Huszadik fejezet

Elbódítani az elmét, elzsongítani az érzékeket

Harry úgy érezte, széthasad a feje a szörnyű zúgástól.

Ne érj hozzám!

Bolondnak nézel?

Szánalmas!

Nyomorult!

Ezt gondolom a házasságunkról!

Homlokára szorította kezét és próbálta elhallgattatni a hangokat, de nem tudta. A sikolyokat a feje belsejében hallotta. Ordítani szeretett volna, fejét a falba verni, de leginkább a mélybe ugrani egy jó magas szikláról, és csak zuhanni, zuhanni, amíg eléri azt a mélységet, ahol már nem hallja többé azokat a hangokat... Csak legyen vége. Örökre.

Érezte, hogy egy szélroham ragadja el a testét, előre taszítja... talán tényleg zuhan? Miért van ilyen hideg?

Lassan kinyitotta a szemét, és látta, hogy több szempár tekint le rá.

- Jól van? - kérdezte valaki oroszul.

- Mi? - pislogott Harry.

- Aha, angol! - mondta egy másik fickó erős szláv kiejtéssel. - Jöjjön, adja a kezét! Felsegítem!

Harry hagyta, hogy talpra állítsák, és körülnézett. Nem csoda, hogy annyira fázott: egy ideje a hóban feküdt, méghozzá kabát nélkül. Amint körülnézett, kis házakat és egy befagyott kutat pillantott meg. Végül a tekintete egy felettébb ismerős kocsmára, a Táncoló Medvére esett.

- Szentpéterváron vagyok... - suttogta reszketve. Szédült a feje. Hogy került ide? Ez csak ösztönös hoppanálás lehetett - gondolta, bár soha nem hallott még ilyesmiről. Csak el akartam jönni otthonról és a tudatalattim ide hozott Oroszországba, ahova csak holnap kellett volna érkeznem.

- Jöjjön, igyon egyet, az majd felmelegíti! - az egyik férfi bevezette az ivóba. - Két MVV-t, Szvetlana kedves! - kiáltotta a férfi a tulajdonosnőnek.

- MVV? - kérdezte Harry, túl zsibbadtan, hogy gondolkodjon.

- Minőségi Varázsló Vodka - felelte a férfi. - Az kell most magának, ifjú barátom. Tessék - egy serleget nyomott Harry kezébe. Harry lenézett a sárgás folyadékra, amely szinte hívogatóan intett neki, hogy igya meg. Talán tényleg erre van szükségem. Hogy felejtsek - gondolta, és nagyot húzott az italból.

Miután végzett a serlegnyi vodkával, nagy volt a kísértés, hogy igyon még egyet, mert azok a kellemetlen hangok a fejében még mindig kiabáltak, bár már kissé fojtottabban. Biztosra vette, hogy egy további pohár teljesen elfojtaná a hangokat, de tudta, hogy vissza kell mennie a Durmstrangba, és még egy vodka biztosan kiütné. Megköszönte az italt a másik varázslónak, és nagy nehezen feltápászkodott. A kandallóhoz botorkált, vett egy kis hopp-port és azt mondta: a Durmstrangba!

A Durmstrang tanári szobájában lépett ki a kandallóból. Csak egyvalaki ült ott, egy könyvbe mélyedve. A tanárnő felnézett, ahogy Harry kitántorgott a kandallóból.

- Potter úr? – a nő letette a könyvét. - Jól van?

- T... tatyana Fjodrovna – bólintott Harry. Maga is meglepődött, hogy jelenlegi állapotában egyáltalán felismeri a nőt.

- Jöjjön Potter úr, üljön le. Nagyon kimerültnek látszik!

- Nem, köszönöm - rázta a fejét a fiatalember. - Csak az ágyamra van szükségem és egy jó erős altatóra. Nos talán fájdalomcsillapítóra is, de... - homlokára szorította a kezét, mert iszonyúan hasogatott a feje. Ezúttal nem a sebhelye volt az, hogy is lehetett volna, amikor Voldemort már halott? Nem, ezúttal mintha az egész feje sajgott volna. Annak a varázslónak a kocsmában nem volt igaza, a vodka egyáltalán nem segített. Csak még rosszabbul érezte magát tőle.

- Jaj, istenem, úgy néz ki, mint aki mindjárt elájul! - Fjodrovna professzor felugrott, és átölelte Harryt. - Tudok egy bájitalt, amitől rögtön jobban lesz.

- Neeem... nem kell több ital - rázta a fejét Harry.

- Ez nem varázsló vodka, Potter úr - mondta a tanárnő, rosszalló pillantással. Harry lehelete bűzlött az alkoholtól. - Ez orvosság, amitől rendbe jön. Bízzon bennem, hiszen én vagyok itt a bájitaltan tanár.

Harry halványan rámosolygott, azt gondolván, hogy sosem bízott a bájitaltan tanárokban, és nem biztos, hogy éppen ez a megfelelő időpont arra, hogy elkezdjen bízni bennük.

Mindazonáltal túl gyenge volt, hogy ellenkezzen, így hagyta, hogy a tanárnő a szobájába vezesse.

- Jöjjön, foglaljon helyet - mutatott az asszony egy székre és elsietett az orvosságért.

Mit csinálok én itt? - gondolta Harry, és fejét tenyerébe támasztva a kőasztalra bámult, amely mellett ült. Miért van ez az asztal kőből? És miért gondolkozom ilyen hülyeségeken? – sóhajtotta. Alig bírt ébren maradni.

Tatyana Fjodrovna hamarosan visszatért egy bögre pezsgő, narancssárga folyadékkal. - Tessék. Ettől majd rendbe jön.

- Köszönöm – a fiatalember hálásan rámosolygott a tanárnőre, és lehajtotta a bájitalt, amely nagy meglepetésére jó ízű volt. Mennyivel jobb, mint Piton bájitalai - gondolta lecsukódó szemmel.  Tényleg, tényleg jó... Hirtelen egyáltalán nem volt már fáradt. Mintha valami új energia söpört volna végig a testén… teljesen éber lett. Kinyitotta a szemét, pislogott, és nem hitt a szemének.

- Ginny?

* * * * *

- Ginny! - Hermione odaszaladt a földön remegve kucorgó sógornőjéhez. - Ginny, mi történt?

- Haaaary... - zokogta amaz.

- Mi történt vele? - kérdezte Hermione. - Hol van? A gyerekek sírására ébredtem. Aztán Dinky jött sikoltozva, hogy az úr és az úrnő ölik egymást. Mi történt?

Ginny odaadta neki a gyűrött papírt. - M... megcsalt engem.

- Micsoda? Lehetetlen! - mondta Hermione, kihajtogatva a papírt. Átfutotta és felnevetett.- Jaj, te kis liba! Ez nem az, amire gondolsz!

- Nem? - a vörös hajú nő felemelte könnyáztatta arcát és kérdő tekintetett vetett Hermionéra.

- Nem - rázta fejét a sógornője.

- Hé, mi folyik itt? - lépett be Ron, ásítozva. - Ég a kúria, vagy mi van?

- Nem, csak Ginny és Harry veszekedett - válaszolt a felesége.

- Veszekedtek? Miért? - kérdezte Ron.

- Mert Ginny azt hitte, hogy Harry megcsalta őt.

- Micsoda? Harry megcsalta a húgomat? - tört ki Ron.

- Nem! Épp ezt próbálom elmagyarázni neki. Ez csak egy buta félreértés - felelte Hermione.

- Akkor meg mi történt? - állt fel Ginny bal kezével megtörülve arcát. A jobbjában még mindig Harry gyűrűjét markolászta. – Abból, amit ez a Mileta írt, azt gondoltam...

- Nem csoda. Ez a levél eléggé félreérthető - bólintott Hermione, helyet foglalva az ágyon. - Az az igazság, hogy ez a Mileta szerelmes Harrybe, és átverte őt, de nem úgy, ahogy te gondolod. Beadta neki azt a mesét, hogy most van a tizenhetedik születésnapja, és mindenki elfelejtette. Persze könnyeket ontott, és dramatizálta a helyzetet. Ismered Harryt, milyen nagy szíve van, rögtön segíteni akart szegénykén, és Mileta javasolta, hogy tartsák meg a születésnapját egy szentpétervári kocsmában. Odamentek a hopp-hálózaton keresztül, és... szóval a lány megcsókolta Harryt, pont akkor, amikor Viktor megérkezett. Később kiderült, hogy a lány azért csókolta meg, mert a pincér épp kihozta a születésnapi tortáját, amelyet Harry rendelt neki. Különben is ő csókolta meg Harryt, nem fordítva. - Hermione sokatmondóan pillantott Ginnyre, aki bólintott. - De tudod Viktor milyen, - folytatta Hermione, - félreértette a helyzetet, és meg akarta ölni Harryt. Verekedni kezdtek, asztalokat borítottak fel, meg minden, aztán a tulajdonosnő sikoltozni kezdett, hogy tönkretesznek mindent, így hát kimentek a hóba és ott folytatták a verekedést. Harry ott kapott tüdőgyulladást. Bőrig ázott a mínusz harminc fokban... Mindenesetre csoda, hogy túlélte. Azóta nem is beszélt Mileta Krummal. Haragszik rá, és jogosan. Majdnem meghalt amiatt a kis hazugság miatt.

Hermione arról természetesen nem tudott, hogy Mileta meglátogatta Harryt akkor este, mielőtt visszajöttek Angliába.

- Na várjunk csak egy percet... - szólalt meg Ron. - Honnan tudod mindezt... ilyen pontosan?

- Mert ott voltam! - felelte Hermione, aztán elvörösödött.

- KRUMMAL???

* * * * *

Tatyana Fjodrovna lenézett a mellette alvó fiatal férfira. Kinyújtotta a kezét, hogy megsimogassa az arcát - az arcot, amely olyan szép volt, hogy a szíve majd’ megszakadt tőle. A fiatalember arca olyan békésnek látszott, koromfekete szemöldöke és szempillái élesen elütöttek sápadt bőrétől. Még egy antik görög szobrot sem faraghattak volna tökéletesebbre. Egyetlen dolog rontotta az összképet: a vékony, villám alakú sebhely.

Tatyana ujja követte a sebhely vonalát. - Olyan szép vagy - suttogta. - Még ezzel a sebhellyel is. - pillantása lefelé vándorolt, végighaladt a férfi egész testén: izmos mellkasán, amely békés ritmusban emelkedett és süllyedt, erős karjain, amelyek olyan szorosan ölelték egy félórával azelőtt... aztán az asszony pillantása visszatért a szájához, amely olyan szenvedélyesen csókolta testének minden porcikáját…

Végigfuttatta ujját a férfi mellkasán, erre az megremegett, de nem ébredt fel. - Ginny... - mormolta álmában, arcán édes mosollyal.

A bájitaltan tanárnő tudta, hogy mélyen alszik. - Amikor alszol, még helyesebb vagy, mint ébren, Harry Potter. - Lehajolt és megcsókolta a homlokán. - Hidd el, nem akartalak bántani. Nem akartalak becsapni... de muszáj volt. Meg kellett, hogy itassalak azzal a bájitallal, hogy azt hidd, valaki más vagyok ... a feleséged. Bocsáss meg nekem, kérlek. Tudod milyen az, szeretni valakit teljes szívedből… tudom, hogy tudod. Annyira szereted a feleségedet, hogy meghalnál érte, ha kell... Ismered a szerelmet, Harry Potter, hát bocsáss meg nekem, kérlek. Szerelemből tettem. – ezzel csókot lehelt a fiatal varázsló ajkára és felkapta varázspálcáját, Harryre mutatva vele. - Cogo per somnum. Amikor felébredsz, nem emlékszel semmire. Csak felöltözöl és a szobádba indulsz anélkül, hogy rám néznél. Megértetted?

- Igen - motyogta az alvó Harry.

- Jól van - mosolygott a boszorkány, kinyújtózva mellette. - Jó fiú vagy Harry. És az ágyban sem rossz... A bocsánatodért esedezem. Biztos vagyok benne, hogy megértesz, amikor elérkezik az idő.

* * * * *

Hajnali három körül Harry kinyitotta a szemét, de nem nézett körül, nem látta meg a mellette alvó bájitaltan tanárnőt. Gépiesen a ruhájáért nyúlt, felöltözött és elhagyta a helyiséget.

-          Hé, nem korai ilyenkor sétálni? - kérdezte Anyegin szelleme, amint Harry elhaladt mellette.

- Héééé, kérdeztem valamit! - kiáltotta a szellem, de úgy tűnt, Harry nem vette észre. - Jól van, te akartad! - Anyegin átsuhant a fiatal varázslón, aki csak megborzongott, aztán folytatta útját negyedik emeleti szobája felé.

- Bolond, mi? - tűnődött a kísértet, ahogy a távozót figyelte. - Bolond... vagy hipnotizálták.

Hét órakor Harry arra ébredt, hogy valaki énekel: -... a szerelem felemel minket,  oda, ahol repülnek  a sasok, és a hegyek magasok...

- Mia...? - bandzsított a szemüvegét keresve. Valami megmagyarázhatatlan fáradtságot érzett. Aztán eszébe jutott: borzasztóan összeveszett Ginnyvel, majd csúnyán berúgott. Mindazonáltal egyáltalán nem emlékezett arra, hogy találkozott Fjodrovna professzorral.

Belebújt a cipőjébe (a papucsa még a Black házban volt, zavarodottságában elfelejtett becsomagolni tegnap éjjel - remélte, hogy Hermione elhozza a dolgait).

Elfojtott egy ásítást, az ablakhoz lépett, majd kinyitotta és lenézett a hóborította parkra. - Jaj, csak ezt ne! - morogta, megpillantva Aberforthöt, aki McGalagony ablaka alatt állt balalajkával a kezében.

- Mi ez a szörnyű...? - a Harryével szomszédos ablak kicsapódott, és feltűnt McGalagony dühös arca. Hajhálót viselt, és amennyire Harry ki tudta venni, a hálóköntöse skót kockás volt.

 - Mr. Dumbledore! Hét óra van! Mi a fenét csinál itt?

- Szerenádot adok magának - vont vállat az öregember.

- Szerenádot? - kiabálta a boszorkány. - Szerenádot este szokás adni!

- Jó, rendben. Akkor este nyolckor folytatom.

- Ne, az ég szerelmére kíméljen meg tőle!

- Ó, szia Harry! - integetett neki Aberforth, amint megpillantotta az ablakban.

- Jó reggelt Aberforth. Magának is McGalagony professzor!

- Potter! Mit csinál maga itt? Nem csak valamikor délután kellett volna jönnie?

- Nos, igen, de úgy döntöttem, éjjel jövök.

- És Hermione? Ő mikor jön? - kérdezte Minerva.

- Pár óra múlva, azt hiszem -válaszolt Harry.

- Nem. Már itt vagyok - jelent meg egy kócos fej a McGalagony melletti ablakban.

- Herm! Mit csinálsz itt? - kiáltott át neki Harry. - Mikor érkeztél?

- Úgy éjfél körül – ásított a fiatal boszorkány. - Elhoztam a cuccodat.

- Kösz - mosolygott rá Harry. - Miért nem vártál máig?

- Ron - sóhajtotta a fiatalasszony.

- Mi van Ronnal?

- Hülye.

- Mi van?

- Később elmondom - ezzel Hermione feje eltűnt az ablakból.

Harry és McGalagony zavart pillantást váltott.

* * * * *

-          Szóval, mi történt? - kérdezte Harry Hermionét a reggelinél.

-          Ron idióta volt - biggyesztette a száját amaz.

- Hogyhogy?

- Sírva találtam Ginnyt a szobátokban. Azt mondta, hogy azt hiszi, lefeküdtél valaki mással.

- Az ég szerelmére! - sóhajtotta Harry. – Mikor hiszi már el, hogy nem feküdtem le senki mással? Soha az életben?

- Ne izgulj, már hisz neked. Legalább is azt hiszem - mondta Hermione. - Megmutatta Mileta levelét, és én elmagyaráztam neki, hogy félreértés volt. Mindent elmondtam neki... és akkor Ron kiakadt és elkezdett üvölteni, hogy megcsaltam, mert randizni mentem Krummal.

- Miféle randi? - vonta fel a szemöldökét Harry. - Ja, csak nem arra gondolsz, a Táncoló Medvében?

A boszorka bólintott. - Ron azt hiszi, hogy igazi randevú volt. Nem tudtam meggyőzni, így hát eljöttem. Ha ilyen hülye, az az ő baja. Már akkor is dühöngött, amikor megtudta, hogy ajándékot kaptam Viktortól, és ez az "úgynevezett" randi csak olaj volt a tűzre.

- Sajnálom, Herm - szorította meg a kezét Harry. - Miattam vesztetek össze.

- Úgy érted, Mileta miatt - suttogta Hermione, mintha Krum meghallhatná. - Különben is minden vele kezdődött.

- Nem. Sokkal előbb kezdődött, azt hiszem - sóhajtotta Harry. - Daniel születésével. Azért hagytam el az otthonomat, és jöttem ide, lehetőséget adva Miletának, hogy belém essen, és megírja azt a nyavalyás levelet.

- De... csak nem hibáztatod a fiadat, Harry? - kérdezte Hermione.

- Nem - rázta a fejét a fiatalember, szomorúan mosolyogva. - Ő semmiről sem tehet. Egy ártatlan kis angyal. Mégis, tagadhatatlan, hogy vele kezdődött az egész... vagy inkább Evans ük-ük-ük apával, aki kviblinek született. – Harry savanyú arccal töltött magának egy pohár teát. - Ejtsük a témát.

Hermione bólintott. - Rendben, de ígérd meg nekem, Harry, hogy soha nem fogod Danielt hibáztatni!

- Megígérem - mosolygott amaz. – Ő a fiam és nagyon szeretem. Ginnyit is szeretem. Bárcsak ő is viszont szeretne megint...

Hirtelen huhogás töltötte be a termet: megérkezett a posta.

Harry nem törődött a baglyokkal, csak ette tovább a szendvicsét, amikor nagy meglepetésére egy hóbagoly röppent oda hozzá, és leszállt a fejére.

- Hé! - nevetett. - Hoztál valamit?

A bagoly lehajolt, Harry szemébe nézve. - Te Hedvig valamelyik gyereke vagy, nem? - kérdezte. A kis bagoly egyetértően huhogott. - De melyik vagy? Helga? - a bagoly rázta a fejét. - Hector? Nem? Helena? Öö, Herold? Hannah? Nem? Akkor csak Hubert lehetsz. - A kis bagoly bólintott és egy levelet dobott Harry teájába.

Csodálkozva, hogy vajon hogy tudott a kis bagoly ilyen rövid idő alatt ilyen nagy távolságot megtenni, Harry kihalászta a levelet a csészéből. A levél meglehetősen nehéznek tűnt. Kivette a pergament a borítékból és olvasni kezdett (a levelet speciális varázsló tintával írták, amely nem folyik össze, ha a papír nedves lesz)

Drága Harry,

Hadd kérjek bocsánatot szörnyű viselkedésemért. Hinnem kellett volna neked. Nem kellett volna azt hinnem, hogy megcsaltál. Bocsáss meg, hogy nem bíztam Benned, igazán rettenetes voltam. Hermione mindent elmondott, és legszívesebben beleverném a fejemet valamibe, mint Dinky szokta, amikor véletlenül odaégeti az ételt. Csak azt hozhatom fel mentségemre, hogy kétségbe estem, hogy elveszíthetlek... vagy már el is veszítettelek, amiatt a Mileta miatt. Egész szívemből szeretlek, és kérlek, vedd vissza a gyűrűt, és mindig viseld, mint végtelen szerelmünk jelképét.

A Te Ginnyd

Harry belenézett a borítékba: ott volt benne a jegygyűrűje. - Szóval ezért olyan nehéz - suttogta, és ujjára csúsztatta a gyűrűt, széles, elégedett vigyorral. Amint a gyűrű a bőréhez ért, az ékkő újra izzani kezdett, a mágikus kapcsolat helyreállt. - Soha többé nem veszem le. Én is szeretlek, Gin.