volt…- Milán megint nem járt szerencsével, a belépő Viviana megzavart.
- Hát felébredtél! – meglepetésében összecsapta tenyerét, s azonnal barátnője mellett termett. – Gyere, menjünk, már vár a reggeli! – a lány megnyalta szája szélét, s megsimogatta hasát. – Ennyi alvás után én már rég éhen haltam volna.
- Menj előre, azonnal megyek én is. – mondta Johanna és Milánra emelte tekintetét. Viviana kajánul elvigyorodott. Tekintetében mégis szomorúság tükröződött.
- Értem! – morogta – Aztán siessetek! – szólt vissza az ajtóból a két fülig vörös fiatalnak. Mikor becsukta azt, a fiú sóhajtott, tekintetét a lányra emelte.
- Nézd Milán! Ami a kórteremben történt, azt felejtsük el! – ajánlotta Johanna.
- Deee! – a srácot elszomorította a kijelentés.
- Különleges helyzetben az ember sok mindent tesz és mond, amit amúgy nem tenne.
- Rendben! – sóhajtott ismét Milán. Annyira más megnyilvánulást várt, a rideg szavak romba döntötték légvárát, s szétszakították a köteléket, mely úgy gondolta a szerelem, és mely Johannához fűzte. Gondolataiba mélyedve követte a lányt, keresztül a folyosókon, egyenesen az ebédlőbe. Johanna alig evett valamit, gombóc volt torkában, mellyel meggondolatlan kijelentése óta küszködött. Jól tudta, hogy megbántotta a fiút, de ha nem teszi, egy másik ember érzelmeit zúzza porrá. Ezt soha nem tudta volna megbocsátani magának, ez az ember többet jelentett számára, többet saját érzelmeinél. Ő Viviana. A lány fülig szerelmes volt Milánban, a betegség előtt beismerte barátnőjének. Johanna számára akkor vált világossá ez a tény, mikor Viviana megjelent a szobában. Isten akarta hogy így legyen, ha akkor nem zavarja meg őket, most nem így mennek egymás mellett. Mindkettejük szíve tele fájdalommal. S Johanna ezt olvasta ki barátnője tekintetéből is, ahogy belépett a szobába. Feláldozta magát Viviana boldogságáért.
 Milán meglepetésére Johanna nem idegenedett el tőle, bár volt némi feszültség köztük, de ezt csak ők észlelték. Azon a napon az árvaház lakói piknikezni készültek, Angela édesapjának volt egy kis nyaralója, egy apró tavacskával és egy kisebb telekkel. Minden évben ellátogattak egyszer kétszer ide. Reggel Milán egy szál nárciszt és egy levelet talált ágya mellett, melyben ez állt:
Sokáig küzdöttem az érzéseim ellen, de rájöttem, hogy felesleges, mert nem hazudhatok magamnak, és nem szakadhatok el tőled, mert te vagy az életem. És én a tied. Ha te is így gondolod, hozd magaddal a virágot ma délután. Én látni fogom, és akkor tudom.
A fiú az első pillanatban nem tudta mire vélni a dolgot, aztán szíve megtelt boldogsággal, a fellegekben járt. Johanna végre meggondolta magát!
 A lány épp egy almát vágott ketté Dani számára mikor megjelent a fiú és félre hívta őt. Egy fa árnyékában előkerült a virág.
- Elhoztam – mosolygott Milán lágyan, az angyal azonban nem tudta mire vélni a dolgot.
- Igen? – kérdezte zavartan.
- A levélben azt írtad, hogy hozzam magammal. – magyarázta a srác.
- Tényleg nem értelek! – vont vállat Johanna. - Miért a virág? Milyen levél?
- Nem te írtad? – Milán ekkor értette meg, miért reagált a tünemény így.
- Sajnálom, de nem is sejtem miről beszélsz. – mosolygott a lány jótékonyan.
- Csak szórakozol ugye? Próbára akarsz tenni. – Milán még mindig nem akarta elhinni.
- Ez nem játék, nem tudom milyen levelet, emlegetsz folyton. – Johanna végig simította a teljesen ledöbbent srác haját – Akár hogy is, nem írtam neked levelet. – Tamara hívására a lány megfordult, a következő pillanatban azonban újra Milánra emelte tekintetét. – Sajnálom, de összekevertél valakivel. – mentegetőzött, aztán faképnél hagyta a fiút, akit az első percben összetört, leült a fa tövében.
- Ha nem ő volt, akkor ki? – kérdezte magától. – Végül is mindegy, ha nem ő az, akkor nem is érdekel a dolog! – mérgében elhajította a virágot.
- Ez nem volt szép dolog! – dorgálta őt Viviana, s felvette a nárciszt. – Ő is egy élőlény, ha már vagy olyan szívtelen és letéped, akkor nincs jogod eldobni.
- Felőlem megtarthatod! – vont vállat közönyösen a srác.
- Valóban! – a lány szemei felragyogta, belekarolt a teljesen letört Milánba. – Nekem ajándékozod?
- Mondjuk! – morogta a fiú.
- Nézd csak! – kacagott Tamara, mikor megpillantotta a két fiatalt. – Via teljes erőbedobással küzd! – Johanna kíváncsian emelte fel tekintetét, s szíve összeszorult, ahogy megpillantotta a párt.
- Remélem sikerül neki! – mosolyodott el aztán angyalian. De a következő pillanatban, mikor tekintete a fiúéval találkozott, mély letargiába zuhant, gombócot érzett torkában. – Azonnal visszajövök! – mondta, s menekült a látvány elől. A tó partjára ment, megmosta arcát. – Nem értem, mi van velem, hisz én akartam, hogy így legyen. Nem lehetek ennyire önző! – magyarázta magának. Nem tűnt fel neki, de Milán minden mozdulatát figyelemmel kísérte.
- Egyetlen szavadba kerülne Hanna! – gondolta – És én boldoggá tennélek!