Númenoriak

A  Númenoriakra, erre a jelentős népre vonatkozó információk többsége az Akalabethből, a Númenor bukása című műből származik, amelyet nem sokkal azután írtak, hogy Elendil emberei megalapították Arnor és Gondor királyságát. A legendák szerint Númenor szigetét maguk a valák teremtették, s Középföldétől nyugatra helyezték a tengerbe. A valák védelmét és a tündék barátságát élvező emberek, a númenoriak (más néven dúnadánok) békében éltek, gyarapodtak. Legalább háromszor annyi ideig éltek, mint a közönséges emberek, s a tündéktől kapott jelentős ajándékoknak köszönhetően bölcsek voltak és erősek. Középföldén ők voltak a legmagasabb emberek, gyakran hét lábnál is magasabbra nőttek. (Ők nevezték el a hobbitokat „félszerzetnek”, mert egy hobbit fele olyan magas volt, mint egy átlagos dúnadán) Értettek a hajózáshoz, gyakran elvitorláztak keletre, Középföldére, hogy tanítsák az ott élő embereket. Sokan Pelarginban vagy Umbarban telepedtek le.

  Ahogy nőtt a hatalmuk, úgy fokozódott a büszkeségük. Egyre inkább dühítette őket, hogy nem halhatatlanok. A Hűségesek (azok, akik mindig barátként tekintették a tündéket és tisztelték a valákat) és a halhatatlanságra vágyó elégedetlenek között kiéleződtek az ellentétek. Ar-Pharazón, Númenor utolsó királya hozta a népre a romlást. Hatalmas sereget gyűjtött, és átvitorlázott Középföldére, hogy legyőzze Szauront. Olyan erős volt, hogy Szauron meghunyászkodott előtte, hagyta, hogy Ar-Pharazon fogolyként vigye Númenor szigetére. Ezután nem sokkal megrontotta a király és hű emberei elméjét, a legtöbbjüket áttérítette Morgoth imádatára, elhitette velük, hogy képesek elhajózni Halhatatlanföldre, ahol aztán erőszakkal elvehetik a valáktól a halhatatlanságot.

  Ennek az őrült tettnek az lett a következménye, hogy Númenor megsemmisült, a valák pedig levették óvó kezüket Középföldéről. Csak a Hűségesek kilenc hajója (A kapitányok Elendil és fiai, Isildur és Anárion voltak) menekült meg a pusztulástól. A végzetes vihar elszakította őket egymástól: a szelek Elendilt északra, a fiait délre sodorták.

  A Númenoriak nem vesztegették az időt, megalapították a királyságaikat: északon Arnort, ahol Elendil volt az úr, délen pedig Gondort, ahol Isildur és Anárion uralkodott. A következő évszázad során hatalmas kőépületeket emeltek (ezek némelyike nagyobb volt a törpök föld alatti csarnokainál), felépítették Osgiliathot, valamint a három tornyot: Minas Ithilt, Minas Anort és Orthancot. Megépítették az Agyartornyokat is, hogy őrizzék Mordor bejáratát; felépítették Cilith Ungolt és az Argonathok gigantikus szobrait, hogy elriasszák az északról érkező támadókat. Azok az emberek, akik korábban Gondor területén laktak, elfogadták uraiknak az elsüllyedt szigetről érkezetteket, így a városok lakossága, valamint a seregek létszáma is egyre gyarapodott.

  A hadseregbe csak a legügyesebbek, a legerősebbek kerülhettek be. A kiképzés númenori módszer szerint zajlott, minden katona kiváló minőségű felszerelést kapott. A númenoriak tudták, hogy hamarosan meg kell védeniük királyságaikat, mert biztosak voltak abban. Hogy a Szauronhoz hű erők támadást indítanak ellenük.

  A númenoriak jó lovasok voltak, de a Hűségesek csupán néhány lovat hoztak át Középföldére. Mielőtt a Középföldén honos vadlovakat elfogták és betörték, a gondori seregben csak gyalogosok voltak. A tündékkel ellentétben a gondoriak inkább egy-egy fegyver használatára képezték ki a harcosokat, így a sereg íjász, lándzsás, kardos és fejszés egységekből állt. ( Az íjászok és a lándzsások második fegyverként vélhetőleg kardot használtak.) Az íjászok a támadás első fázisában kötötték le az ellenség figyelmét, hosszúíjaikkal megtizedelték a szemben állók csapatait. Az egyik tudós erről így írt: „A Tenger népe nagy felhőt küldött maga elé; az esőcseppek mintha kígyókká vagy acélhegyű fekete vesszőké változtak volna át a levegőben” Miközben az íjászok folyamatosan lőtték az ellenséges csapat első sorait, elindultak a kardosok, a fejszések és a lándzsások, és levágták azokat, akik valahogy kijutottak a halálos nyílzáporból.