4. fejezet

                        A vörös mókus

A nap még fel sem kelt, de Eragonék már indultak is.

- Ki kell találni egy jó tervet, hisz nem lenne túl bölcs dolog, csak úgy besétálni Uru’baen-ben. – mondta Eragon.

- Egyetértek. Van valami ötleted?

- Nekem nincs, de Saphira már kitalált néhány dolgot. Mivel a tojást a kincstárban tartják, biztos nehéz az odavezető út is. Hacsak…

- Mi az?

- Ha jól hallottam, van egy titkos alagút…

- Felejtsd el! Az beomlott, amikor Brom kimentette Saphirát.

- Ó, ezt nem tudtam.

- Viszont, lehetne valami elterelés. Galbatorix biztos mérges lenne, ha valahol a közelében felbukkannék Bolával. Messzebb a vártól. Akkor ti beosonhattok.

- Ez túl kockázatos.

- Nem kell féltened. Nem fognak elkapni.

- De hát… jó legyen – mondta Eragon, mert tudta, ha egy tünde egyszer elhatároz valamit, az úgy is lesz. -  Viszont még mindig fenn áll egy fontos kérdés. Hol van a kincstár? Nem örülnék, ha ott bent kéne bolyonganom, amíg meg nem találom.

- Ez igaz.

- Miért nem kérünk segítséget? – mondta Saphira Eragonnak.

- De hát kitől? Errefelé nem sokan járnak. – felelte Lina, mikor Eragon elismételte neki Saphira kérdését.  – És ki akarná kockáztatni az életét? Mi tudjuk, hogy ez milyen fontos Saphirának, és segítünk, de mástól nem várhatjuk el. Ezt magunknak kell megoldanunk. – mondta már-már szomorkásan Lina.

- Ugyan. Azért nem olyan rossz a helyzet – vigasztalta Eragon és gyengéden a lány vállára tette a kezét – Előbb-utóbb meg fogjuk oldani.

A nap már eltűnt a horizont mögött mikor megálltak pihenni. Gyorsan megvacsoráztak, majd elmentek aludni. Még javában éjszaka volt, mikor Eragon hallotta, hogy szólítják. Először nem is figyelt, majd kelletlenül felült csukott szemmel.

-         Eragon! – kiáltotta az idegen

-         Mi az? – nyitotta ki a szemét Eragon. Majd nyomban el is némult, mert Rorant látta maga előtt.

-         Roran? – kérdezte csodálkozva – Hát te mit keresel itt?

-         Az nem fontos. És te mit csinálsz itt?

-         Feladatom van. Uru’baen-be kell utaznom.

-         Tényleg? – vonta fel a szemöldökét.  – És minek?

-         Az most nem fontos. De te mit keresel itt?!

Roran nem válaszolt egyből, csak intett, hogy menjenek távolabb a többiektől. Látszatra mindenki aludt, de biztosabbnak találta, hogyha odébb áll. Mikor úgy érzete, hogy itt már nem hallhatják őket, folytatta:

-         Az most nem fontos, hogy hogyan kerülök ide, de hallottam, hogy segítségre lenne szükséged…

-         Nincs rá semmi szükségem – tiltakozott Eragon. Egyrészt nem akarta Rorant is belerángatni, másrészt egyedül szeretett volna lenni Linával. – Lina és…

-         Ne mentegetőzz – mondta Roran. – Tudom, hogy segítségre lenne szükséged. Ezért vagyok itt.

-         Akkor mit érdekelt, hogy mit keresek én itt? Ha úgyis tudod.

-         Az biztonsági okokból volt, de ebbe ne menjünk bele.

-         Rendben. – motyogta kelletlenül Eragon – de hogyan akarsz követni minket, mert Linának és nekem – itt elharapta a mondatot. Nem tudta, bölcs dolog lenne-e közölni, hogy van még egy sárkány.

-         Sárkányotok van. – fejezte be Roran. Eragon nagyot csodálkozott. Honnan tudja mindezt Roran? – Ne aggódj, ez legyen az én bajom. Igazából egy hírrel szolgálnék. A vardenek ismét támadásra készülnek az Uralkodó ellen. Ha jó az időzítés, senki sem fog Uru’baen-re figyelni a csata ideje alatt. Na, ha ez sikerült és bejutunk a várba – eközben egy térképet vett elő, amely a várat ábrázolta – meg kell keresni a kincstárat, ahol feltehetőleg a tojás van.

-         Ez hogy került hozzád? – érdeklődött Eragon.

-         Jól van, látom, veled addig nem lehet beszélni, amíg nem válaszolok a kérdéseidre. Legyen elég ennyi: a vardenek küldtek.

-         Mi?

-         Jól hallottad, most már mindent tudsz, tőlük tudok mindent. De hidd el, segíteni fogok.

-         Rendben – felelte kábultan Eragon – De még mindig nem tudom, hogy fogsz utolérni minket.

-         Majd lovon. Tudom, egy ló nem versenyezhet a sárkányokkal, de majd akkor lassabban haladunk. Én is benne vagyok a tervben, amit a vardenek kitaláltak, de erről majd később. Most menjünk vissza és keltsd fel Linát.

Eragon szinte nem is figyelt oda, hova megy, nem is emlékezett, hogy miként ment vissza a többiekhez, annyira zsongott a feje ettől a sok információtól. Roran a vardenek követe? Mi a tervük? Miért nem közölték még eddig? És hogyan jutnak be Uru’baen-be? Rengetek megválaszolatlan kérdés, amire nem majd, hanem most akar választ! És a legjobban az dühítette, hogy mindezt Roran is tudja, csak nem akar rá válaszolni! – Elege volt abból, hogy mindenki titkolózik előtte. Csak az tartotta vissza, hogy újra leálljon vitázni, hogy épp akkor jött oda hozzájuk Lina, és nem akart jelenetet rendezni.

-         Roran! – kiáltotta meglepett Lina. – Hát te mit csinálsz itt?

-         Engem küldtek a vardenek. – válaszolta, majd átölelte a lányt, mint egy régi ismerőst.

-         Ti honnan ismeritek egymást? – kérdezte Eragon. Ez már sok volt neki.

-         Aberonban, nem sokkal azután, hogy visszamentél Oromishoz. Én is éppen indultam vissza, és Roran elkísért egy darabig. – felelte vidáman Lina.

Ekkor Saphira érintette meg Eragon elméjét – Mi történt? – kérdezte meglepetten.

Eragon gyorsan beszámolt neki az eseményekről, majd megkérdezte Bolát, hogy ő mit tud erről.

Ismerem Rorant, de nem tudtam, hogy ide fog jönni. – felelte kurtán a sárkány.

-         Na, most, hogy mindenki üdvözölt mindenkit – kezdte egykedvűen Eragon – elmondhatná valaki, hogy most mi lesz.

-         Most, kedves unokaöcsém – válaszolta Roran – elmegyünk Uru’baen-be és ameddig a vardenek elterelik a király figyelmét, mi ellopjuk a tojást.

-         Rendben, ez nagyszerű ötlet! – dicsérte Lina és egy apró mosollyal koronázta meg imént elhangzott mondatát.

-         Hát jó, legyen. – egyezett bele kelletlenül Eragon. Jobban örült volna, ha az ő tervére hallgat Lina, de mivel az még nem volt kész, belenyugodott a döntésbe. – Készüljünk és induljunk minnél hamarabb.

-         Egyetértek. – helyeselt Roran.

Eragon odasétált a csendben csörgedező kis patakhoz és megmosta fáradtságtól gyötört arcát. A nap már vörösen izzott a keleti égbolt alján, bíborfátylat borítva az erdőre. Egy ág reccsenése törte meg a csendet, ami a túlsó partról hallatszott. Eragon ösztönösen elővette kardját, de felesleges volt. Csupán egy vörös mókus ugrált a lombok között. Egy darabig nézte, majd olyan érzése támadt, mintha a mókus egy tünde lenne. Szerette volna megkérdezni Saphirát, hogy ő mit gondol erről, de nem akarta, hogy még nevetségesebbnek tűnjön, így hát visszament a többiekhez. Lina éppen ekkor fejezte be a csomagolást.

Hamarosan elindultak Uru’baen felé. Egész úton nem társalogtak.

Mikor megérkeztek, már alkonyat volt.

-         Várjunk, amíg be nem sötétedik. – jelentette ki Eragon.

-         Én is így gondoltam. – felelte Roran. – A vardenek nemsokára ideérnek, és megkezdődik a támadás. Ekkor majd beosonunk. Lina és én fogunk őrködni, Saphira és Bola kintről fog figyelni minket. Kockázatos lenne, ha őket is elkapnák.

-         Szóval egyedül kell bolyonganom a kastélyban? – kérdezte szúrós tekintettel Eragon.

-         Hát…Végül is, igen. – nyögte ki Roran.

Nahát, ez remek! – gondolta magában Eragon. – De most már úgyis mindegy.

Megálltak és várták a vardenek jelzését. Közben át is öltöztek az álruhájukba, hogy ne ismerjék fel őket. De hiába vártak. A percek egyre csak múltak, és már hajnalodott. Ingerültebbek lettek, a legkisebb neszre is ugrottak. Majd egyszer csak megszólalt egy hosszú kürt hangja. Aztán egy másiké.

-         Itt az idő! – mondta Lina.

Eragon bólintott. Felcsatolták kardjaikat és elsiettek az északi kapu felé. Saphira és Bola hátrébb húzódott, nehogy észrevegyék őket. Most rajtam múlik Alagaesia sorsa – gondolta, majd mély lélegzetet vett és bement a kapun.

-         Nem lesz semmi baj, kicsikém. – nyugtatta meg Saphira.