A változás tehát csakis az áru használati értékéből, mint olyanból eredhet, vagyis az áru elhasználásából.

Ahhoz, hogy egy áru elhasználásából értéket húzzon ki,pénzbirtokosunknak olyan szerencsésnek kellene lennie, hogy a forgalom területén belül,a piacon,olyan árut fedezzen fel,amelynek maga a használati értéke azzal a sajátságos tulajdonsággal rendelkezik, hogy érték forrása s amelynek valóságos elhasználása tehát maga is munka tárgyiasulása, s ezért értékteremtés.

S a pénzbirtokos készen talál a piacon egy ilyen sajátos árut:- a munkaképességet, vagyis a munkaerőt.

Munkaerőn vagy  munkaképességen: azoknak a fizikai és szellemi képességeknek az összességét értjük, amelyek egy ember testi mivoltában, élő személyiségében léteznek, s amelyeket mozgásba hoz, valahányszor valamilyenfajta használati értéket termel.

Ahhoz azonban, hogy a pénzbirtokos a munkaerőt, mint árut a piacon készen találja, különböző feltételeknek kell teljesülniük.

Az árucsere önmagában véve csak olyan függőségi viszonyokat foglal magában, melyek saját természetéből fakadnak. Ezt feltételezve a munkaerő csak annyiban és azért jelenhet meg a áruként a piacon,amennyiben és mert saját birtokosa – az a személy,akinek a munkaereje – áruba bocsátja,illetve eladja. Hogy birtokosa áruként eladhassa, ahhoz az kell, hogy rendelkezhessék vele, tehát szabad tulajdonosa legyen munkaképességének, személyének.

{(A klasszikus ókort tárgyaló szaklexikonokban az a képtelenség olvasható, hogy az antik világban a tőke teljesen kifejlődött volt,”csak éppen a szabad munkás és a hitelügy nem volt meg”, Mommsen úr is –Római történelem-ében -   egyik felcserélést a másik után követi el.)}

Ő és a pénzbirtokos a piacon találkoznak, és mint egyenrangú árubirtokosok lépnek viszonyba egymással,csak abban különböznek,hogy az egyik vevő, a másik eladó, jogilag tehát mindketten egyenlő személyek. E viszony fennmaradásához az szükséges, hogy a munkaerő tulajdonosa munkaerejét mindig csak meghatározott időre adja el, mert ha mindenestől, egyszer s mindenkorra eladja, szabad emberből rabszolgává, árubirtokosból, áruvá változik.

Mint személynek állandóan olyan viszonyban kell lennie munkaerejével, mint tulajdonával és ezért saját árujával, és ezt csak akkor teheti,ha munkaerejét mindig csak átmenetileg, csak meghatározott időtartamra bocsátja a vevő rendelkezésére, engedi át elhasználásra, tehát elidegenítésével nem mond le tulajdonáról.

{(Különböző országok törvényhozása ezért megszabja a munkaszerződés maximális időtartamát. Minden népnél, ahol szabad munka van,a törvénykönyvek szabályozzák a szerződés fel-mondási feltételeit. Különböző országokban, kivált Mexikóban (az amerikai polgárháború előtt a Mexikótól elszakított területeken és a Cuza-féle átalakulásig[1] lényegileg a dunai tartományokban is) a rabszolgaságot a peon - rendszer formájába burkolják. Előlegek révén, amelyeket munkával kell letörleszteni, és amelyek nemzedékről-nemzedékre hárulnak át, nemcsak az egyes munkás, hanem családja is ténylegesen más személyek és családjuk tulajdonává lesz. Juárez megszüntette a peon -  rendszert. Miksa, az úgynevezett császár, újra bevezette egy rendelettel, amelyet a washingtoni képviselőházban találóan, mint olyan rendeletet bélyegeztek meg, amely visszaállítja a rabszolgaságot Mexikóban.”Különös testi és szellemi ügyességeimnek és tevékenységi lehetőségeimnek… időben korlátozott használatát elidegeníthetem valaki másnak, mert e korlátozás után ezek az én teljességemmel és általánosságommal külsőleges viszonyba kerülnek. A munka által konkrét egész időmnek és termelésem teljességének elidegenítésével ezek szubsztanciáját, általános tevékenységemet és valóságomat, személyiségemet tenném másnak a tulajdonává.” – Hegel: A jog filozófiája.1840.)}

A második lényeges feltétele annak, hogy a pénzbirtokos a munkaerőt a piacon mint árut készen találja az, hogy a munkaerő birtokosa ne adhasson el árukat, amelyekben munkája tárgyiasult, hanem kénytelen legyen magát a munkaerejét, amely csak az ő eleven testi mivoltában létezik, áruba bocsátani.

Ahhoz, hogy valaki munkaerejétől megkülönböztetett árukat adhasson el, természetesen termelési eszközökkel, például nyersanyagokkal, munkaszerszámokkal, stb… kell rendelkeznie.

Bőr nélkül nem készíthet csizmát. Azonkívül létfenntartási eszközökre van szüksége.

Senki, még a jövő zenésze sem élhet jövőbeli termékeken,tehát olyan használati értékeken sem,amelyeknek termelése még nem kész,és akárcsak a föld színpadán való megjelenésének első napján,az embernek most is mindennap fogyasztania kell, mielőtt és miközben termel. Ha a termékeket árukként termelik, akkor eladandók,miután termelték őket,s a termelő szükségleteit csak eladásuk után elégíthetik ki. A termelés idejéhez az eladáshoz szükséges idő járul.

A pénzbirtokosnak tehát ahhoz, hogy pénzét tőkévé változtathassa, az árupiacon készen kell találnia a szabad munkást, aki szabad abban a kettős értelemben, hogy szabad személyként rendelkezik munkaerejével, mint a maga árujával, s hogy, másrészt, nincs más eladható áruja, mentes és szabad minden dologtól, amely munkaereje realizálásához szükséges.

Hogy ez a szabad munkás miért lép vele szembe a forgalom területén, ez a kérdés nem érdekli a pénzbirtokost, aki a munkapiacot, mint az árupiac egy különös osztályát készen találja. S bennünket egyelőre éppoly kevéssé érdekel ez. Elméletileg megkapaszkodunk a tényben, mint ahogy a pénzbirtokos ezt gyakorlatilag teszi.

Egy azonban világos.

A természet nem hoz létre az egyik oldalon pénz- vagy árubirtokosokat, a másikon pedig olyan embereket, akik pusztán saját munkaerejük birtokosai.

Ez a viszony nem természettörténeti, és éppoly kevéssé olyan társadalmi viszony,amely minden történelmi periódusnak közös sajátja.

Nyilvánvalóan maga is egy megelőző történelmi fejlődés eredménye, sok gazdasági forradalomnak, a társadalmi termelés egész sor régebbi alakulata pusztulásának a terméke.

Az előzőleg szemügyre vett gazdasági kategóriák is magukon viselik a történelem nyomát. A termékek áruként való létezése meghatározott történelmi feltételeket burkol.

Hogy a termék áruvá váljék, ehhez az szükséges, hogy ne magának a termelőnek közvetlen létfenntartási eszközeként termeljék.

Ha tovább kutattuk volna, milyen körülmények között ölti valamennyi termék vagy legalábbis többségük áru formáját ,azt láttuk volna,hogy ez csak egy egészen sajátos termelési mód,a tőkés termelési mód alapzatán történik meg. Az ilyen vizsgálat azonban nem tartozott az áru elemzéséhez. Árutermelés és áruforgalom lehetséges akkor is, ha a termékek túlnyomó része közvetlenül a termelő saját szükségletét szolgálja, nem változik áruvá, tehát a csereérték még korántsem uralkodik a társadalmi termelési folyamaton annak egész szélességében és mélységében. A termék áruként való jelentkezésének feltétele, hogy a munka társadalmon belüli megosztása annyira kifejlődött, hogy a használati érték és csereérték különválása, amely a közvetlen cserekereskedelemben csak megkezdődik, már végbement. A fejlődésnek ez a foka azonban a történelmileg legkülönbözőbb gazdasági társadalomalakulatoknak közös sajátja.

Ha pedig a pénzt vesszük szemügyre, azt látjuk, hogy ez az árucsere bizonyos szintjét feltételezi.

A pénz különös formái: -puszta áruegyenérték, vagy forgalmi eszköz, vagy fizetési eszköz, kincs és világpénz – az egyik vagy a másik funkció különböző terjedelme és viszonylagos túlsúlya szerint a társadalmi termelési folyamat igen különböző fokaira utalnak. A tapasztalat szerint, mégis viszonylag gyengén fejlett áruforgalom  elegendő mindezeknek a pénzformáknak a kialakulásához.

Más a helyzet a tőkével.

Ennek történelmi létezési feltételei koránt sincsenek meg az áru- és pénzforgalommal.

A tőke csak ott jön létre,ahol a termelési és létfenntartási eszközök birtokosai készen találják a piacon a szabad munkást mint munkaerejének eladóját,és ez az egy történelmi feltétel egy világtörténelmet foglal magában.

A tőke ezért már eleve a társadalmi termelési folyamat egy korszakát hirdeti meg.{(A tőkés korszakot tehát az jellemzi, hogy a munkaerő magának a munkásnak a számára egy birtokában lévő áru formáját, és ezért munkája a bérmunka formáját ölti. Másrészt a munkatermékek áru-formája csak ettől a pillanattól válik általánossá.)}

Ezt a sajátságos árut, a munkaerőt kell most közelebbről szemügyre vennünk.

A munkaerőnek, mint minden más árunak, értéke van.

{„Egy ember értéke vagy értékessége, mint minden más dologé, az ára; vagyis annyi, amennyit ereje használatáért adnak.” –Th. Hobbes: Works. 1839.}

Mi határozza meg ezt?

A munkaerő értékét: mint minden más áruét, az ennek a sajátos cikknek a termeléséhez, tehát újratermeléséhez is szükséges munkaidő határozza meg.

Amennyiben érték, maga a munkaerő: csak a benne tárgyiasult társadalmi átlagmunka meghatározott mennyiségét képviseli.

A munkaerő, csak az élő egyén képességeként létezik. Termelése tehát feltételezi az egyén létezését. Minthogy az egyén létezése adott, a munkaerő termelése magának az egyénnek az újratermelése, vagyis fenntartása. A maga fenntartásához az élő egyénnek a létfenntartási eszközök bizonyos összegére van szüksége. A munkaerő termeléséhez szükséges munkaidő tehát feloldódik az e létfenntartási eszközök termeléséhez szükséges munkaidőben, vagyis a munkaerő értéke a birtokosa fenntartásához szükséges létfenntartási eszközök értéke. A munkaerő azonban csak külső megnyilvánulása útján valósul meg, csak a munkában ténykedik. Ténykedésével, a munkával azonban ráfordítódik az emberi izom, ideg, agy, stb. bizonyos mennyisége, s ezt újra pótolni kell. Ez a fokozott kiadás fokozott bevételt szab meg.{Az ókori Rómában a villicus, aki mint intéző a földművelő rabszolgák élén álott,” mivel munkája könnyebb volt, mint a többi cselédé, szűkebb adagot kapott ezeknél” – Th. Mommsen. 1856.} Ha a munkaerő tulajdonosa ma dolgozott, ugyanezt a folyamatot holnap meg kell tudnia ismételni ugyanilyen erőbeli és egészségi feltételek között. A létfenntartási eszközök összegének tehát elegendőnek kell lennie ahhoz, hogy a dolgozó egyént, mint dolgozó egyént életének normális állapotában megtartsa. Maguk a természetes szükségletek, például a táplálkozás, a ruházkodás, a fűtés, a lakás, stb., az egyes országok éghajlati és egyéb természeti sajátosságai szerint különbözők. Másrészt az úgynevezett elengedhetetlen szükségletek terjedelme, valamint kielégítésük módja maga is történelmi termék, s ezért nagy részben függ az ország kulturális fokától, többek között  attól is, hogy milyen feltételek között, s ezért milyen szokásokkal és életigényekkel alakult ki a szabad munkások osztálya.{Th.Thornton: A túlnépesedés és orvoslása.1846.}

Ellentétben tehát a többi áruval,a munkaerő értékmeghatározása egy történelmi és erkölcsi elemet is tartalmaz. De egy meghatározott országban, egy meghatározott időszakban a szükséges létfenntartási eszközök átlagos köre adott.

A munkaerő tulajdonosa halandó. Ahhoz tehát, hogy a piacon való megjelenése folytonos legyen – amint ezt a pénz folytonos tőkévé változása feltételezi - , a munkaerő eladójának meg kell örökítenie magát,”miként minden élő egyén megörökíti magát,nemzéssel” {Petty.}.Az el-használódás és elhalálozás által a piacról elvont munkaerőket állandóan legalább ugyanannyi új munkaerőnek kell pótolnia. A munkaerő termeléséhez szükséges létfenntartási eszközök összege tehát magában foglalja az utánpótlásnak, azaz a munkások gyermekeinek létfenntartási eszközeit is, úgyhogy a sajátságos árubirtokosok e fajtája az árupiacon megörököl. {„Ennek”(a munkának) „természetes ára…. a létfenntartási cikkek és a kényelmi cikkek olyan mennyisége, amilyen az ország éghajlata és szokásai szerint szükséges ahhoz, hogy a munkás fennmaradjon, és olyan családot nevelhessen fel,amely a piacon munka nem csökkenő kínálatát biztosíthatja.” –R.Torrens: Tanulmány a gabonakülkereskedelemről.1815.(A munka szó itt hibásan,munkaerő helyett áll.)}

Az általános emberi természet olyan módosításához, hogy az ember egy meghatározott munkaágban ügyességre és készségre tegyen szert, hogy fejlett és specifikus (szakosodott) munkaerővé váljék, bizonyos képzés, illetve nevelés szükséges, s ez is nagyobb vagy kisebb áruegyenértékekbe kerül. Aszerint, hogy a munkaerőnek többé vagy kevésbé bonyolult jellege van, képzési költségei különbözők. Ezek a tanulási költségek tehát – amelyek a közönséges munkaerőnél elenyészően csekélyek – a munkaerő termelésére fordított értékek körébe kerülnek bele.

A munkaerő értéke meghatározott összegű létfenntartási eszköz értékévé oldódik fel. A munkaerő értéke ezért ezeknek a létfenntartási eszközöknek az értékével, azaz a termelésükhöz szükséges munkaidő nagyságával együtt szintén változik.

A létfenntartási eszközök egy részét, például az élelmiszereket, a tüzelőanyagot, stb., naponta újra elfogyasztják, s ezeket naponta újra pótolnia kell. Más létfenntartási eszközök, például a ruhák, a bútorok, stb., hosszabb idő alatt használódnak el, s ezért csak nagyobb időközönként kell őket pótolni. Bizonyos fajta árukat naponta, másokat hetenként, negyedévenként, stb., kell megvásárolni vagy megfizetni. De bármiképpen oszlik is el a kiadások összege például egy év folyamán, az átlagbevételnek napról napra fedeznie kell a kiadásokat. Tegyük fel, hogy a munkaerő termeléséhez naponta szükséges áruk tömege = A,a hetenként szükségeseké = B,a ne-gyedévenként szükségessé =C,stb.,akkor ezeknek az áruknak a napi átlaga:

Napi átlag=365A+52B+4C+stb

                365

Tegyük fel, hogy ebben az átlagnapra szükséges árumennyiségben 6 óra társadalmi munka rejlett,akkor a munkaerőben naponta félnapi társadalmi átlagmunka tárgyiasul,vagyis a munkaerő napi termeléséhez egy fél munkanapra van szükség.

Ez a napi termeléséhez szükséges munkamennyiség a munkaerő napi értéke,azaz naponta újratermelt munkaerő értéke.

Ha félnapi társadalmi átlagmunka 3 shillingnyi aranytömegben, vagyis 1 tallérban testesül meg, akkor 1 tallér a munkaerő napi értékének megfelelő ár. Ha a munkaerő birtokosa munkaerejét napi 1 tallérért bocsátja áruba, akkor a munkaerő eladási ára egyenlő értékével, és, feltevésünk szerint, a pénzbirtokos, aki tallérjait tőkévé áhítozik átváltoztatni, megfizeti ezt az értéket.

A munkaerő értékének végső, vagyis minimális határa azon árutömeg értéke, amelynek napi elfogyasztása nélkül a munkaerő hordozója,az ember, nem újíthatja meg életfolyamatát – tehát a fizikailag nélkülözhetetlen létfenntartási eszközök értéke.

Ha a munkaerő ára erre a minimumra süllyed, akkor értéke alá süllyed, mert a munkaerő így csak elsatnyult formában maradhat fenn és fejlődhet. Minden áru értékét azonban az a munka-idő határozza meg, amely az áru normális minőségben való előállításához szükséges.

Szerfelett olcsó érzelgősség, ha valaki a munkaerő értékének ezt a dolog természetéből folyó meghatározását durvának találja és például Rossi módjára sopánkodik:”A munkaképességet {puissance de travali} megérteni, és közben elvonatkoztatni azoktól a létfenntartási eszközöktől, amelyekre a munkásoknak a termelési folyamat alatt szükségük van, annyit jelent, mint egy agyrémet  megérteni. Aki munkát mond, aki munkaképességet mond, egyúttal munkást és lét-fenntartási eszközöket, munkást és munkabért is mond.”{Rossi: Politikai gazdaságtan tanfo-lyam.1843.}Aki munkaképességet mond,az nem munkát,mint ahogy az,aki emésztőképességet mond, nem emésztést mond. Az utóbbi folyamathoz tudvalevően más is kell, nemcsak jó gyomor. Aki munkaképességet mond, nem vonatkoztat el a fenntartásához szükséges létfenntartási eszközöktől. Sőt, a munkaképesség értékében éppen e létfenntartási eszközök értéke jut kifejezésre. De ez mit sem használ a munkásnak, ha munkaképességét nem sikerül eladnia, sőt akkor kegyetlen természeti szükségszerűségnek érzi azt, hogy munkaképessége termeléséhez szükség volt, és újratermeléséhez mindig újra szükség van meghatározott mennyiségű létfenntartási eszközre. Akkor majd felfedezi, akárcsak Sismondi:” A munkaképesség…. semmi, ha nem sikerül eladni.”

E sajátos áru, a munkaerő, sajátos természetéből következik,hogy a vevő és az eladó közti szerződés megkötésével használati értéke tulajdonképpen még nem ment át a vevő kezébe.

Értéke, mint minden más árué,már meg volt határozva,mielőtt a forgalomba lépett,mert a munkaerő termelésére meghatározott mennyiségű társadalmi munkát fordítottak, használati értéke azonban csak az utólagos erőnyilvánításban áll.

Az erő elidegenítése és valóságos megnyilvánulása - azaz használati értékként való létezése:

Időbélileg nem esnek tehát egybe.

Olyan áruk esetében azonban {„Minden munkát akkor fizetnek meg, amikor már befejezték.”

…….”A kereskedelmi hitelnek abban a pillanatban kellett kezdődnie,amikor a munkás,a termelés első mestere, megtakarításai révén tudott várni munkájának bérére a hét végéig,két hétig, egy hónapig, negyedévig, stb…” – Ch. Ganilh: A politikai gazdaságtani rendszerről.1821.}, amelyeknél a használati értéknek az eladással történő formális elidegenítése és valóságos át-engedése a vevőnek időbelileg nem esnek egybe,a vevő pénze többnyire mint fizetési eszköz funkcionál. Minden országban, amelyben tőkés termelési mód van,a munkaerőt csak akkor fizetik meg, amikor a vételi szerződésben megállapított időszakon át már funkcionált,például minden hét végén. A munkás ezért mindenütt előlegezi a tőkésnek munkaerejének használati értékét; megengedi,hogy a vevő elfogyassza az árut,mielőtt árát megfizette volna, ennélfogva mindenütt a munkás hitelez a tőkésnek. Hogy ez a hitelezés nem puszta agyrém, ezt nem csak az bizonyítja, hogy olykor-olykor, amikor a tőkés csődbe jut, elvész a hitelezett bér,{„A munkás kölcsönadja iparkodását, nem kockáztat semmit” ,kivéve, hogy” elveszíti bérét…a munkás semmiféle anyagi dolgot nem ad át.” – Storch.1815.}, hanem számos huzamosabb ideig ható tényező is.{Egy példa: Londonban kétfajta pék van,” full price” – aki teljes értékén ,és „underseller” – aki ezen az értéken alul adja el. Az utóbbi osztályhoz tartozik a pékek több mint háromnegyede.(H.S. Tremenheere kormánybiztos jelentése A pékek panaszairól.1862.) Ezek az „undersellerek”, csaknem kivétel nélkül, olyan kenyeret árusítanak, amelyet olcsó szappan, hamuzsír, mész, derbyshire-i kőpor és hasonló kellemes, tápláló és egészséges tartozékok hozzákeverésével hamisítanak.(Leleplezett hamisításoK.1861.) Sir John Gordon az 1855.évi bizottság előtt kijelentette: ”E hamisítások következtében a szegény ember,aki napi 2 font kenyéren él, most valójában a tápanyagnak a negyedrészét sem kapja meg,nem beszélve az egészségre káros hatásokról.”Hogy „a munkásosztály igen nagy része”,ámbár jól értesült a hamisításokról, mégis elfogadja a timsót,a kőport, stb., ennek okául Tremenheere megemlíti, hogy ezek a munkások „kénytelenek pékjüktől vagy a chandler’s shoptól (szatócsboltból, viszonteladótól) olyan kenyeret elfogadni,amilyet az adni óhajt.”Minthogy csak a munkahét végén fizetik őket,”a hét folyamán családjuk által elfogyasztott kenyeret is csak a hét végén fizethetik meg”,és – fűzi hozzá Tremenheere a tanuvallomásokat idézve – „közismert dolog,hogy az ilyen keverékből összeállított kenyeret, külön az effajta vevők számára készítik. ”Számos angol (és még több skót) mezőgazdasági kerületben a munkabért kéthetenként, sőt havonként fizetik ki. E hosszú fizetési határidők miatt a mezőgazdasági munkásnak hitelre kell vásárolnia az árukat…. Magasabb árakat kell megfizetnie,és ténylegesen oda van kötve ahhoz a bolthoz, amely hitelez neki. Így például a wiltsi Horningshamben, ahol a béreket havonta fizetik, 2 shilling 4 pennybe kerül stoneja annak a lisztnek, amelyet másutt 1 shilling 10 pennyiért vehet meg.”(1864.)”Paisley és Kilmarnock (nyugat skócia) kézi kartonnyomó munkásai 1853-ban sztrájkkal kivívták azt, hogy a fizetési időközöket egy hónapról két hétre csökkentették.”

(„Annak a hitelnek, amelyet a munkás a tőkésnek nyújt, további kedves fejlesztése sok angol szénbányavállalkozónak az a módszere, hogy a munkást csak a hónap végén fizetik ki, és a hónap közben előlegeket kap a tőkéstől,sokszor áruban, amelyeket a piaci árnál magasabban kell megfizetni –truckrendszer - . _Marx megjegyzése.) „A szénbányavállalkozók között általános szokás, hogy a munkásait havonta egyszer fizetik és a közbülső hetek végén előleget adnak. Ezt az előleget a bolt (ti. a tommy-shop, vagyis magának a vállalkozónak a szatócsüzlete) nyújtja; az emberek az egyik oldalon felveszik és a másikon kiadják.” –London.1864.}

Magának az árucserének a természetén azonban mitsem változtat az, hogy a pénz vásárlási vagy fizetési eszközként funkcionál-e.

A munkaerő árát szerződésileg megállapították, ámbár csak utólag realizálják,éppúgy,mint egy ház bérleti díját. A munkaerőt eladták, bár csak utólag fizetik ki. De a viszony tiszta felfogása végett hasznos, ha egyelőre feltételezzük,hogy a munkaerő birtokosa mindenkor az eladással nyomban meg is kapja árujáért a szerződésben kikötött árat.

Most már tudjuk, mi és hogyan határozza meg azt az értéket,amelyet a pénzbirtokos e sajátos áru,a munkaerő birtokosának fizet. A használati érték, amelyet a pénzbirtokos a csere útján kap, csak a valóságos elhasználásban,a munkaerő elfogyasztásának folyamatában mutatkozik meg. Mindazokat a dolgokat, amelyek e folyamathoz szükségesek,a nyersanyagot,stb.,a pénz-birtokos az árupiacon megveszi, és teljes árat fizet értük.

A munkaerő elfogyasztása, akárcsak minden egyéb áru elfogyasztása, a piacon kívül,vagyis a forgalom területén kívül megy végbe.

Ezért a pénz birtokosával és a munkaerő birtokosával együtt elhagyjuk ezt a lármás,a felszínen lévő és bárki szeme előtt nyitva álló területet,és elkísérjük őket a termelés rejtett műhelyébe, melynek bejáratánál ez olvasható: „No admittance except on bussines.” –Belépés csak üzleti ügyben. Itt majd nem csak az tűnik ki, hogyan termel a tőke, hanem az is, hogyan termelik őt magát a tőkét. Végre le kell lepleződnie a többletcsinálás titkának.

A forgalom, vagyis az árucsere területe, amelynek a korlátai között a munkaerő vétele és eladása mozog, valóban igazi paradicsoma volt a velünk született emberjogoknak. Itt kizárólag Szabadság, Egyenlőség, Tulajdon és Bentham uralkodik.

Szabadság! Hiszen egy áru, például a munkaerő vevőjét és eladóját csak szabad akaratuk határozzák meg. Mint szabad, jogilag egyenrangú személyek szerződnek egymással. A szerződés az a végeredmény, amelyben akaratuk közös jogi kifejezést ad magának.

Egyenlőség! Hiszen csak mint árubirtokosok vonatkoznak egymásra, és egyenértéket cserélnek egyenértékért.

Tulajdon! Hiszen mindegyikük csak a magáéval rendelkezik.

Bentham! Hiszen mindegyikük csak a magáéval törődik. Az egyetlen hatalom, amely őket össze- és viszonyba hozza, önhasznuk, külön előnyük, magánérdekük hatalma. És éppen, mert mindenki csak magával törődik, és senki sem törődik a másikkal, a dolgok előre megállapított harmóniája folytán vagy egy egyetemes ravaszságú gondviselés irányítása következtében valamennyien csak a kölcsönös előny, a közhaszon,a közérdek művét teljesítik be.

Amidőn elhagyjuk az egyszerű forgalom, vagyis az árucsere területét, ahonnan a szokvány szabadkereskedő (freindhandler vulgaris) a tőke és a bérmunka társadalmára vonatkozó nézeteit, fogalmait és ítéletének mércéit meríti, a dramatis personae (szereplő személyek) fiziognómiája (arckifejezést vizsgáló tudomány) úgy látszik, már némileg megváltozik. Az egykori pénzbirtokos, mint tőkés az élen halad, a munkaerő birtokosa követi, mint az ő munkása; az egyik jelentőségteljesen mosolyog, és telve van ügybuzgósággal, a másik bátortalan, kelletlen,mint olyasvalaki,aki saját bőrét vitte a vásárra, és most nem várhat egyebet, mint a – kicserzést.

[1] 1859 januárjában Alexandru Ion Cuza ezredes Moldva, majd februárban Havasalföld hoszpodárjává választották. A két dunai fejedelemség egyesítésével 1862-ben alakult meg az egységes román állam. Cuza polgári-demokratikus reformtörekvései a földbirtokosok és a burzsoázia egy részének ellenállásába ütköztek. Miután a többségében a földbirtokosok képviselőiből álló nemzetgyűlés elvetette a kormány agrárreform javaslatát, Cuza 1864-ben feloszlatta ezt a testületet. Alkotmányt proklamáltak, kibővítették a választók körét és megereősítették a kormány hatalmát. Az új helyzetben elfogadott agrárreform előirányozta a jobbágyság megszüntetését és a megváltás ellenében való földosztást. A reform miatt a bojárság és a nagyburzsoázia Cuza ellen fordult és 1866-ban lemndatta.