Az orrom csiklandozták a kora reggeli fények. Felnyitottam a szemeim, minden vörösben úszott. Először megijedtem, azt hittem elraboltak. Úristen, elraboltak! Gondolataimban is folyton ez járt.

 - Hol vagyok? - kiabáltam

 - Jól vagy?

 - Minden rendben?

 - Csoda, hogy még élsz…

 - Ez király volt!

Ilyen, és ezekhez hasonló megjegyzéseket hallottam. Ezek az x-kölykök. Hangjuk, pedig megnyugtatóbb volt, mint bármi más, jelen, rémült állapotomban. A „lelkes rajongóimat” Logan (mint önjelölt biztonsági őröm) paterolta ki a gyengélkedőről. Én meg maradtam egymagam a kórházszoba barátságtalanul fehér falai között. Majd Xavier prof látogatott meg, úgy 10 perc múlva.

 - Erről nem volt szó - jegyeztem meg

 - Örülök, hogy magadhoz tértél - mondta komolyan

 - Tudja, hogy sérült vagyok. Miért engedett edzeni? Ha valaki látja a másikon, hogy sérült, nem engedi, súlyos sérüléseket is okozható fizikai munkavégzésre, hacsak az illető nem bolond, vagy szadista!

Láttam, hogy Xavier valamin nagyon elgondolkozott. Valószínűleg részben magát hibáztatta, hogy megtörtént, ami megtörtént, de azért az én hibám is volt, hisz én győzködtem, hogy had végezzek aktív testi-lelki munkát, mert semmi bajom nem lesz. És lehet csak terelés céljából, de hirtelen valami sokkal érdekesebb témát hozott fel a további beszélgetésünkhöz:

 - A baleseted nem volt baleset…

 - Hogy mi van? - meredtem rá hatalmas szemekkel. - Ezt most magyarázza el, mert valszeg bevertem a fejem, és agyrázkódásom van!

 - Egy másik mutáns keze van benne, a dologban.

 - Ki?! - hangom ércessé vált. Dühös voltam, ami nem csoda. Kiderült, hogy szegény Joseph-nak, és szegény buszsofőrnek nem véletlenül kellett meghalnia!

 - Nem tudom - felelte a professzor - Nyugodj meg, ki fogjuk deríteni.

 - Nem tudok megnyugodni! - sikítottam - Joseph a barátom volt! - hirtelen elhalkult a hangom - Vagyis csak akartam, hogy a barátom legyen…

 - Valószínűleg Joseph is ugyanígy gondolkozott.

Xavier jelentőségteljesen pillantott rám - Sőt. Biztos

Bár Xavier nyomatékosította, hogy ebben az állapotomban, sőt egyáltalán, ne mozduljak ki az utcára, muszáj volt elszöknöm a birtokról egy kicsit. Amúgy se láttam még ezt a Bayville-t ahová a többi x jár iskolába.

     Az utcák sokkal tágasabbak voltak, és kihaltabbak is, New York utcáihoz képest. Hm… Falusi eléggé, gondoltam.

 - JUJ! - megláttam valami hihetetlenül gyönyörű estélyi ruhát a kirakatban. Tudtam, hogy ez nekem kell. Olyan jól passzolna a formás testemhez! És…

 - Hello má’chérie - köszöntött egy lágy, férfias hang a hátam mögül. Megfordultam, és igen látványosra tátottam a szám Gambit láttán.

 - He-hello - hebegtem. Az egy dolog, hogy szerelmes vagyok, de a szerelmem sajnos meghalt, én meg nem vakultam meg! És Gambitnak az a fura vörös-fekete szempárja valahogy olyan… megfogalmazhatatlan.

 - Mit keres itt egy ilyen szép hölgy, ezen a lerobbant környéken? - Téged! Gondoltam.

 - Csak sétálgatok - vontam meg a vállam, és gyorsan felvettem a jégkirálynő hideg szerepét. Gambit a hátam mögé lesett majd vissza rám.

 - Tudok ennél sokkalta jobb helyeket is hölgyem! Sőt. Még a ruhapróbálásnál is szívesen segítek.

 - Kösz elvagyok egyedül is - mondtam

 - Ahogy gondolja Madmoiselle

Gambit úriasan megcsókolta a kézfejem. - Még találkozunk - rám kacsintott, és elment. Ilyen fura alakot is ritkán lát az ember, és én meg kezdtem megbánni, hogy nem tartottam vele. Mert most megint teljesen egyedül maradtam.

 - Professzor, Professzor! - sipákolta Jean, a vörös hajú, Miss. Tökély. A tipikus eminens, iskola első, a focicsapat kapitánya, bla… bla… - Kira eltűnt - no igen, a tegnapi vacsoránál sikerült bemutatkoznom. Nagy teljesítmény tőlem!

A prof valószínűleg már tudta, hogy leléptem, hisz akkor miért ült volna a Celebro előtt?

 - Tudod jól, hogy addig nem találjuk, amíg nem használja az erejét

     Hamarosan az is elkövetkezett.

Eltévedtem a belváros forgatagában, és valami dohos külvárosi negyedben kötöttem ki. Más sötétedett, de nekem nem kellett félnem, hisz edzett New Yorki lány vagyok. De pár perc múlva mégis jól rám hozták a frászt. Épp egy járókelőtől próbáltam útbaigazítást kérni, mikor gomolygó füst támadt fel valahonnét, és egyenesen „rám támadt”. Gyorsan kellett cselekednem, visszafojtottam a levegőt, vérvörös szárnyaim „előbújtak” (szétszaggatva a jó kis felsőmet) s széttárva őket a levegőbe repültem. És mikor már épp megkönnyebbültem volna (éljen megmenekültem a fura köd elől), az enyémnél sokkal erősebb mágneses térbe került a testem, s levágott az egyik épület tetejére. A repedezett föld felhorzsolta a bőröm, a karom jobban fájt, mint valaha. Kábultan hevertem a földön, szárnyaim ernyedten terültek szét. Hirtelen piszok nehéznek éreztem őket.

 - Jean, készítsd a Black Bird-et.

Nagy szerencsém, hogy használhattam a képességem. Bár ez se volt elég.

Újra felszállt valamiféle köd belepve az egész tetőt. Így pedig csak az volt az egyetlen problémám, hogy a fájdalomtól elhomályosult szemekkel mindent groteszk módon eltorzultnak láttam. És szédültem. És amint valahogy feltápászkodtam, jöttek az újabb rám irányuló támadások. Valami hátúról csapódót a szárnyaimba, egy másik valami, pedig előröl próbált gyengíteni, de ezt már sikerült kitérítenem. Fülsüketítő hangok járták be alattam a földet, a háztető szerkezete alapjaiban esett szét.

 - Mi a franc történik itt?

Választ nem kaptam csak egy nagy puklit a fejemre

A Black Bird a szétzúzott harctér (célzok az öreg ház, még öregebb tetejére) fölött lebegett. A hatalmas, fekete monstrum még nagyobb porfelhőt kavart fel maga alatt. Kellett egy kis idő, amíg az x-menek ki tudtak szállni a gépből. Valószínűleg már nagyon sötét lehetett, mert mikor ezt Scott elmesélte, panaszkodott a látási viszonyokra.

 - Mi a jóisten…? - az előbb említett, vörös szemüveges, barnahajú, tipikusan sármos pasi (csak, hogy mindenki maga elé tudja képzelni a szereplőket, jellemzem őket. És Kurt némelyiken nagyot nevetett.) eltátotta a száját, mikor meglátta a szétcincált tetőzetet.

 - Nem Isten csak Magneto

Logan elhúzta a száját - És elvitte a kölyköt

 - Akkor elkéstünk?

 - Ragyogó következtetés Bobby - tapsolt Kurt. Mekkorát néztem, amikor először megláttam a valódi kinézetét. Kék bunda, hegyes fülek, hosszú farok. Simán eladhatta volna magát hivatásos ördögként is Hollywoodban!

 - Nagyon aktívak vagytok ma. Hiányzik egy éjszakai edzés? - tipikus.

 - Neem Mister Logan, kihagyjuk!

Olyan dél lehetett mikor újra magamhoz tértem. Kezdtem unni, hogy állandóan eszméletvesztésből ébredek. Na mindegy, kimegyek a konyhába és… gondoltam, körbenézés közben…

 -?! -… és rájöttem, hogy a nem gyengélkedőben, és nem a szobámba fekszem. Akkor még is hol vagyok? A rideg fémfalakkal körülhatárolt, kicsiny, és nagyon szegényes berendezésű helyiség egyáltalán nem illett az én szépségemhez. Az ágy, pedig nem epeda rugós volt, nem szerettem! - Hát te…?

Egy nagytestű alak pihent békésen az egyik sarokban, egy fa széken a falhoz dőlve. Kolosszus nagyon aranyosnak, sőt nagyon jámbornak tűnt nekem, de akkor nem az volt a dolgom, hogy ismerkedjem vele, hanem, hogy lelépjek onnan.

     Az egyik folyosón sompolyogtam. Tuti, hogy ennek a háznak a lakberendezője az Internetről lopta a diplomáját. Már szabályosan rosszul voltam a sok fémtől, ami itt volt. A falak, a padló, a plafon... Ezek nem hallottak még a tapétáról? De az i-re az tette a pontot, hogy eme metálborzadályok hullámzani kezdek a lábam alatt. Pillanatok alatt padlót fogtam, s agyamat kezdte megint ellepni a szürke köd. Már nem is a józan észt, hanem újra az ösztöneim kezdtem követni, ezek azt súgták: támadjak. Tehát a hullámzó fémpadló megmerevedett, a plafonon végigfutó csövek kiszakadtak a helyükről, mindez az én parancsomra. Tettem egy 180°-os fordulatot, s már tudtam, hogy nincs mitől félnem. Az enyém a leghatalmasabb erő, ami csak létezhet! Gondoltam, s ekkor belefutottam Magnetóba. Vagyis ő futott belém, és a támadásomra szánt vascsövekbe. Persze azokat egy hanyag kézmozdulattal a földhöz vágta, én meg a számat is eltátottam. Mégis, hogy képzeli ez az alak, hogy nem hagyja, hogy megverjem? Fújtatva tettem felé két lépést, közben még az is átfutott az agyamon, hogy borzalmas az ipse ízlése.

 - Engedj el, vagy megbánod! - erre felkacagott.

 - Ezt akár abba is hagyhatjuk mielőtt te bánod meg… - most én nevettem rajta. Ugyan mitől kellett volna félnem? Azt hiszem a következő pillanatban, rá jöttem a válaszra, mikor is az előbbi támadásom eszközei felém vették az irányt. (megjegyzem egy olyan 5 méteres távolság tuti volt köztünk) Irdatlan sebességgel hasítottak bele a levegőbe, de sikerült elkapnom őket, hittem én abban a pillanatban, erre pár másodperc múlva a hátamra zuhantam. És megkezdődött az ádáz játék, amit Ő valószínűleg puszta mókának, én kegyetlen harcnak láttam. Megfeszített erővel térítettem el a rám irányuló támadást, és még nagyobb erővel támadtam vissza. Kezdtem ráérezni, egyre könnyebb volt az egyre erősebb támadásokat kivédenem. Ám az ellenfelem korántsem használta teljes erőbedobással az erejét, míg én már a tartalékaimból éltem. S az a fülsiketítő hang felzendült a folyosón, még a visszatérő visszhangja is olyan volt, mintha belemetszettek volna az agyamba. A testem azonnal megdermedt, levegőt se kaptam, úgy érezem magam, mint azok a szerencsétlen hadifoglyok a kínpadon. Majd a földre zuhantam. - Feladod? - lehidalok! Ez még mindig nem fáradt el?!

 - Tudni akarom mi ez az egész! - üvöltöttem teljes erőmből. - Most azonnal válaszokat akarok! - lassan már azt se tudtam, miket beszélek, de csak a düh tudott ébren tartani. Magneto odajött hozzám, s karbatett kézzel nézte, milyen szánalmas látványt is nyújtottam odalent a földön.

 - Majd válaszolok, ha lecsillapodsz - brrr.

 - És ha soha nem csillapodok le? - vetettem fel tömény gyűlölettel a hangomban - Végül is, szerintem teljesen jogosan háborodtam fel, nem?!

 - Ha megvertelek volna, talán. Egyébkén nem hiszem…

 - Ez agyrém - közben felálltam, valahogy. A tagjaim ólomnehezek voltak.

 - Gondold, ahogy akarod - egy jégcsapban is több érzés volt, mint ebben az emberben - És ha jól vettem észre te támadtál rám

Kopogás hangja visszhangzott a folyosón. Kolosszus közeledett felénk. Magneto most felé fordult, mintha ott se lettem volna.

 - Azt mondtam, őrizd!

 - Nincs mentségem…

 - Hát nincs…

Magneto, mint aki jól végezte dolgát, elsétált, otthagyva engem Piotr-al. Én alaposabban is megnéztem magamnak a mutánst. Bőrét fémpáncél borította feje búbjától a lábujjáig. Ő volt a legnormálisabb, erre, főleg akkor jöttem rá, mikor segített eltámolyogni a szobáig, ahol magamhoz tértem.

 - Meg kell szöknöm - dünnyögtem. Kolosszus lefektetett az ágyra, s együtt érző pillantást vetett rám. A szemei, olyan érzelmekkel teli pillantása volt.

 - Majd megszokod. - ezzel távozott, én meg csak feküdtem az ágyamon, a sebzett szívemmel, álmok nélkül, mégis boldogan.

Már egy éve boldogítottam a csapatot (, és Magnetót, de ez egy külön történet) szerény személyemmel. Egy csöppet persze én is változtam: az egoista lányból, profi bérgyilkos, még egoistább lány lett. És még egy pofás kis becenevem is lett: Renegate. És az egyetlen, ami tényleg nem sokat változott, a képességeim. „Őt” még nem ismertem úgy istenigazán, de azt tudom, hogy a képzéseim által majd megismerkedünk. Bár… emlékszem, mikor az első szintfelmérő edzéseim után szívesen befeküdtem volna Hófehérke mellé az üvegkoporsóba, hogy aztán gyászoljanak a törpék, de sajnos, sose jutottam el odáig. Sőt már az alvás is egy külön művészetnek számított, mivel olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam lehunyni a szemeim. Persze Gambit megjegyezte: Örüljek, hogy nem tudok aludni, mert még mindig jobb mikor a legszebb álmod, legjobb részénél kivernek az ágyból! Eleinte nem hittem neki, és megjegyeztem, hogy: Te is benne voltál az elrablásomba, örülj, hogy még megvan a kis ***! Felkiáltással. Később persze rájöttem, hogy igaza van. És arra is rájöttem, hogy a sármos francia gátlástalanul udvarolgat a nőknek normális kapcsolata bezzeg nincs… Aztán ugye ott volt Pyro, a narancssárga hajú, mániákus tűzgyújtó, akinél még egy nevetőhiéna is kevesebbet nevetett. A kis pofátlan miatt több büntetőszolgálatunk volt, mint egy elitéltnek... Sajnos Kolosszusról, és Kardfogról alig tudok valamit. Az előbbi inkább visszahúzódó, az utóbbi ritkán tisztel meg minket jelenlétével. A sárgás-barna, csimbókos bundájára meg ráférne egy kis mosdás… Ő, és ki ne hagyjam a főnököt, Magnetót, akinek valszeg olyan hosszú a bűnlajstroma, hogy kitapétázhatnánk vele a Fehérházat. Amúgy Ő a legnagyobb antiemberpárti ezen a földön, bár a sisakja nélkül ő is igen emberien néz ki

     S mostmár én is a fura tagja vagyok ennek a fura csapatnak.