12. fejezet

Ármány és idill

Miután Takemaru befejezte a fürdést, tett egy sétát az éjjeli kertben. Sakura terasza üres volt, már nem ült elõtte senki. A szobájából mécsesek fénye világított ki, de mozgást nem látott. Elindult befelé, mélyen a kertbe. A szentély lépcsõjénél szamurájok beszélgettek csendesen. Takemaru most nem vágyott társaságra, ezért nem ment oda hozzájuk, inkább a belsõ kert felé vette az irányt, átment a patakon átívelõ fahídon, melyet juharfák, szabályosra nyírt bokrok, sziklakövek és virágok szegélyeztek. A holdfényben megcsillanó patakocskán rózsaszín és fehér színû lótuszok úszkáltak. Illatuk mámorító hatást keltett. A bokrok körül szentjánosbogarak cikáztak ide-oda a levegõben. Az egyik cseresznyefa alatt egy alakot pillantott meg, aki fa törzsének dõlve állt némán.

-Dare wa? -kérdezte Takemaru. Azt hitte, csak õ jár erre egyedül.

-Takemaru-san, mit csinálsz itt ilyen késõ éjszaka? -kérdezte egy nyájas férfihang.

-Te vagy az Hitomi-sama. Ezt én is kérdezhetném tõled. -felelte Takemaru és odasétált Hitomihoz, majd üdvözlésképpen meghajolt. Hitomi is követte a példáját.

-Hát visszatértél, Takemaru-san. Üdvözöllek. -mosolyodott el kedvesen Hitomi.

-Örülök, hogy látlak, Hitomi-sama. Szép esténk van, ne?

-Valóban. Mondd csak, Takemaru-san, miért vagy ilyen gondterhelt? -kérdezte Hitomi, miközben legyezõjével elhessegetett egy szúnyogot.

-Gondterhelt? Inkább fáradt vagyok. Miután hazatértem, Kageromaru-sannal leültünk beszélgetni, és sok sakét ittunk. Ezt látod rajtam.

-Vakarimasu. Mondta Kageromaru-san, hogy nem találtad meg a bátyádat. Sajnálom.

-Domo. -biccentett Takemaru.

-Mit szólsz az új vendégünkhöz, Takemaru-san? -Takemarunak erre a gondolatra sötét gyûlölet öntötte el az agyát, és gyomra görcsbe rándult. Higgadtságot erõltetett magára. Hitomi a sötétben próbálta kivenni Takemaru arcvonásait, melyre egy pillanatra kiültek érzései, és ez elégedettséggel töltötte el. Mielõtt Takemaru válaszolt volna, folytatta: -Megmentette a Himét, biztosan nagyszerû férfi lehet, bár sajnálatosan még nem volt alkalmam beszélni vele. -hangneme kedves volt.

-Hai. -mosolyodott el Takemaru. -Sesshoumaru-sama valóban nagyszerû férfi. Most, ha megbocsátasz, Hitomi-sama, én nyugovóra térek. Oyasuminasai. -meghajolt, majd lassú léptekkel távozott.

-Oyasuminasai, Takemaru-san. -Hitomi gonosz mosollyal nézte a távolodó férfit. Leszakított egy vörös rózsát, és elmélyülten szívta be kábító illatát. -"Takemaru, Takemaru... Valami nincs rendben veled, hiába is titkolod! Láttam az arcod..." -halkan felnevetett. -"Ez tetszik... egy újabb paraszt a játszmában, aminek végsõ gyõztese én leszek, Naraku. Hmmm... Vagy inkább vezér leszel, Takemaru? Majd meglátjuk." -felpillantott a zöldellõ cseresznyefa ágaira, melyeken át ezüstös fénysávokban tört utat a holdfény. A levelek közt felismerte a most érkezõt. Két apró, piros szem villant a sötétségben. Egy pokoldarázs hozott gazdájának újabb információt. Beszámolt Hitominak az esti jelenetrõl Sakura terasza elõtt, különös hangsúlyt fektetve az inuyoukai dühös megjegyzésére és arckifejezésére, illetve Takemaru feldúltságára. Hitomi elégedetten bólintott, majd halkan így szólt:

-Most elmehetsz, de légy ezentúl óvatosabb, a kutyának nagyon jó szaglása van. - a darázs eltûnt. Hitomi egy elegáns mozdulattal letépte a rózsa szirmait, és kiengedte a kezei közül. A kellemes éjjeli szellõ felkapta a szirmokat, és a közeli tavacskába fújta õket. A csillogó vízbe, mint apró vércseppek hullottak alá a rózsaszirmok. Miután az utolsó szirom is a víz tetején úszkált, Hitomi hátat fordított a látványnak, és elindult a kastély felé. Hosszú fekete haja lebegett utána, ahogy a szellõ belekapott. Szépen ívelt ajkai ördögi mosolyra húzódtak. -" Vezér leszel, Takemaru... és eljön a te idõd is. Sakurát akarod, ne? Együtt halhatsz meg vele..."

Minamoto a szobájában ült alacsony asztalkája elõtt, és sakéját kortyolgatta. Mögötte egy állványon sorakoztak vízszintes helyzetben a kardjai. A kertre nézõ shouji el volt húzva, így gyönyörû kilátás nyílt a kastélykertre. A szoba elõtt õrök álltak. Hirtelen egy erõs, gonosz aurát érzett a kert irányából. Talpra ugrott, felkapva egyik katanáját. Egy hófehér páviánbundába bújt alak lépett be a szobájába. Ekkor legalább tíz szamuráj rontott be, kivont katanával a kezükben. A páviánbundás letérdelt, és tenyerét a tatamira helyezte, majd alázatosan meghajolt, úgy hogy orrával a földet érintette. Mindenki meglepetten nézett rá.

-Sashiburi datta (rég volt), Minamoto-sama! Már meg sem ismered régi barátodat? -kérdezte nyájasan az idegen, majd térdelõ helyzetbe emelkedett, és lehúzta fejérõl a maszkot.

-Oh, Naraku-san, te vagy az! Bocsáss meg modortalanságomért, de ebben az öltözetben még nem láttalak. -felelte Minamoto, és eltette a kardját, majd az õröket hallótávolságon kívülre küldte. -Most hagyjatok magamra, és seppuku terhe mellett megtiltom, hogy valaki beszéljen arról, amit itt látott. -az õrök sietve elhagyták a helyiséget. Minamoto visszaült az asztalához. -Dozo suwaru, Naraku-san. -mutatott a vele szemben lévõ párnára. -Vagy nevezzelek inkább Hitomi-sannak?

-Ahogy tetszik, nagyúr. -felelt alázatosan Naraku, és helyet foglalt.

-Sakét?

-Hai. Domo.

-Miért jöttél, Naraku-san? -kérdezte a nagyúr, miközben kitöltötte a sakét. -És, miért változott így meg az aurád?

-A legutóbb csak egy másolatommal beszéltél. Nem kockáztathatom, hogy a Takashimák észre vegyenek.

-Kugutsu, ka? (kugutsu: szellembáb, Naraku egyik trükkje) Nagyon találó. Bölcs vagy, Naraku-san. -nyújtotta át a sakét Narakunak.

-Hogy állsz a készülõdéssel, Minamoto-sama? -vette át a sakét Naraku.

-A katonáim mindennap edzenek, és minden készen áll a háború indítására, már csak a jelre várunk.

-Hm... Nagyon helyes, nagyúr. -mosolygott elégedetten Naraku.

-Mi a helyzet a fattyú Kageromarunál?

-Hírnököm tájékoztatott téged, nagyúr. Sakura a kastélyba vitte a kutyaszellemet.

-Hai, ezt mondta legutóbb hírnököd, mint ahogy azt is, hogy elég közel kerültek egymáshoz, azon a reggelen.

-Honto, -bólintott Naraku. -Nem sokon múlott, hogy szolgám elintézze, ezt az idegesítõ nõszemélyt. Ennek az átkozott kutyaszellemnek, pedig pont akkor kellett beavatkoznia.

-Karma. Jobb lett volna, ha eggyel kevesebb van belõlük. Sakura csak egy asszony, nem kár érte. -megitta a sakéját. -Naraku-san, az a Sesshoumaru veszélyes, vigyázz vele. Hallottam az apjáról, aki talán a leghatalmasabb és legerõsebb daiyoukai, ki valaha élt. Azt is hallottam, hogy örököse is ugyanolyan erõs, mint õ volt. De ezt már tudjuk. Biztosan van valami új híred, Naraku-san, amiért ide jöttél.

-Nos, igen. Takemaruról van szó.

-Nani? -kerekedtek el Minamot szürke szemei. -Ne nevetess, Naraku-san. Ugyan mi köze lehet egy ilyen szánalmas halandónak a mi nagy terveinkhez?

-Hm... -vigyorgott Naraku. -Minamoto-sama, ne nézz engem ostobának. Ez a kis halandó szerintem ujjat készül húzni a mi nagy Sesshoumarunkal.

-Do jo koto, ka? (mit jelentsen ez?) -Minamoto most még jobban csodálkozott, kíváncsi volt, mit forgat a fejében Naraku.

-Takemaru féltékeny Sesshoumarura. Kedveli Sakurát, aki nagyon hálás a kutyaszellemnek, mert megmentette. -Naraku elnevette magát. -Olyannyira hálás, hogy megfeledkezik erkölcseirõl, és egész este a kutyával ültek kettesben a szobája elõtt. Ekkor megjelent Takemaru. Ez volt ám a jelenet! A párocska szétreppent, majd következett az udvariaskodás, mely nem volt túl szívélyes. Aztán Takemaru távozott, és eléggé feldúlt volt. Sesshoumaru pedig megjegyezte, hogy Takemaru milyen bosszantó személy. Késõbb láttam Takemaru arcát, mikor megemlítettem neki Sesshoumarut.

-Hmmm... Ez eléggé elgondolkodtató... De mit tehene egy halandó ebben a játszmában?

-Látom, még mindig nem érted, Minamoto-sama. Takemarut fel lehetne használni céljaink érdekében.

-Hogyan? -lepõdött meg a nagyúr.

-Ezt még nem tudom... Meg kell várni, még megnyílik elõttem, hogy kiderüljön, mit forgat a fejében. Én akkor segítek neki.

-Hmm... Vakarimasu.

-’ lesz a vezér a játszmánkban. Miután teljesítette kötelességét, többé nem lesz rá szükségünk.

-Sugoii. (nagyszerû) Akkor tartsd szemmel õt, Naraku-san.

-Ezt fogom tenni. Mondd csak Minamoto-sama, a lányod, ugye nem fogott gyanút a háborút illetõen? Nehogy figyelmeztesse Kageromarut.

-A lányom gyerekes, nem látja mi zajlik a szemei elõtt. Most éppen azzal van elfoglalva, milyen lesz az esküvõi szertartás, melyet az o-bon ünnep után terveznek azzal a fattyúval. (o-bon -a lelkek fesztiválja. Július 13-16-ig tart. Ilyenkor az õsök lelkei visszatérnek meglátogatni rokonaikat.)

-Tehát senkinek se tûnt fel a tervünk.

-Nem, a kamiknak hála.

-Akkor megyek. -mondta Naraku, felállt, és a shoujihoz lépett. -Még látjuk egymást, Minamoto-sama! - egy elegáns mozdulattal leugrott az erkélyrõl, és eltûnt.

-Sayounara, Naraku-san... -mondta elégedetten Minamoto és mosolyogva tekintett Naraku után.

A déli nap aranysárga sugarai beragyogták a tájat. A madarak énekétõl volt hangos minden. A kis tavacska kék vizén csillogott a napfény. Ezt a harmóniát a tóba alázuhanó vízesés törte meg. A víz felszínén tavirózsák úszkáltak ide-oda. A meleg szellõ vitte tovább az illatukat. A tó partja olyan sekély volt, hogy lehetett látni a benne úszkáló halakat. A partot cseresznye,- és juharfák szegélyezték. Zöld leveleik között tört utat magának a napfény, hogy gyönyörködhessen a fa alatt üldögélõ fiatal nõben. Sakura a selymes fûben ült, körülötte hófehér liliomok nyíltak. A nõ most nem papnõi viseletet vett fel, hanem türkizkék kimonót, melynek alján és hosszú, bõ ujjai végén rózsaszín cseresznyevirágok díszelegtek. Karcsú derekára szintén rózsaszín obit kötött. A ruhához tartozó türkizkék legyezõvel hûsítette magát. Íját és katanáját maga mellé fektette. Sose lehet tudni, mikor lesz rájuk szükség. Szeretett itt lenni, ha el akart merülni a táj szépségében és álmodozni akart, mindig ide jött. Ez volt az õ titkos helye. Itt csak akkor zaklatták, ha szükség volt rá. Már jól érezte magát, nagyapja gyógyfõzetének köszönhetõen. Sesshoumarun gondolkodott. Olyan boldognak érezte magát, hogy szinte a fellegekben járt. Végig gondolta az egészet, onnantól kezdve, hogy találkozott a férfival.

-"Elõször milyen durva és kegyetlen volt... Azon reggelen, miután megmentett, azt mondta, hogy azokat a szörnyû dolgokat, amiket a fejemhez vágott, csak hazudta. De miért tette? Ennyi idõ kellett, hogy beismerje az érzelmeit? Hát persze. Egy igazi szellem nem igazán szereti a hanyoukat. Remélem, ez nem csak egy múló szeszély... õszintének tûnik. Még azt is elviseli, hogy Sayán és Koryuun kívûl, õ itt az egyedüli youkai. Mióta megláttam, arról álmodtam, hogy szeressen... Sesshoumaru... " -elmosolyodott, majd észrevette, hogy nincs egyedül. A háta mögül nagyon erõs szellemi energiát érzett. Nem ijedt meg, tudta, hogy ki az. Lassan hátrafordult, és megpillantotta õt. Hosszú fehér hajába belekapott a szél. Arany szemeivel a lányt nézte, de most tekintetében volt némi gyengédség is.

-Sesshoumaru... -mosolygott rá kedvesen a lány. A férfi egy elegáns mozdulattal letelepedett mellé.

-Hát itt vagy... -mondta a lánynak.

-Hogy találtál meg?

-Megéreztem az illatodat.

-Oh, értem... - felelte a lány. -"Hogy kérdezhettem ilyen ostobaságot, õ egy inuyoukai, könnyen megtalál bárkit. Ez jó... engem keresett, tényleg fontos vagyok neki." -tette hozzá gondolatban, majd a férfira tekintett, aki elmélyülten figyelte a tavat.

-"Mintha már láttam volna ezt a helyet... Igen, álmomban... Csak másfajta fák álltak itt. Így sokkal jobb, mert most nem álmodok... Itt van mellettem..." -megérezte, hogy Sakura õt nézi, elfordította tekintetét a látványtól, és a nõre pillantott. Elvesztek egymás szemeiben. A lány arcán enyhe pír jelent meg, és mielõtt az elfordulhatott volna, magához rántotta. Sakura is átölelte a férfit. Megállt az idõ számukra. Sesshoumaru egyik kezével a lány hosszú, selymes haját simogatta, és arany szemeit lehunyta. Sakura kezei a férfi hátán nyugodtak. Érezte a haori alatt lévõ erõs, izmos hátat. Ekkor Sesshoumaru annyira eltolta magától, hogy egymás szemébe tudjanak ismét nézni. A szellem gyengéden megfogta Sakura állát, és ajkaival közelített a lány ajkai felé.

-Kimi o aishiteru... -suttogta, és megcsókolta. A lány majd elolvadt a lágy és egyben szenvedélyes csóktól, de agyában a démon szavai lüktettek: "Kimi o aishiteru... Kimi o aishiteru... Szeret engem..."

folyt. köv.