A déli nap sugarai megcsillantak az apró verejtéken, mely lassan folyt lejjebb a szinte hibátlan, arcocskán, fényét, csak a barna szemek ragyogása szárnyalta túl. Az apró csillagocskák vidáman járták táncukat, az élvezet sugárzott ebből a tekintetből. Johanna megtörölte homlokát, aztán már szervált is. Fiatalnak, gyengének és törékenynek tűnt, de ütése olyan erejű volt, hogy ezzel egy pontot szerzett csapatának. Hosszú formás combjait összezárta, kezét a karcsú derékon végigcsúsztatva csípőre tette, s így figyelte a labda útját, s mikor az a homokba ért, diadalittas mosollyal ugrott egyet, a póló megfeszült, s kerek mellei kirajzolódtak. Rakoncátlan nedves tincseit, melyek túl rövidek voltak, hogy össze fogja őket eltűrte arcából.
- Remek! – lelkendezett a pálya szélén a kicsiny Anna. Szőke lokniit lágy tavaszi szellő fújta. Éjfekete szemeivel akár egy édesanyára pillantott az iménti hölgyre. Tekintete ekkor egy másik csapattagra esett. Viviana valósággal tombolt örömében. Derékig érő fekete haját vidáman hol egyik, hol másik vállára csapta, pacsit adott a pontszerzőnek, majd szorosan átölelte.
- Egyszerűen verhetetlen vagy! – mosolygott lágyan, s akár egy győzelmi tánc, ritmikusan kezdte ringatni csípőjét. Johanna csatlakozott hozzá, vidám kacajjal kísért ünnepük fokozódott a többi csapattag belépésével. Az öt lány közül is kitűnt Johanna mozgása, nyugalmat, kedvességet és lágy erotikát sugárzott egyszerre.
- Felhívnám a figyelmeteket, hogy a játéknak még nincs vége! – Emili közbeszólása megtörte a jókedvet. A lány gondosan megigazította a szemüvegét, aztán átnyújtotta a labdát Johannának. – Olyat, mint az előző! – mosolygott most ő is.
- Ne aggódj, nem hiába ő a csapatkapitány! – morgolódott Tamara a háttérből.
- Az utolsó ütés! – motyogta magának Johanna – Ezt mindig elszúrom. – Mély sóhaj után a labda a magasba emelkedett, s a lány keze lendült.
 Milán csalódottan tekintett körbe a szobában, letette bőröndjét, kinyitotta az ablakot.
- Nem a megszokott, az biztos. – sejtelmesen elvigyorodott. Mélykék szemeivel kitekintett az udvarra. Beletúrt fekete, inkább sötétbarna hajába. Érdeklődve figyelte a lányok játékát. Tekintete megakadt Johannán, lenyűgözte a lány rejtett ereje, szemeinek ragyogása, ahogy haja arcába lógott, s az a csinos kis pofi, az érzéki ajkak, a mozgása. Vonzó jelenségnek tartotta őt.
- Na így már érdekesebb lesz! – sóhajtott, s útnak indult, hogy beszéljen az igazgatónővel. Az árvaház folyosóin mély csend uralkodott csak a fiú léptei kopogtak a kövön. Minden növendék a szabadban tartózkodott. Milán csalódottan tekintett be az étkező ajtaján.
- Szörnyű! – vont vállat a régi asztalok és székek láttán. Aztán az égre tekintett. – Jellemző! – az egyik ajtón elolvasott egy feliratot. – Nevelő szoba – morogta magának. Bekopogott, egy egész fiatal gondozónő nyitott ajtót.
- Miben segíthetek? – kérdezte halk csiripelő hangján.
- Jó napot! Milán Nidett vagyok, ma érkeztem, az igazgatónőt keresem. – kezdte féléken a fiú.
- Ah te vagy?! – Angela kisasszony meglepetésében összecsapta tenyerét. – Elkísérlek! – döntötte el villámgyorsan. Bezárta szobája ajtaját, zsebre tette a kulcsot, átkarolta a fiút. A kis Anna jelent meg a folyosón, lélek szakadva rohant a gondozónő felé.
- Angela, Angela! – lihegte – Nicol és Bianka megint verekednek.
- Azt a kutyafáját! – morgolódott a nő. – Megyek! – tekintetét most Milánra emelte – Menj itt végig a folyosón, aztán fordulj jobbra, a harmadik ajtón kopogj be.
- Rendben! – bólintott a fiú. A gondozónő kézen fogta a kislány, s futásnak eredt vele.
- Az ajtóra ki van írva a neve! – kiabálta vissza Angela a sarokról.
- Köszönöm! – mosolyodott el Milán.
 Johanna magához vette tusfürdőjét, s egy frottír törölközőben várta a sorát. A lányok lassan mind elfogytak, s mikor ő beállt a zuhany alá, már Viviana is végzett.
- A szobában találkozunk! – kiabálta be barátnőjének.
- Oké! – hallatszott a válasz a zuhany alól. A lány még jó fél órát állt a lezúduló víz alatt. Felemelte fejét, élvezte, ahogy az apró cseppecskék gyengéden masszírozzák bőrét, s ahogy végigfolyva combján, megpihenve néhány pillanatra a térdhajlatban, tovább vándorolva vádliján, s elvesztek a lefolyóban. Elmosolyodott, boldognak tűnt. Szemei előtt újra feltűnt a mérkőzés utolsó mozzanata. Szervált, a labda magas ívet írt le átrepült a háló felett, s a leszálló ágába került. Hirtelen mintha ajtó csapódást hallott volna, elzárt a vizet, néhány pillanatig hallgatózott, nem hallott semmit. Magára csavarta a törölközőt, belebújt papucsába, s elhagyta a zuhanyzót. Körülnézett az öltözőben, de nem látott senkit.
- Már megint hallucináltam! – mosolygott magában.
 Milán minden erejével összpontosított, hogy ne felejtse el, merre kell menni.
- Itt most jobbra! – motyogta magának. – Itt pedig a harmadik ajtó! – vont vállat megkönnyebbülten. Csalódottan nyugtázta, hogy két harmadik ajtó létezik. Bekopogott a baloldalin, s nem kapott válasz, megismételte tettét. Ismét semmi. Magabiztosan lenyomta a kilincset, s belépett. Megdermedt, s mozdulatlanul állt az öltözőben. Meglepetését csak fokozta, hogy Johannával találta magát szemben, egyetlen törölköző takarta el a lány testét, már amit el tudott.
- Ne haragudj! – dadogta Milán zavarában – Én őőőőő… viszlát! – motyogta orra alatt. Johanna nem tudott reagálni, megilletődöttségében éppúgy megdermedt, mint a fiú. A következő pillanatban végignézett magán. Most vörösödött el igazán, mérhetetlen düh öntötte el. Aztán lágyan elmosolyodott, vállat vont, s megfordult. Az ajtó ekkor ismét kinyílt, a lány kíváncsian fordult meg. Milán lépett be ismét.
- Meg tudnád mondani, melyik az igazgatónő irodája? – kérdezte.
- Az épület másik oldalán van. – kacagott Johanna. A fiú néhány pillanatig elgondolkodott.
- Megvárom, míg felöltözöl. Utána megmutatod? – Milán mélykék szemei végigpásztázták a törékenynek tűnő testet, melyben volt valami, Johanna egész lényében volt valami sejtelmes, csábító, szörnyen vonzó.
- Ha kimennél? – a lány hangjában vidámság, harag, és kedvesség ötvöződött.
- Persze! – bólintott Milán, s ő érezte magát zavarban, holott nem ő állt egy fiúval szemben egy törölközőben. Kiment, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, s türelmesen várt. Meglepetésére Johanna néhány perc alatt elkészült.
- Milán vagyok! Milán Nidett. – a srác mosolyogva nyújtott kezet.
- Johanna – válaszolt egyszerűséggel a tünemény, s angyalian elmosolyodott, Milán néhány pillanatra a lány különös varázsába esett, érezte a szívét átjáró boldogságot, tekintetének melegségét, vidámságát.
- És mi lett a végeredmény? – kérdezte felocsúdva. A lány értetlen pillantásának okán folytatta – A röplabda meccsé.
- Ja az! – Johanna újabb arcát mutatta, mikor kaján vigyorral a fiúhoz fordult. – Nyertünk!
- Gratulálok!
- Mindig nyerünk! – kacagott most gyermeki naivsággal.
- Ah értem! – motyogta Milán értelmes képet vágva hozzá.
- Mikor érkeztél? – kérdezte a lány, s érdeklődése nem afféle felszínes ismerkedés volt. Tekintetével próbál a fiú gondolataiba, lelkébe látni.
- Ma. – hangzott az egyszerű válasz. Johanna lekicsinylően elmosolyodott.
- Gondoltam. Már délelőtt, vagy…
- Vagy úgy! – vont vállat Milán – Egy órája.
- Meddig maradsz?
- Mi az, hogy meddig? Amíg valaki örökbe nem fogad. – a fiút elöntötte a düh - Meddig?! Milyen kérdés ez?
- Te nem? – a lány néhány pillanatig elgondolkodott. – Ne haragudj! Nem akartalak felbosszantani! Azt hittem, tudod, gyakran jönnek hozzánk úri fiúk. – Milán kitüntető figyelemmel csüngött Johanna szavain. – Mikor a szüleik hosszabb útra mennek, általában beadják őket az árvaházunkba. – angyali mosoly jelent meg a tünemény arcán. – persze jó pénzt fizetnek érte. Ma is jön egy. – a lány vállat vont – azt hittem, te vagy az.
- Nem! Én sajnos nem! – sóhajtott a srác. – Te mióta vagy itt?
- Tíz éves korom óta. – szomorodott el Johanna – a szüleim autóbalesetben haltak meg. A nénikém akart magához venni, de egy szívroham elvitte. Nem vagyok egy szerencsegyerek. – mosolyogott erőltetetten, aztán széttárta karját. – De az öcsém azért itt van nekem!
- Te legalább már hozzászoktál! – jelentette ki közönyösen Milán.
- Ne hidd, hogy meg lehet szokni! – rázta a fejét csalódottan a lány. – Bele kell törődni, ez igaz, de nem lehet, nem tudod megszokni.
- Biztosan jobb lesz, mint a szüleimmel élni.
- Hogy mondhatsz ilyet! – Johannát felháborította a megjegyzés.
- Igazából soha nem voltak szüleim, csak egy férfi és egy nő voltak számomra, akik állandóan utaztak, tárgyaltak és hogy lelkiismeretükkel tisztába kerüljenek, hoztak nekem valami ajándékot. Nem voltak ott, mikor megtanultam járni, mikor az első szót kimondtam. Sohasem voltak ott. – Milán szavai tele voltak keserűséggel. A lány belekarolt, fejét vállára hajtotta.
- Itt még ajándékot sem kapsz! – figyelmeztette gyermeki naivsággal ismét.
- Az igaz! – kacagott a fiú meglepetésében.
- Mi történt velük?
- Autóbaleset. – sóhajtott a fiú. Johanna mély levegőt vett, úgy tűnt szeretne mondani valamit, de hirtelen megállt egy ajtó előtt.
- Itt vagyunk! – mosolyogott. Milán bólintott. – A vacsoránál találkozunk! – mondta a lány, s aztán eltűnt a folyosók rengetegében. A fiú még néhány pillanatig állt, megdöbbentő jelenséggel találkozott az imént, szüksége volt pár percre, hogy magához térjen.