13. fejezet

A fogoly

Kellemes tavaszi éjszaka volt. Az égen ezernyi csillag fénylett, mint apró drágakövek, a mélykék kimonón. Enyhe, lágy szellõ fújdogált. A fák között, egy kicsiny erdei ösvényen egy hófehér ruhás alak haladt, töretlenül elõre. Nem félt az éj vadállataitól és szellemeitõl, hiszen azok érezvén baljós auráját, jó messzire elhúzódtak a férfi útjából. A férfi, valójában csak egy másolat volt, egy kis trükk, ellenségei megtévesztésére. Igaz, gonosz yjakit hordozott, -ebben az esetben,- nehogy rátámadjanak. Csak két kísérõje követte e magányos éjszakán, két saimyoushou (pokoldarázs), amiknek piros szemeik villanása ellensúlyozta a csillagokét. Naraku hirtelen megállt egy hegy tövében, és gonosz mosolyra húzta ajkait.

-Hoshi-yama...(Csillag-hegy) -suttogta. -Koko desu. (itt van)

Folytatta tovább útját a felfelé vezetõ hegyi ösvényen. Nemsokára el is érte a célját. Egy sötét barlangot pillantott meg. Egy égõ fáklyát varázsolt elõ a semmibõl, és besétált, jó mélyen a barlangba. Hamarosan megpillantotta azt, akit keresett. Egy kiláncolt férfit. A férfi térdelt, két csuklóján, a fejével egy magasságban, és nyakán súlyos vaspántok voltak. Lassan felemelte a fejét, és éjkék szemei gonoszan villantak ki lila frufruja alól. A páviánbundás alak mereven állt felette, majd nyájas hangon megszólalt:

-Hoshikawa Genma... -csengett negédes hangja.

-Mit akarsz, fattyú? -hörögte a férfi, kékes-lila ajkai eltorzultak.

-Hm... Úgy látom nem tört meg a tízéves fogság, Genma...

-Azt kérdeztem, mit akarsz, fattyú, felelj! -a férfi felsõteste meglódult Naraku felé, de láncai visszatartották.

-Azért jöttem, hogy segítsek.

-Segíteni? -Genma hangja már nyugodtabb volt, ajkait gonosz mosolyra húzta. -Ugyan, hogyan tudnál te segíteni?

-Nagyon könnyen, Genma. Hatalmamban áll, hogy megtörjem a varázst, mely béklyóban tart.

-Honto? -vigyorgott Genma. -És mit vársz tõlem, ezért szívességért cserébe?

-Mit mond neked az a név, hogy Kageromaru no Takashima? -Naraku kíváncsian várta a hatást, mely nem maradt el. Genma dühösen összerándult, és vicsorogni kezdett.

-Kageromaru... -hörögte. -Az az átkozott korcs... Az juttatott ide...

-Nos, lehetõséget kapsz a bosszúra. -mosolygott Naraku.

-Mi a neved? -kérdezte Genma.

-Naraku desu. (Naraku vagyok)

-Megegyeztünk, Naraku. Akkor szabadíts ki.

-Legyen. -vágta rá Naraku, és kezeivel megérintette a láncokat. A fekete vasdarabok lilás fényben kezdtek el úszni, majd egy óriási fény robbanás kíséretében leváltak viselõjérõl. A férfi lassan felemelkedett, és egy hirtelen mozdulattal hátra vetette hosszú, lila haját, mely eddig beárnyékolta szépvonású arcát. Kinyitotta éjkék szemeit, majd hangosan felnevetett.

-Szabad vagyok!!!! Ha-ha-ha!!! -ordította. -Shine, Kageromaru! (Meghalsz, Kageromaru)

Naraku elégedetten mosolygott.

-Ikuso, Genma. -mondta. -Itt az ideje, hogy bosszút állj.

A falucska lakói már nyugovóra tértek. Ilyen késõ éjszakai órákban már mindenki az igazak álmát aludta, nem is sejtve, hogy ez lesz nyomorult, halandó életük utolsó estéje. Az õrtoronyban a két középkorú férfi békésen hortyogott, az estére kivitt sake megtette a hatását. Az erdõbõl két alak lépett elõ. Egyik állig beöltözve hófehér páviánbundába, míg a másik egy hosszú, lila hajú férfi, bokáig érõ világoskék, egybe részes ruhát viselt, derekánál sötétkék obival megkötve. Lábain zaorit hordott, sötétkék tabival. Kezében hosszú, éles lándzsát tartott. Hoshikawa Genma gonosz mosolyra húzta kékre mázolt ajkait.

-Hm… Kezdetnek megteszi. –nézte a falut. –Már tíz éve, hogy nem öltem meg senkit.

-Akkor élvezd ki. –kuncogott Naraku. –Nemsokára találkozhatsz Kageromaruval.

-Kageromaru…

-Ha kivégzed a falusiakat, õ fog téged keresni.

-Helyes! –mondta Genma. –Akkor lássunk neki. –elindult a házak irányába, elõre tartott lándzsával.

-Én majd innen figyelek. –szólt utána Naraku, és behúzódott az egyik fa takarásába. Genma megállt a faházak között, és elordította magát:

-Ébredjetek, nyomorultak és küzdjetek meg velem! –nyomatékosításul lándzsájával az egyik ház felé suhintott, lándzsájából lila fény jött elõ, és letarolta a kijelölt kunyhót, mely hangos csattanással szakadt darabjaira. Lakói azonnal szörnyethaltak. Az õrtoronyban lévõ két férfi talpra ugrott, és elkezdték kongatni a vészharangot. A házakból riadt emberek szaladtak ki, minden férfi felkapott valami tárgyat, melyet fegyverként lehet használni.

-Egy szellem! –kiáltotta az egyik férfi, és kapájával nekirontott Genmának.

-Youkai, ka? –mosolyodott el Genma. –Ember vagyok. –felemelte a lándzsáját és lecsapta a földmûves fejét, akinek vére egy pillanatra elborított mindent. Majd a kivérzett test élettelenül a földre zuhant. A falusiak ezt látván még jobban megijedtek. Most több férfi rontott neki egyszerre Genmának. A harcedzett férfinak meg ez meg se kottyant, elegánsan megfordult a tengelye körül és kivégezte a rá támadó parasztokat.

-Ostobák! –tartotta Genma maga elé a lándzsáját. –Azt hiszitek, legyõzhetitek Hoshikawa Genmát?! –ordította torz hangon, majd lecsapott a lándzsa szellemi erejével. A sikoltozó emberek most már menekülésre fogták a dolgot. A levegõt megtöltötte a félelem és a kétségbeesés szaga. Genma élvezte az öldöklést, szemeiben gonoszan csillogott a gyilkolás öröme. Erõteljes kacagással nyugtázta, ahogy a lila fényben szó szerint darabjaira hullottak a menekülõ falusiak. Vérük szanaszét spriccelt a levegõben.

Miután elült az energiahullám, mosolyogva megjegyezte:

-És most a túlélõket…- megpillantott egy menekülõ fiatal lányt, utána ugrott és hajánál fogva visszarántotta, közben megmártva a lány hátában éles lándzsáját. A lány erõtlenül dõlt bele gyilkosa karjaiba. –Hmm… -nézte áldozatát Genma. –Micsoda szépség… De nem kár érte! –eldobta az élettelen testet, és elindult szétnézni további falusiakat kutatva. Miután mindenkivel végzett, bement a falu raktárába. A sakéshordók között egy reszketõ kisfiúra bukkant.

-Szerencsés vagy, poronty. –guggolt le a kisfiú mellé, aki ijedten hátrébb húzódott. –Most megkímélem az életed, te leszel a hímondó… -lándzsája tompa végével megsimította a gyermek arcát. A fiúcska sírva fakadt a hideg, véres fegyver érintésétõl. –Jegyezd meg, te poronty, az én nevem Hoshikawa Genma, aki most nagylelkûen életben hagy téged… -mondta mosolyogva, majd levett a polcról egy sakés korsót és elindult vissza Narakuhoz. Naraku egy fának dõlve nézte végig a mészárlást.

-Sugoii, Genma! –csengett Naraku negédes hangja. –Nemsokára Kageromaru keresni fog.

-Helyes. –húzta meg sakés korsót Genma. –Itt az ideje, hogy megöljem végre azt a korcsot, és akkor én leszek a területeinek az ura.

-Van egy testvére is…

-Hai. Láttam már õt… -megint nyelt egyet a sakéból. –A legszebb nõ, akit valaha láttam, ágyasnak majd megteszi.

-Életben hagynád? –érdeklõdött Naraku. –Azt tanácsolom, végezz elõbb vele, így teljesebb a bosszú Kageromaru ellen. Vajon mit szólna, ha hirtelen elveszítené imádott nõvérét?

-Nekem te ne mondd meg, hogy mit tegyek, fattyú! –csattant fel Genma és lándzsája szellemi támadásával elpusztította a szellembábot, majd meghúzta a korsót. –Hmm… Finom sake… Végül lehet, hogy igazad volt, Naraku… Kageromarunak nem tetszene, ha megölném a nõvérét… Majd meglátjuk. –mondta és eltûnt a fák között. Naraku darazsai a nyomába szegõdtek, és messzirõl követték. Az igazi Naraku a kastélya rejtekében ült, egy sötét szobában. Rezzenéstelen arccal figyelte, ahogy egyik bábuja kétfelé törött.

-Milyen makacs személy…-jegyezte meg halkan.

A kisfiú nemsokára elõjött a raktárból. Szörnyû látvány fogadta. Mindenhol halottak és emberi testrészek hevertek. A poros föld mohón itta be a holtak piros vérét. A gyermek megkövülten állt a testek között, sírni már nem tudott, csak alig hallhatóan suttogta:

-Chichiue… Hahaue… obaasan… minna…

Egy magányos szamuráj tûnt fel a falu határában, lovát kantáron vezetve. Meglátta a mészárlás eredményét és a gyermekhez sietett, aki még mindig meredten állt egyhelyben. Mikor a férfi odaért, könnyes szemekkel nézett fel rá. A szamuráj, bár hozzá szokott a halál látványához, és ahhoz, hogy ebben a világban nagyon gyorsan elvesztheti az ember a szeretteit, meghatódva figyelte a gyermeket.

-Mi a neved, gyermek? –guggolt le a fiú mellé.

-Yoru desu. –suttogta halkan a gyermek.

-Ki tette ezt, Yoru?

-Egy lila hajú férfi, úgy hívják: Hoshikawa Genma.

-Nani??? –kerekedtek el a szamuráj sötétbarna szemei. –Chikusho! –keze ökölbe szorult, hiszen jól ismerte Genmát és a különös képességét. Ott volt, mikor Kageromaru elfogta és lepecsételte a Hoshi-yama barlangjában. Kageromaru akkor olyan súlyosan megsérült, hogy õ és emberei vitték haza, utána napokig eszméletlenül feküdt. –Yoru, elviszlek innen egy olyan helyre, ahol békében élhetsz. A nagyúr kastélyába.

-Kageromaru-sama? –kérdezte a gyermek.

-Hai. –bólintott a szamuráj. –Az én nevem Idejosi, a nagyúr katonája vagyok. –gyengéden felemelte a fiút, felültek a lóra és elvágtattak. Nemsokára elérkeztek egy nagyobb településre, Idejosi egyenesen az elöljáró házához ment. Miután Idejosi bekopogott, kisvártatva megjelent az elöljáró éjjeli öltözékben.

-Idejosi-san, meggondoltad magad? –kérdezte a fõnök. –Mondtam neked, hogy maradj itt éjjelre. –ekkor meglátta a szamuráj mögött ácsorgó fiút. –És õ ki?

-’ itt Yoru. –felelte Idejosi. –Lemészárolták a faluját, csak õ élte túl. Ételre és szállásra lenne szükségünk.

-Kerüljetek beljebb, azonnal intézkedek. –invitálta a fõnök újdonsült vendégeit. Miután az elöljáró megmutatta szobájukat, és intézkedett az étel ügyében, Idejosi így szólt:

-Nagyon vigyázzatok, Tsukue-san, mert egy veszedelmes gyilkos szabadult el az éjszaka.

-Nani? –kérdezte félelemmel vegyes érdeklõdéssel a fõnök.

-Hoshikawa Genma.

-Jóságos kamik! –kiáltott a fel Tsukue. –Mi jöhet még? Nem elegek az embereknek a szellemek és a rablók, még õ is elszabadult! Hogyan történt ez?

-Nem tudom. –rázta a fejét a szamuráj. –De most azonnal postagalambot küldök a nagyúrnak.

-Hai. –bólintott a fõnök.

A Takashima kastélyra gyönyörû reggel virradt. Sakura miután végzett a szentélyben teendõivel, kiment a kastélyon kívülre, a tisztásra gyógyfüveket szedni. Az egyik kastélyban élõ nemest valami érdekes kór támadta meg, lázas volt és ez nem akart elmúlni. Míg nagyapja Masaki-samánál volt, õ felajánlotta, hogy elmegy gyógyfüvekért. Hamarosan rábukkant a keresett növényekre. Leguggolt a harmatos fûbe, és szedegetni kezdte a gyógynövényeket. Nem is sejtette, hogy egy nem kívánt személy tûnik fel majd a múltból.

Sesshoumaru a futonon feküdt, mikor hófehér arcát a napsugarak lágyan simogatni kezdték. Gondolatai Sakura körül forogtak. Erõsen kívánta a lányt, de õ mégsem egy szajha, akinél csak úgy ajtóstól lehet a házba rontani. Ellenkezõleg, Sakura egy hercegnõ, aki papnõi képességekkel rendelkezik. Már jól ismerte a lányt, tudta, hogy minden erejét arra fordítja, hogy másokon segítsen. Sakura nem fog ruháit ledobálva az ágyába rohanni, mint ágyasai, akik teljesen odáig vannak érte, vagy a szajhák, akiknek fizetnek a gyönyörért.

-„Vajon milyen lehet teljesen meztelenül? Olyan, mint ahogy álmaimban látom?” –gondolta a szellem maga elé bámulva. –„Kétségkívül… amikor a karjaimba esett, éreztem a testét… a karcsú derekát… a gömbölyû melleit… selymes bõrét… és az illatát… Az illata… mint a frissen nyílt cseresznyevirág, a nyári esõ után… megõrjít… látnom kell õt…” –gondolatait tettek követték. Talpra ugrott, és felöltözött, immár saját ruháiba. Vértjét nem vette fel, csak a Tensaigat vette magához. Elhúzta a shoujit, és kilépett a genkanra. A friss reggeli levegõ megcsapta, de a keresett illatot nem érezte.

-Nincs itt… -suttogta halkan.

Eközben Kageromaru a dolgozószobában ült, és a város gazdasági ügyeit tanulmányozta. Saya, a kis sárkány az asztalon ült, ha Kageromaru arrébb helyezett egy tekercset, felreppent a levegõbe.

-Hmmm… Lássuk csak… bevételek, kiadások… hol is van az a tekercs, amire tegnap írtam? –turkált a férfi a papírok között.

-Épp rajta ülök. –jegyezte meg Saya, és átrepült egy másik papír halomra. Ekkor egy szürke galamb repült be az ablakon. Kageromaru megfogta a madarat és levette a lábáról az üzenetet tartalmazó kis tokot.

-Ez Idejosi pecsétje, nagyuram. –mondta Saya.

-Hai. –bólintott Kageromaru, és kibontotta a tekercset, elkezdte olvasni, és egyre jobban elkomorult. Szépen ívelt szemöldökeit összehúzta, majd az asztalra csapott, olyan erõsen, hogy a papírok nagy része a földre esett. Saya ijedten repült fel.

-Daijoubu desu ka, Kageromaru-sama? (jól vagy?) –kérdezte a riadt sárkány.

-Chikusho! –ordított fel a férfi. –Az átkozott! Elszabadult…

-Ki, nagyuram?

-Genma… Hoshikawa Genma…

-Masaka… (semmi esetre sem) –hebegte Saya, kirázta a hideg, ha erre a férfira gondolt. Hiába ember, ezt a férfit nem könnyû legyõzni, még Kageromaru sem tudta megölni.

-Saya, össze kell hívni a nemeseket, a szamurájokat és a katonai vezetõket. Mindenkit tájékoztatni kell a veszélyrõl, ezenfelül elrendelem a kijárási tilalmat a kastélyból. Genma az akadály miatt nem tud bejönni, de feltételezem, akit kint megtalál, azt megöli. –Kageromaru talpra ugrott. –Saya, hayaku! –kiáltotta és kitépte a shoujit. Miután elterjedt a kastélyban a hír, nagy lett a fejetlenség, a meghívottak gyülekezni kezdtek a nagyteremben. Kageromaru meglátta Sesshoumarut, amint az a genkanon áll, és a kertet nézi.

-Sesshoumaru, hol a nõvérem? –kérdezte a szellemet.

-Nincs a kastélyban. –felelte nyugodt hangon a szellem.

-Nani? –kérdezett vissza tágra meredt szemmel Kageromaru.

-Ez baj?

-Egy veszedelmes gyilkos szabadult el az éjjel, aki bosszút akar állni rajtam. –közölte a hanyou a tényeket, de Sesshoumaru nem válaszolt, hanem leugrott a genkanról, alakja egy fehér fénygömbbé változott, és eltûnt Kageromaru szemei elõl.

Sesshoumaru nemsokára megérezte a lány illatát, a tisztás felõl. Ám érzett mellette valami zavaró emberi, és szellemi aurát is. Sakura a növényekkel volt elfoglalva, mikor érezte, hogy valaki figyeli. Rossz elõérzete támadt. Lassan felemelkedett a helyérõl, és megfordult. Az egyik magnólia fa mögül egy lila hajú férfi lépett elõ. Kezében lándzsát tartott, és kékre mázolt ajkait gonosz mosolyra húzta.

-Sakura, azért jöttem, hogy végezzek veled. –vigyorgott a nõre, aki rezzenéstelen arccal készült a támadásra, kezeit maga elé tartva. –De elõbb eljátszadozok veled, tíz éve nem volt a közelemben nõ…

-Azt lesheted! –felelte a lány és kezei közt megjelent a sárga színû fénygömb. –Gömbvillámcsapás! –kiáltotta, majd a szikrázó energia gömb elindult a férfi felé. Genma se volt rest, lándzsáját megpörgette és blokkolta a támadást, fegyverbõl elõhívott lila fény segítségével.

-Most én jövök! –majd a lány felé suhintott a fegyverrel, melybõl lila színû, szikrázó energiahullám tört elõ, és felszántva a földet vészesen közeledett a nõ felé. Sakura összekulcsolta kezeit, és koncentrált. Alakja körül egy halványlila akadály jelent meg, mely elszívta a férfi támadását. Miután elült az energiahullám, Genma és Sakura között egy fehér fénygömb jelent meg, ami testet öltött, és egy ezüsthajú férfi alakja rajzolódott ki.

-Bakamono! –ordította Sesshoumaru, majd eltorzult arccal kezdett szaladni Genma felé, akinek meglepõdni sem volt ideje, és egy karmos kéz szó szerint átlyukasztotta a felsõtestét. Genma elkerekedett szemekkel nézte támadóját, és a hátraesett. Testét köhögés rázta meg, ajkai között vér kezdett el folydogálni. Sesshoumaru közömbös arccal nézte a haldoklót, majd Sakurához sétált.

-Sesshoumaru… -mondta lány és közben a szellemre mosolygott. –Arigatuo.

-Látod, nélkülem nem vagy jól. –nézett a nõ szemeibe.

-Hai. –bólintott Sakura, majd felszedte a növényeket.

-Ikuso. Kageromaru már keresett. –közölt a férfi, majd mindketten elindultak a kastély felé.

Genma mozdulatlanul feküdt kiterülve a fûben. Felsõteste hirtelen elkezdett összeforrni, a hatalmas seb lassan visszaszívta a kifolyt vérét. Ahogy a vére a testébe folyt, úgy forrott össze a seb. Nemsokára mély lélegzetet vett, pislogott egyet, majd elvigyorodott, közben marokra fogta a lándzsáját.

-Nem haltam meg…

Folyt. Köv.