|
Tsuuretsu ikioi-kegyetlen élet (Sesshoumaru to Sakura)
Kurosawa-sama 2006.11.28. 09:49
elet11
11.
fejezet
A vetélytárs
Sesshoumaru elkapta a feléje zuhanó nőt,
és magához ölelte. Sakura a
férfi vállaiban kapaszkodott meg, és
zavartan nézett a démon szemeibe. Sesshoumaru
nyugodt szemekkel pillantott a nőre. Kellemes
érzés töltötte el,
még soha nem érezte ezt, bármelyik nőt
ölelte. Ez más volt. Valami
számára furcsa, ismeretlen
érzés. Ahogy a lány keblei a
mellkasának nyomódtak,
elöntötte a vágy.
Legszívesebben most rögtön a
magáévá tette volna a nőt, de tudta,
hogy ez a varázs nem egy alkalomra szól, hanem
egy egész életre. Nincs menekvés, de
nem is bánta. Még senki
közelségét se hiányolta
így, mint Sakuráét. És most
itt van a karjaiban. Akárcsak hajnalban. Nézte,
ahogy lány égszínkék
szemeiben visszacsillan a napfény, ám ettől
izgalma még jobban fokozódott.
Gondolataiból Sakura hangja zökkentette ki.
-Gomen nasai... -mondta, szinte suttogva. Zavarban volt, hogy
gyengesége ilyen helyzetbe hozta. -"Ó, kamik!
Most mit gondolhat rólam? Azt hiszi, hogy
szándékosan tettem... Mint amikor
először megcsókoltam, és ő
ellökött magától...
És utána miket mondott! De olyan jól
érzem így magam... bárcsak
megállna az idő!" -gondolta, arcán pír
jelent meg, tekintetét lesütötte. A
szellem szája szegletében mosoly
bújkált a lány zavara
láttán.
-Ne kérj bocsánatot, semmi rosszat nem
tettél. -erre Sakura ismét a férfi
szemeibe nézett, és már ő is
mosolygott.
-Örülök, hogy itt vagy. -lehelte,
és még jobban a démonhoz
bújt, és a vállára
fejét. A férfi most még szorosabban
ölelte magához a törékeny
testet. Lehunyta a szemeit és mélyen
belélegezte a lány
mámorító illatát.
-"Mint a frissen nyílt cseresznyevirág, a
nyári eső után"...-gondolta a szellem. Egyik keze
lecsúszott a lány derekára,
míg a másikkal a nő selymes haját
simogatta. A meleg szél meglebbentette a hajukat.
-Anata wa utsukushii... (gyönyörű vagy) -suttogta a
férfi. Sakura ekkor felnézett
és ajka közeledett démonéhoz.
Mikor ajkuk összeért, egy vékony hang
rángatta vissza őket az
álomvilágból.
-Sakura-sama, Sesshoumaru-sama, Kageromaru-sama mondta, hogy
rizskekszet kértek. Gomen nasai... -Kozeri hangja remegett,
hiszen olyat látott, amit nem kellett volna. A
pár gyorsan szétröppent, míg
a férfi hidegen nézte az előttük
térdelő fiatal lányt, addig Sakura
próbált úrrá lenni
zavarán.
-Köszönjük, Kozeri-san, most elmehetsz.
-mondta végül közömbös
hangon Sakura. Kozeri letette a tálcát az
asztalra, meghajolt majd távozott. Sakura visszament a
szobába és leült a futon
szélére. Sesshoumaru követte a
lányt, de ő a shouji előtt telepedett le,
hátát a shouji sarkának
támasztva.
-Azt hiszem, még gyenge vagy
sétálgatáshoz.
-Honto, csak nem volt kedvem ilyen szép időben bent
ülni. -sóhajtott a lány.
-Talán majd holnap. -nyugtatta meg a férfi.
-Te viszont úgy látom, sokkal jobban vagy, a
kamiknak hála. -mosolygott kedvesen a démonra
Sakura.
-Valóban. A nagyapád azt mondta, hogy
még nem tanácsos nagyobb harcokba keverednem.
-Igaza van. Felszakadhatnak újra a sebeid. Mint tegnap...
-Semmiség. Gyorsan gyógyulok, youkai vagyok.
-Hai, de néhány napot neked is pihenned kell,
míg teljesen elmúlnak a forradások. A
nagyapa megjavította a páncélod.
-Úgy látszik sok mindenhez ért.
-Honto, meddig maradsz nálunk? -kérdezte Sakura
kicsit bizonytalanul.
-Meddig maradjak? -a démon szája
szegletében gúnyos mosoly
bújkált, de ez inkább viccelődő volt.
A délutáni nap szikrázóan
sütött, a magas, izmos férfinak, aki egy
fa törzsének támaszkodva ölbe
tett kézzel álldogált, nagyon melege
volt. Lófarokba kötött, hosszú
sötétbarna haja úszott a
feltámadó meleg szélben. Lova
békésen legelt a közelben. Odament a
kéken csillogó patakhoz, és
leült mellé. Kezeivel vizet
fröcskölt szép
vonású arcába, hogy
némiképp hűsítse magát.
Elgondolkodva bámulta saját
tükörképét. -"Sehol se
találom a bátyámat, lehet, hogy
már nem is él. Senki nem tud róla
semmit." -ujjaival elkezdte kavarni a vizet. Eszébe jutott
haldokló apja, ahogy ott feküdt a lerobbant
udvarház egyik sötét
szobájában. Valami rejtélyes
kór kínozta. Anyja ekkor már
rég halott volt. Apja valaha szamuráj volt, de
ura elesett egy csatában, melyet a szomszédos
daimjóval vívott. Apja elmenekült a
harcból néhány
társával együtt. Többet
már nem harcolt, vett egy házat és egy
kertet, félretett jövedelméből,
és szerényen éldegéltek. Ő
ekkor még egészen kisfiú volt.
Bátyja, egy örökös
lázadozó, mindig csak rosszan törte a
fejét. Aztán egy nap, minden szó
nélkül elment otthonról egy
részeges barátja
hívására. Anyja belehalt a
bánatba, mert hiába keresték a
fiút, az nem került elő. Ő kettesben maradt az
apjával, együtt művelték a
földet. Már 19 éves volt, mikor apja
beteg lett, ő ápolta, de még az orvos is
tehetetlen volt. Ott térdelt az ágya mellett
és tisztán emlékezett szavaira.
-"Keresd meg a bátyádat, és mondd el
neki mi történt." -suttogta rekedten az apja,
és megszorította a kezét. A csontos
ujjakban már nem volt erő.
-"Igen apám, úgy lesz, ahogy akarod." -viszonozta
a kézfogást, szemeiben könnyek gyűltek.
-"Büszke vagyok rád, te vagy az én
egyetlen fiam..." -keze kicsúszott, feje oldalra billent
és kilehelte a lelkét.
-"Namu amida Bucu" (dicsőség Buddhának)
-suttogta, és lezárta az öreg szemeit, a
könnycseppek, csillogó
drágaköveként hullottak le a szemeiből,
hogy ezernyi darabkákban essenek szét apja merev
arcán.
"Elmúlt hát a nyár,
Lehullott a levél,
Zöldelltél,
Hogy elvigyen a tél." - ez lett a halotti verse.
A temetés után, nyakába
vette a világot és útra kelt.
Bátyjáról senki sem tudott semmit. Sok
minden történt vele, míg ide keveredett
pár éve a Takashima-kastélyba.
És most itt ül a patak partján. Az
élet rohan tovább, mintha semmi sem
történt volna. Felnézett az
égre, ami makulátlanul kék
színben pompázott. Egy női alak tűnt fel
képzeletében. Hosszú
zöldesfekete haját a szél lengette,
kék szemei őt nézték.
Rózsaszín ajkaiból csilingelő
nevetés tört ki, mely bezengte egész
elméjét.
-Sakura... -suttogta maga elé. -"Látni
akarlak..." -odasétált a lovához,
felpattant rá és elvágtatott a
kastély felé.
A táj sötétségbe
burkolózott, a fényes Holdsarló
kacagva tekintett le az elcsendesedő városra. A
lakóházakban égtek a
mécsesek. Az élet már csak az
ivókban és a teaházakban volt
élénk, melyek ereszein színes
világító lampionok csüngtek
alá. Az utcákon érezni lehetett a
különböző füstölők
aromáját, melyeket az esti szellő
összekavart. Az őrség csendesen
mászkált a városban. A
kastélyban, a dolgozószobában
Kageromaru ült az íróasztala előtt.
Mára befejezte a papírmunkát.
Elégedetten kortyolt a chából. Ekkor
valaki megkopogtatta a shoujit.
-Kageromaru-san, bejöhetek? - magas férfi alakja
rajzolódott ki a tolóajtó
mögött a mécsesek
fényében.
-Persze, gyere csak be, Takemaru-san. -hívta be
barátját a félszellem. Takemaru
belépett, és meghajlással
köszöntötte a tartományurat, aki
viszonozta ezt, majd az egyik párnára mutatott:
-Dozo suwaru.(ülj le)
-Domo. -felelte Takemaru, és kényelmesen
elhelyezkedett a puha párnán.
-Örülök, hogy
visszatértél. Sakét?
-Hai, domo.
-Kijuuki-san! -szólt ki egy
szolgálónak Kageromaru. A
világoskék kimonót viselő,
sötéthajú fiatal lány
rögtön megjelent.
-Hai, Kageromaru-sama. -hajolt meg alázatosan a
lány.
-Hozz nekünk sakét. -mondta a lánynak,
aki gyorsan teljesítette a kérést,
majd távozott. Kageromaru kiöntötte a kis
csészékbe a sakét, és
megkínálta barátját. -Nos,
sikerrel jártál, Takemaru-san?
-Iie, senki nem tud róla semmit. -belekortyolt a
sakéba. -Szerintem már halott.
-Nagyon sajnálom, Takemaru-san. Szívesen
megismertem volna a bátyádat.
-Arigatuo. Karma, ne? -mosolygott keserédesen Takemaru,
és kiitta a csészét.
-Az. Még egy sakét?
-Hai. Domo. -odatartotta csészéjét,
hogy barátja kitöltse neki az italt. -Mi
történt itthon, míg távol
voltam? Neked biztosan több mesélnivalód
van, mint nekem, Kageromaru-san.
-Legyőztem Fehér Tigrist és csapatát.
Most már nem háborgatja a
békés lakosságot.
-Ez tényleg jó hír.
Örülök a sikerednek, Kageromaru-san. Erre
igyunk! -emelte csészéjét.
-Szívesen ott lettem volna. -mindketten megitták
a sakét. Most Takemaru töltötte tele a
csészéket.
-Arigatuo. -biccentett Kageromaru.
-Sakura-san hogy van? -tette fel a kérdést
Takemaru, igazából ez érdekelte a
legjobban.
-Most már sokkal jobban.
-Mi történt vele? Az a youkai bántotta,
akit a barlangban ápolt?
-Iie. Egy semmirekellő oni megmérgezte, és
Sesshoumaru mentette meg.
-Sesshoumaru?
-Hai. Ez a neve a szellemnek. A Nyugati Területek ura. Most a
kastélyunk vendégszeretetét
élvezi.
-Oh, értem... -mondta Takemaru és lenyelte a
sakéját. Kageromaru is követte a
példáját, majd újra
töltötte a csészéket. Takemaru
egyáltalán nem örült ennek a
hírnek, eszébe jutott a
beszélgetése Sakurával a
vízesésnél. A lány
ránézett igéző kék
szemeivel és ezt mondta:
-"Sajnálom, Takemaru-san, én már
szeretek valakit, így nem élhetek veled..."
-"Ez biztos?"
-"Igen, sajnálom, én is szeretlek, de nem
úgy..."
Erre gondolatra összeszorult a szíve. -"Ezt a
szellemet szereti, ez biztos. Soha nem lesz az enyém... Nem
hagyom... Nem hagyom, hogy ez az átkozott szellem elvegye
tőlem..." -gondolataiból Kageromaru hangja
zökkentette ki.
-Takemaru-san? Jól vagy?
-Nanda? Oh... persze, csak elfáradtam, egész nap
lovagoltam. Bocsáss meg, Kageromaru-san. -mondta,
és megitta sakéját. -Azt hiszem, jobb
lesz, ha nyugovóra térek.
-Természetesen. -bólintott Kageromaru,
miközben barátja felemelkedett a
helyéről, ő is követte
példáját.
-Oyasuminasai, Kageromaru-san. -hajolt meg Takemaru, Kageromaru is
meghajolt.
-Oyasuminasai, Takemaru-san. -köszönt el ő is, majd
visszaült a helyére, és
öntött magának még egy
sakét.
Takemaru behúzta maga mögött a shoujit,
és elindult a lakosztálya felé. Feje
elnehezedett a sakétól, és a
lesújtó hírektől. Beérve a
szobájába, ledobta
katanáját és
vértjét, hiszen, alig, hogy hazaért,
első útja Kageromaruhoz vezetett. Kivett a
beépített szekrényből egy tiszta
kimonót, szólt a szolgáknak, hogy
készítsék elő a
fürdőjét, majd az o-furo-k
(fürdőházak) felé vette az
irányt. Kilépve a kertbe,
rátért a kövekkel kirakott
ösvényre. A Hold fénye
visszatükröződött a tavacskák
felszínén. A cikázó
szentjánosbogarak
lámpásként
világítottak az éjszakában.
A tücskök, kabócák
és szövőbogarak teljes hangerővel
rázendítettek. Az ösvény
elkanyarodott, ő befordult a sarkon. Megtorpant. Két alakot
pillantott meg a Sakura lakosztálya előtt lévő
teraszon. Az egyik Sakura volt, míg a másik egy
ezüsthajú férfi. Egymás
mellett ültek, és a lány neki volt dőlve
a férfinak, és a férfi egyik
kezével átkarolta a nőt. Csendben voltak. A
férfi ekkor felé nézett,
valószínűleg észrevette, hogy
nincsenek egyedül. Elindult feléjük.
Sakura is ránézett, és
arrébb húzódott az
ezüsthajútól, mintha valami rossz dolgon
kapták volna rajta.
-Konbanwa, Takemaru-san. -szólalt meg a lány.
-Örülök, hogy
hazatértél.
-Konbanwa, Sakura-san. Örülök, hogy
jól vagy, hallottam mi történt.
-Arigatuo. Ez a személy itt, Sesshoumaru, ő mentett meg a
szörnyetegtől. -mutatta be a démont a
lány.
-Hajimemashite, (örvendek) Sesshoumaru. -mondta hidegen
Takemaru. Jól megnézte magának a
vetélytársát.
Legszívesebben megölte volna a démont,
ám ez nem látszott az arcán.
-Én is, Takemaru. -biccentett az inuyoukai
közömbösen. Ezt a gesztust is csak Sakura
miatt tette meg, aki barátként tekintett
Takemarura. Más körülmények
között már végzett volna vele.
Érezte a férfiból
áradó gyűlöletet és
féltékenységet.
-Nos, csak fürdeni indultam, úgyhogy megyek.
Oyasuminasai. -mondta és távozott a
fürdőházak felé.
-Oyasuminasai, Takemaru-san. -szólt utána a
lány és visszabújt a szellemhez, aki
átkarolta.
-Milyen bosszantó egy alak... -lehelte maga elé
Sesshoumaru, akinek kifinomult érzékeit nem lehet
becsapni.
-Hm? -nézett rá Sakura.
-Iie... -rázta meg enyhén a démon a
fejét. -"Baka yaro, (elfajzott hülye) Sakura az
enyém...és ha bonyodalmat okozol,
megöllek!" -tette hozzá gondolatban. Egy pillanatra
arany szemei sötéten villantak meg.
folyt. köv.
| |
AJÁNLOM AZ OLDALT
