Ő tudta, ő érezte…

„Bár megtehetném, hogy elmenjek. Felkapnám a kabátomat és egy hatalmas sétára indulnék, az egyedüllétbe, a nyugalomba, ahol csak magam vagyok, és nem kell a nevetnem, hogy kedveljenek, hogy jófejnek tartsanak. Egy parkban ücsörögnék, ahol nem szól hozzám senki, sem néz meg, nem is lát… egy fiú kivételével. Ő meglát akkor is, mikor láthatatlan vagyok. Nem ül mellém, mert tudja, azzal tolakodó lenne, attól megijednék. Tudja, érzi, hogy a fal, amit évek során építettem és még most is építek, nem érdemes erőszakkal lerombolni. Először át kell kiabálnia, hogy bemehet-e, beengedem-e, és ha türelmes, akkor elvezetem a kiskapuhoz, aminek csak én tudom a helyét, csak én tudom kinyitni, mert a kulcsból, melyet a kezemben szorongatok mindig, csak egy van, nincs másolat. Más nem tudja kinyitni a kaput, se bomba, melytől a vas csak megerősödne, se feszítővas, mitől a kapu zárja makacsabb lenne. Tehát a fiú leült a fűre, én meg a padról néztem le rá. Nem szóltunk egymáshoz. Én nem mertem, ő pedig rám várt. Talán nem is várt, talán nem is akart hozzám szólni, csak nézni és mellettem lenni, hogy ne üljek magamban a bánatommal. Napnyugta volt már, mikor leültem mellé, a fűbe. Most éreztem csak, mennyire kényelmes itt lent, milyen kellemes mellette ülni, mint előtte, hogy nem áll ki a nyakam azzal, hogy lenézek rá, ő pedig fel rám. Most már tudom is, vele egyrangú vagyok, és ez megnyugtat.

Már órák teltek el, de a Nap még mindig csak nyugodott, nem aludt, mintha ránk várna, hogy hazamenjünk, még a világosban. Beljebb mentünk a parkban, a fák közé, a fűben ülve. Csak mi voltunk már ott, s ő hallgatott. Én beszéltem. Az évekről, melyek legyengítettek és elkeserítettek. Ha hibáimról, beszólásaimról beszéltem neki, nem szidott, nem hibáztatott. Ha sírtam, nem vigasztalt, nem ölelt, simogatott, puszilgatott, mert tudta, érezte, hogy erre nincs szükségem, mert nem szeretem; csak hallgatott és figyelt, míg tovább folytattam. Ha boldog történetet meséltem neki, nem beszélt, csak figyelt és hallgatott, mosolyogva. Nem dicsért, nem ugrált körbe, mert ő tudta, érezte, én ezt nem akarom, ez nem kell nekem. Ő már belülről nézte a falat, melyben a cement már megszilárdult, s nem lehet ledönteni azt talán soha. De ő ezzel nem is próbálkozott, mert a fal, mely védett, nem egy szörny, hanem egy szent, mi engem óv, mert én így akarom, s ha én így akarom, akkor azzal a fiú nem is ellenkezik, mert itt, most csak én számítok. Ő megtalálta a kaput, ami mások számára talán nem is létezik, mégsem rontott be rajta, hanem csöngetett, már akkor, mikor először ült elém a fűbe. Én pedig hosszú ideig gondolkodtam, hogy tegyem-e a kulcsot a lyukba, elfordítva azt, mitől utat tárok neki a falon belül. Nem mertem rögtön kinyitni, de féltem, hogy elmegy. Mégsem, mégsem nyitottam ki azonnal, hanem gondolkodtam órákon keresztül. Féltem, rettegtem, hogy nem vár meg, míg kiszaladok hozzá, hogy kinyissam a kaput neki, hogy nincs annyi türelme rám. De ő tudta, érezte, hogy időt kell adni nekem, amit ki kell várnia türelmesen. Tudta, érezte, hogy hallottam a csengőt, de én féltem, rettegtem, hogy betör hozzám és összetör mindent a falon belül. Azzal, hogy órákon keresztül várt fáradhatatlanul, hamar hinni kezdtem benne, mert nem ment el, hogy holnap próbálkozzon újra. Nem; ő maradt és várt, mert tudta, érezte, utat nyitok neki még ma, ha ott marad. Beengedtem és ő figyelt, ő hallgatott, míg el nem fáradtam. Akkor kiment a kapun, elhagyta féltett udvaramat, házamat, én pedig azonnal kulcsra zártam a kaput, melyet a fal ölelt körbe. A Nap már aludni indult, mintha tudná, mára végeztünk, megyünk haza. Csakhogy én messze lakom. A fiú tudta, érezte ezt, de nem ajánlotta fel a saját otthonát éjszakára, mert ezzel megijesztett volna. Ő csak rám mosolygott, és én tudtam, hogy vele mehetek, nála maradhatok. A szülei enni adtak, szívesen fogadtak, kedvesen beszéltek hozzám, nem kérdezgettek, mert tudták, érezték, ez nem fontos, csak az, hogy a fiuk hozott ide. A fiú nem beszélt, ő hallgatott és figyelt, nem szólt közbe, mert tudta, érezte, ezt szeretem, ez kell nekem. Nem mutatott szobát, ágyat, ahol aludhatok, egyszerűen csak tudtam, éreztem, hol alszom, hol van a helyem… Mellette, vele egy szobában. Az ágy, mintha számítottak volna rám, megágyazva várt. Itt jól aludtam, itt pihenten ébredtem. Talán a legjobb ágyat hagyták nekem. Másnap, majd az azt követő napokon végig csak beszélgettünk, vagyis beszéltem, ő pedig hallgatott és figyelt, mert ő tudta, érezte, hamarosan elmegyek, el kell mennem. El is jött az a nap. Akkor szólalt meg először talán létezése óta. Azt mondta, ő itt lesz mindig, bármikor elmehetek hozzá, mert ő várni fog rám, s ha én visszajövök, akkor csak rám figyel, csak engem hall. Érezni kezdtem, hogy talán nem is vagyok egyedül, mert ő itt fog rám várni mindig, én tudom, én érzem, hogy neki csak én számítok, csak miattam van. Mert ő valóban létezik.”

2006.04.08.(szombat)