Az ebédlőben nagy volt a gyerekzsibaj, tucatnyi csöppség és tini mesélte napi élményeit asztaltársainak.
- És milyen? – kérdezte a kíváncsiságtól szinte elkékülve Viviana.
- Mond már! – utasított Tamara, miközben néhány mozdulattal megigazította copfját.
- Mit akartok, mit mondjak még? – védekezett Johanna – Majd meglátjátok. – vont vállat. Kíváncsian tekintett a fölé tornyosuló fiúra.
- Leülhetek? – kérdezte ő macsó vigyorral. A lány arrébb csusszant, elmosolyodott, s ragyogó pillantását ismét a srácra emelte, erőteljesen biccentett.
- Milán vagyok! – mutatkozott be az asztal körül ülőknek. Emili csalódottan sóhajtott.
- Megint nincs szerencsém! Mikor jön már egy srác, akivel lehet beszélgetni, és akitől tanácsot kérhetek, ha elakadok a fizika házi közben. Ő nem az én típusom.
- Én Viviana vagyok! – állt fel a lány, szemeivel tűz alá véve a fiút. – Ő Tamara, Emili és ő
- Johanna, tudom! – fejezte be Milán, de egyáltalán nem volt elragadtatva Vivianától. A lány viszont már elkövetkező életüket tervezte. Első pillantásra belehabarodott a srácba, amit az első szó után már óriási szerelem váltott fel.
- Pont az esetem! – súgta oda Tamarának.
- Ő inkább Johannára izzít. – hangzott a rideg válasz. Ahogy Viviana alaposabban szemügyre vette a két fiatalt, számára is világossá vált. Tekintetükben ott égett a szenvedély tüze, bár barátnője viselkedése semmit sem változott, ő a srácnak viszont egyértelműen szimpatikus. Az igazgatónő megjelenése csendet teremtett az ebédlőben.
- Gyerekek szeretnék nektek bemutatni egy új diákot! – kezdte, hangja mélyen, tiszteletet parancsolóan csengett. – Milán kérlek, állj fel! – a fiú engedelmeskedett, s máris kíváncsi tekintetek kereszttüzében találta magát. – Ő Milán Nidett, ma került közénk, szeretném, ha barátságosak lennétek vele és támogatnátok. Segítsétek, hogy beilleszkedhessen.
 A fiúnak nem volt nehéz dolga. Bomlottak érte a lányok, s ami a srácokat illeti, felnéztek rá, tetszett nekik, ahogy a másik nem képviselőivel bánt, kivétel Johanna. Ő annyira különbözött társaitól és a korabeliektől, sokkal felnőttebbnek tűnt. A két fiatal nagyon sok időt töltött együtt, természetesen Viviana és Emili sem maradhatott el, s ha már ők ketten ott voltak, Tamara is csatlakozott. Kapcsolatuk bimbózott, nem volt olyan dolog, amit ne beszéltek volna meg, egyedül kettejük viszonyáról nem esett szó soha.
 A vihar megállíthatatlanul tombolt, az eső zuhogott, s a szél orkánként süvített. Johanna a tükörnél ült, fésülködött, miközben Viviana egyfolytában csak beszél.
- Biztos vagyok benne, hogy nekem teremtette az ég. Isten keze lehet a dologban, hogy még egy árvaházba is kerültünk. – ábrándozott.
- Ébredj már fel! – förmedt rá bohókásan Tamara – Mikor veszed észre, hogy neki Johanna az esete.
- Akkor még miért nem jöttek össze? – dacolt vele a lány.
- És ti? – hangzott a válasz. Johanna most megfordult.
- Tam’ hagy békén szegényt!
- Tényleg miért nem jöttetek még össze? – kérdezte Viviana vidáman.
- Nem tetszik! – vont vállat a lány, s egészen kicsit elpirult.
- Persze nem! – kacagott Tamara. – És miért vörösödsz el?
- Melegem van! – mentegetőzött Johanna.
- Tény, hogy a meleg is oka lehet az elpirulásnak, - kezdte okfejtését Emili, s kajánul elvigyorodott – Itt nincs meleg, sőt… Szóval tetszik?
- Emi, már te is kezded? – a lány zavarában felállt, megigazította pizsamáját – megnézem, mi van Danival.
- Ne menekülj! – fenyegetőzött Viviana.
- Azonnal visszajövök! – szólt vissza az ajtóból Johanna.
- Hanna nem menj el. – a lány Tamara hívását már nem hallotta, kilépve a folyosóra becsukta maga mögött az ajtót, nagyot sóhajtott, néhány pillanatra a falnak támaszkodva állt.
- Majdnem lebuktam! – súgta magának.
- Jó estét! – Milán kedvesen elmosolyodva lépett a lányhoz, aki ijedtében összerezzent.
- Neked is! – bólintott ő.
- Valami baj van?
- Semmi, miért? – Johanna ismét elpirult egy egészen kicsit.
- Miért állsz itt a folyosón? – érdeklődött a fiú
-. Igazából Danihoz indultam. – nevetett a lány, s már útnak is indult, Milán követte.
Miután Johanna kopogott, a srác megfogta kezét, mélyen fürkészte tekintetét, nem szólt, egyszerűen gyönyörködött az előtte álló angyalban. Akinek ez szörnyen kínos volt, elhúzta kezét, s lenyomta a kilincset, belépett a szobába, s faképnél hagyta a szenvedélytől izzó fiút.
- Jó estét! – mosolygott, mikor a négy gyermek ráemelte tekintetét.
- Mi újság? – kérdezte Dani, a lány öccse, barna szemei éppúgy ragyogtak, mint nővéréjé.
- Gondoltam megnézem, mi van veletek! – Johanna leült testvére mellé, gondoskodó szeretete jeléül végigsimította haját, megigazította pizsamájának gallérját.
- Mi jól vagyunk! – csiripelte Matt, egy másik fiúcska.
- Azért nézd meg a lányokat, ők szoktak félni a vihartól, mi erős férfiak vagyunk! – bohóckodott Dani. Johanna olyan hangerővel kacagott, hogy az ajtó előtt álló Milán is hallotta.
- Miért nem kellek neki? – motyogta magának. – Mi baja van velem?
- Ha mégis valami gond lenne – Johanna odabent felállt az ágyról, s a szoba legidősebb tagjához Braienhez fordult. – tudod, hol találsz. – folytatta. A fiú bólintott.
- Ne aggódj annyit Hanna! – Dani szorosan átölelte nővérét, így mutatva ki iránta táplált szeretetét. A lány kedvesen, némiképp meghatódva elmosolyodott.
- Jól van, megyek már! – tárta szét karját. – Aludjatok jól! – szól vissza az ajtóból. A folyosóra lépve ismét szembe találta magát Milánnal. Meglepetésében visszahőkölt.
- Gondoltam megvárlak, s visszakísérlek a szobádba! Nem szeretném, ha valami gond lenne. – motyogta ő, zavarában a padlót bámulta.
- Mi lenne? – vigyorodott el kajánul Johanna.
- Ki tudja! Braien azt mesélte, szellemek laknak a padláson, s ami azt illeti, már hallottam őket mászkálni. – bohóckodott a fiú. A lány jóízű kacaja ledöntötte a kettejük között most kialakult fala.
- Rendben! De előtte még benézek Annáékhoz. Oda is elkísérsz?
- Persze! Imádom az a kislány! – vont vállat a srác.
- Ő még tényleg kislány! – figyelmeztetett Johanna.
- Mit gondolsz rólam! – háborodott fel a fiú. – Már fél éve itt vagyok, s még egy barátnőm sem volt!
- De ezer lehetett volna. – dacolt a lány.
- De nem volt! Ebből is láthatod, hogy én csak érted élek! Különben meg megbízható vagyok! – Milán széttárta karját, de kettejük színjátékának vége szakadt, mivel céljukat elérték. Johanna halkan nyitotta ki az ajtó, s egész halkan lépett a szobába, nem akarta felébreszteni az alvókat. Meglepetésére Anna és Viola ágya üres volt, a két csöppség Bianka ágyánál virrasztotak.
- Ti mit csináltok? –kíváncsiskodott a lány, s felkapcsolta a villanyt.
- Bibi nagyon rosszul van. – szipogta Anna. Johanna azonnal a beteghez lépett.
- Mi baj kislány? – kérdezte, s a látvány szinte rémisztő volt. A lányka gyönyörű kék szemei köré mély árkot vont a fájdalom, homloka verejtékezet, s mégis remegett.
- Azt mondta, a torka fáj. – tájékoztatott Anna. Johanna megtapogatta Bianka, szinte egész teste tüzelt. Milán kíváncsian lépett a szobába, a lány azonnal rá emelte tekintetét, mely rengeteg aggodalmat sugárzott.
- Kérlek, hívd Angelát. – mondta egész rövidet, aztán a vizeskancsóba mártott egy zsebkendőt, s a beteg homlokára tette. A fiú azonnal engedelmeskedett.
- Nagyon hideg! – méltatlankodott ő.
- Mert lázas vagy kicsi! – mosolygott bátorítóan, s kedvesen Johanna.
- Hanna mi baja? – érdeklődött Anna.
- Nem tudom, majd a doktor úr megmondja. – sóhajtott a lány. Tanácstalansága idegesítette, ott térdelt a szörnyen szenvedő és beteg Bianka mellett, és nem tehetett semmit. Megérkezett Milán, de a gondozónő nem volt vele.
- Hol van Angela? – förmedt rá a lány.
- Megkeresi az orvost és jön. – zilálta a fiú, aztán ő is az ágyhoz lépett. – Mi van vele? – érdeklődött. Johanna szomorúan megrázta a fejét. A srác egész közel hajolt Biankához – Mindjárt itt a doktor! – súgta neki. A lányt meglepte Milán kedvessége, aggodalma, egész új oldalát mutatta most. Mikor a beteg megemelte kacsóját a két fiatal egyszerre nyújtotta sajátját. Ott térdeltek egymás mellett, s kezüket egy gyermek fogta össze. Mikor Angela és az orvos megjelent, mindketten megkönnyebbülten álltak fel.
- Mi történt? – kérdezte a gondozónő.
- Bianka lázas, és Anna azt mondta a torkát is fájlalta. – tájékoztatott Johanna.
- Meg kell vizsgálnom. – lépett elő az orvos, Mr. Rippert, idősödő és mégis tekintélyt parancsolt megjelenése. – Kérlek, várjatok a folyosón.
A fiatalok kelletve tettek eleget a kérésnek. A két gyermek is követte őket.
- Én szólok az igazgatónőnek! – mondta odakint Angela. – Ti maradjatok itt! – utasította a többieket. Alig tűnt el a gondozónő, a kis Anna elpityeredett.
- Mi baj? – kérdezte Johanna végtelen jósággal hangjában, s leguggolt a csemetéhez.
- Ugye Bianka nem fog meghalni! – szipogta a lányka. Johanna szorosan megölelte.
- Hogy juthat eszedbe ilyen butaság! – dorgálta angyalian. – Nem lesz semmi baj! – a kijelentés némiképp megnyugtatta Annát.
- A doktor bácsi tudja, mit csinál! – csatlakozott a lányhoz Milán, s ahogy végigsimította az elkeseredett gyermek arcát, keze Johannáéhoz ért. Anna most elmosolyodott.
- Ha te mondod! – kacagott vidáman. Mikor Viola a földre kuporodott, a gondfelhő ismét megjelent.
- Mi baj? – lépett mellé a fiú.
- Fáj a torkom! – morogta a lányka. Johanna villámgyorsan mellette termett, tanácstalanul nézett Milánra, mikor ugyanez a kijelentés Anna ajkait is elhagyta.
- Tűz forró! – a kijelentés a gyermek testhőmérsékletét jelezte. Mielőtt a két fiatal bármit tehetett volta, Mr. Rippert nyitotta ki a szoba ajtaját.
- De jó hogy jön doktor úr! – sóhajtott megkönnyebbülésében a fiú. – Anna és Viola is
- Hozzátok be őket! – rázta a fejét az idős férfi.
- Mi történt? – kérdezte könnybe lábadt szemekkel Johanna.
- Valami fertőzés. – vont vállat az orvos. Mikor megjelent Angela és az igazgatónő, félre hívta őket.
- Mi a bajuk? – érdeklődött a gondozónő.
- Ezt az öt gyereket azonnal karantén alá kell helyezni. – Mr. Rippert szavai nagy vészt jósoltak.
- Miért? – kérdezte Angela.
- A kislány a skarlát tüneteit mutatja, 90%-ig biztos vagyok benne, és a másik kettő is beteg. Át kell vinnünk őket az orvosi szobába, itt pedig mindent fertőtleníteni kell. Mivel a két fiatal is érintkezett velük, őket is.
Egy nyugodtnak induló éjszaka óriási fordulatot vett. Johanna arcán azonban az aggodalmon kívül semmi sem látszott. A kedvesség és a mosoly egyetlen pillanatra sem tűnt el. Nem is sejthette mi vár rá. Ahogy Mr. Rippert mondta, elkülönítették őket az orvosi szobában, az ételt az ajtajuk elé rakták, s az orvosságot is, a doktor arcát eltakarta jött minden nap vizitre. Bianka állapota javulni kezdett, Anna viszont csak ekkor kezdett igazán beteg lenni. Viola nem kapta meg a skarlátot, panaszainak oka egy torokgyulladás volt. Johanna épp a borogatás cserélet ki a két lány homlokán, mikor Milán egy pillanatra elvesztve egyensúlyát elesett. A tünemény azonnal ott termett mellette.
- Rosszul vagy? – kérdezte, de végigsimítva a srác arcát már érezte, hogy lázas. – Te jó ég! – a lány elszörnyedt a felismeréstől, ő is megkapta. – Azonnal feküdj le!
- Semmi bajom! – ellenkezett a fiú – Csak megszédültem
- Egy frász! Lázas vagy! – förmedt rá Johanna – Lefekszel és kész!
- Már csak egy marad! – csóválta a fejét az orvos.
- Hanna erős, ő nem biztos, hogy megkapja! – Angela tekintetében tengernyi szánalom tükröződött. – Egyedül nem tudja ellátni mind a négyet, bemegyek és segítek neki!
- Nem engedhetem! – dorgálta az orvos.
- Nem kell velem foglalkozni! – mondta Milán. – Majd jobban leszek, csak Annára vigyázz.
- Ne beszélj feleslegesen! – mosolygott angyalian Johanna.
- Hanna! – Viola hangja vészjóslón szelte át a levegőt, mégis jót jelentett, amit a lány ráemelte tekintetét folytatta – Anna láza lejjebb ment. – jelentette ki könnybe lábadt szemekkel, s a következő pillanatban már sírva fakadt. Johanna örömmel nyugtázta a tényt, s ismét a fiúra pillantott.
- Látod! Már csak neked kell meggyógyulnod!
- Neked meg megbetegednek! – súgta egész halkan Milán. A lány mégsem tágított. A három gyermek idővel jobban lett, már nem szorultak ápolásra, így Johanna minden idejét Milánnak szentelhette, s mikor Anna és barátnői meggyógyultak, elhagyhatták a kórtermet, már csak ketten maradtak. A srác állapota romlott, láza egyre feljebb szökött, a lány éjjel nappal borogatta, Mr. Rippert javaslatára vizes ruhával borította be Milán mellkasát is.
- Ha az éjszakát túléli, még van esélye! – mondta az orvos csütörtöki vizitje alkalmával. Johanna számára ez óriási sokkot jelentett. – Ami viszont téged illet, te nem kaptad meg a betegséget, a két hét lejárt, elhagyhatod a kórtermet.
- Nem! – makacs szó hagyta el a lány száját – Maradok, szüksége van rá! – mosolyodott el, s tekintetét a srác felé fordította.
- Ne felejts el, a ma éjszaka! – figyelmeztette még egyszer az orvos Johannát, egy injekciót adott kezébe. – Erre biztosan szükség lesz.
- Köszönöm! – fárad mosoly jelent meg a lány arcán.
- Mit mondott? – kérdezte Milán, mikor Johanna újra az ágya mellé ült.
- Azt, hogy meg fogsz gyógyulni!
- Nem inkább azt, hogy meg fogok halni? – a fiú dacos arckifejezése láttán a lány megrémült.
- Ilyen nővér mellett esélyed sincs rá! – kacagott erőltetetten, Milán azonban kedvetlenül a fal felé fordult. Nem szólt többet, még csak Johanna felé sem nézett. Az éjszaka lassan leszállt, a beteg elaludt. Éjfél felé a lány arra lett figyelmes, hogy Milán szavakat mormol.
- Szeretlek! Nem akarok úgy meghalni, hogy nem tudod! – zilálta, s tekintetét most Johannára emelte. Ő kicserélte a borogatást a srác homlokán, s mikor a mellkasára terített a másikat, Milán hirtelen felült, magához húzta a lányt, s lágy csókot lehelt ajkára. Ő zavarában, s meglepettségében nem tudta mit tegyen, hát hagyta, jóleső melegség járta át szívét, minden ízében megremegett, s egész teste bizsergett.
- Tudtam, hogy te is szeretsz! – súgta a fiú, mikor ismét visszafeküdt az ágyba. – Most már nyugodtan meghalhatok! – folytatta, s az utolsó szótag közben elhalt a hangja, keze, mellyel szorította a lányét a lepedőre zuhant. Johanna megijedt, azonnal megnézte a srác pulzusát, szíve még vert, a magas láz miatt elveszítette eszméletét. Keservesen felsóhajtott, fejét kezébe temette, s néhány pillanatra úrrá lett rajt az elkeseredés, de mint mindig, most is hite erőt adott neki, felkelt, s az éjjeliszekrénye fekvő injekcióért nyúlt, beadta a betegnek, s várt.