Tizenkilencedik fejezet

Corpus delicti

- Egyszerűen képtelen vagyok elhinni - sóhajtotta Ginny, ledobva magát egy karosszékbe, amikor visszatértek a Black kúriába.  - Szegény Percy. Milyen borzasztó lehet neki.

- Meg szegény George – szólt Harry. A többiek elmondták neki, hogy a medimágusok bevitték George-ot a Szt. Mungo’s-ba, miután Fred bizonyos átkai eltalálták.

- Szegény Fred se járt jobban - tette hozzá Ron. - George az ő barátnőjét csinálta fel.

- Én inkább szegény Angelinát sajnálom - jegyezte meg Hermione. – Jól átverték. George sem szándékosan tette, különben is részeg volt!

- El se tudom képzelni, mihez kezdenek most - mondta Harry - Úgy értem... amikor az a terhességi botrány kirobbant Ginnyvel és velem kapcsolatban, legalább nem volt másik pasi a képben.

Ginny adott egy puszit az arcára. - Milyen másik pasit akarnék, ha itt vagy nekem te, édes kis cukorpálcám?   

Harry elpirult, remélve, hogy a többiek nem fáradnak felesége szavainak értelmezésével. Nagy megkönnyebbülésére mindenki túl fáradt volt ahhoz, hogy megjegyzéseket tegyen. Ginny azt mondta, meg akarja nézni a gyerekeket, mielőtt lefekszik, ezzel felfelé indult. Ron és Hermione követte a példáját.

- Azért tényleg kár – szólt Sirius Harrynek. - Jó kis partinak indult. Kellemes zene, csinos csajok, finom torta...

- Na igen. Dumbledore több szeletet is megevett - felelte a keresztfia. - Tudod, Sirius... amikor beszélgettünk, és megemlítettem neki a fivérét, akkor... valahogy megváltozott a viselkedése.

- Megváltozott? - vonta fel szemöldökét Sirius. - Hogyhogy?

- Elhallgatott - vont vállat Harry. - Úgy tűnt, lélekben máshol jár... aztán tréfálkozni kezdett, mintha témát akarna váltani. Azt hiszem... valami komoly baj van Albus és a bátyja között. Amikor megismerkedtem Aberforthszel, elmondta, hogy veszekedtek, és el kellett hagynia Nagy-Britanniát. Szerinte az igazgató azért nem vállalta a bíráskodást a tusán, mert tudta, hogy Aberforth is ott lesz. Most viszont Albus azt mondta, hogy el is felejtette, hogy a testvére a Durmstrangban van, de az volt az érzésem, nem mond igazat. Amikor Aberforth először beszélt erről nekem, azt gondoltam, hogy nem is úgy érti... hogy a veszekedésük nem volt olyan komoly. De most kezdem azt hinni, hogy mégis komoly dolog volt… és roppant kíváncsi vagyok, hogy mi lehetett az.

- Aha, biztosan valami érdekes - felelte Sirius szórakozottan.

- Nem veszed ezt valami komolyan, mi? - kérdezte Harry.

- Nem én - rázta fejét a keresztapja. - Mással vagyok elfoglalva.

- Az a valami aggaszt téged - állapította meg Harry.

- Pontosan - bólintott Black. - Nem... kellene elmondanom senkinek, de... Remusról van szó.

- Mi történt vele?

- Mi? Semmi. Pont ez a baj.

- Attól tartok, nem értem.

- Szerelmes valakibe. Próbálta letagadni, de nem tud hazudni a legjobb barátjának - felelt Sirius.

- Az a nő nem szereti viszont?

- Fogalmam sincs - vont vállat keresztapja. - De egy dolog biztos: szerette őt... mielőtt megtudta, hogy micsoda.

- Úgy érted, hogy vérfarkas? - kérdezte Harry.

- Igen. Megijedt és elhagyta. Rémus pedig nem szeretett mást azóta... még testileg sem, ha érted mire gondolok.

- Óóóó - sajnálkozott Harry. - Szegény fickó. De azelőtt csinálták... vagy nem? - Sirius hallgatott.

- Jaj, így még rosszabb. Te jó ég, szegény Lupin. Segíthetnénk rajta valahogy?

- Bár tudnánk... - rázta fejét Sirius. – De még ha tudnánk segíteni, akkor sem hagyná.

- Nem engedné,  hogy  segítsünk? - vonta fel szemöldökét Harry. – Miért nem?

- Te nem ismered Remust, Harry – sóhajtotta a keresztapja. – Legalábbis nem olyan jól, mint én. Amikor gyerekek voltunk, nagyon szégyenlős volt... az ő… úgymond ’mássága’ miatt. El sem tudod képzelni, hogy James, Peter és én milyen nehezen tudtunk összebarátkozni vele. Túlságosan zárkózott volt, sosem beszélt senkivel, mindig csak egyedül üldögélt egy sarokban... de mi hárman nem bírtuk nézni, így nem hagytuk békén, amíg nem állt szóba velünk. Aztán lassanként összebarátkozott velünk. De még aztán is elutasított minden segítséget... miután megtudtuk, hogy micsoda, még kevésbé fogadta el a segítségünket. Azt mondta, nincs szüksége senki sajnálatára. Mi... megpróbáltuk meggyőzni, hogy barátságból akarunk segíteni nem szánalomból, de Remus makacs volt... nem hagyta volna, hogy megtanuljunk állattá változni, ha előre elmondtuk volna neki.

- Micsoda? Nem is szóltatok neki?

- Nem, mert tudtuk, hogy bemenne az igazgatóhoz, vagy valami, beárulna minket, nem a szabályszegés miatt, hanem mert azt gondolta volna, hogy sajnálatból tesszük. Így hát nem szóltunk neki, és egy teliholdas éjszakán jól megleptük őt. Vérfarkas alakjában volt, így nem tudott beköpni minket, csak a dühét tudta kimutatni. De a mérge hamar elpárolgott. Szörnyű vérfarkas órái alatt állat-alakunkban vele maradtunk, és rájött, hogy nem sajnálatból tettük, hanem barátságból. Végül elfogadta, hogy barátságból tanultunk meg animágussá változni, de továbbra sem vesztette el a büszkeségét, és nem hagyta, hogy segítsünk.

- Milyen különös - motyogta Harry. - Hogy lehet valaki ilyen szégyenlős és büszke egyszerre?

- Fogalmam sincs. Remus egy rejtély - Sirius erőltetetten mosolygott rá.

- Ez nem igazságos, Sirius - Harry lecsüggesztette a fejét. - Ha valaki, hát ő megérdemelné, hogy boldog legyen. Hogy szeressék. Az élet olyan rohadt igazságtalan! - ingerülten rácsapott a széke karfájára.

- Rohadt igazságtalan, mi? - nézett rá Sirius. - Tényleg az. És túl sok emberrel igazságtalan.

Azt akartad mondani, "Veled is az, Harry"  ugye, Sirius? gondolta Harry és fölállt. - Álmos vagyok. Jó éjszakát.

* * * * *

Másnap mindenki későn kelt. Már majdnem dél volt, amikor Harry hajlandó volt föltápászkodni, és akkor is csak azért, mert Hedvig és a fiókái, vadul kopogtatni kezdték a szobája ablakát. Ha nem érkeztek volna meg, Harry tán vacsoráig se kelt volna föl.

- Semmi levél, Hedvig? - vonta föl a szemöldökét. Beengedte a bagolycsaládot, és újra leült az ágyára. - Akkor meg mi ez az izgalom? - Hedvig gyengéden csipkedte az ujjait, míg Helena, Hannah, Helga, Herold, Hector és Hubert mind letelepedtek Harry vállára, térdére és egyikük a fejére. - Csak egy kis figyelmet akartok, mi? - nevetett, és megsimogatta a kis baglyokat. - Értem. Hiányoztam neked, ugye, öreglány? - Hedvig egyetértően huhogott.

Miután foglalkozott a baglyokkal, Harry lement a földszintre. A konyhában találta Ginnyt, aki epermintás kötényt viselt, és Dinkynek segített ebédet készíteni. Olyan édes volt, hogy Harry úgy érezte, mentem elolvad a láttán.

- Szia drágaságom - mögé settenkedett és megcsókolta a nyakát. - Mi ez a csodás illat, mi?

- Egy különlegesség, amit legutóbb tanultam a Szombati boszorkányból - felelte Ginny. - Most menj szépen, hagyj dolgozni.

- Ó, ez azt jelenti, hogy zavarlak? - nevetett a férje, és átölelte. - Mit szólnál egy kis valódi zavargászáshoz?

- Hogy érted ezt? - kuncogott a fiatal boszorkány.

- Még maradt kettő Hermione csomagocskáiból - Harry harapdálni kezdte Ginny bal fülét. - Holnap különben is elmegyek. Fel kell használnunk őket, és minél előbb, annál jobb...

- Harry! De igazán! – Ginny játékosan a kezére csapott. - Lesz még idő arra is, de most hagyjál főzni!

- Dinky egyedül is meg tudja csinálni - mutatott rá a férje.

- De én akarom csinálni - felelte a fiatalasszony komolyan.

- Ginnyyyyy...

- Kifelé! - mutatott az ajtóra a fiatalasszony. - Kifelé! És ne merészelj zavarni ebéd előtt!

- Ez azt jelenti, hogy ebéd után remélhetek? - kérdezte Harry kölyökkutya tekintettel.

- Talán - vigyorgott Ginny. - Most menj és játssz egy kicsit Lilyvel.

- Igenis értettem, kapitány! Akkor megyek és tanítgatom egy kicsit kviddicsezni.

- Csak… csak nem akarod seprűre ültetni? - sápadt el Ginny.

- Nem. Az a második lecke lesz. Először gurkót ütni tanítom meg - kacsintott rá Harry és becsukta az ajtót maga mögött.

- Bolond - suttogta Ginny. - De pont azért szeretem.

* * * * *

- Óóóóóó, ez csodálatos volt.

- Az étel, vagy a...?

- Mindkettő - Harry karjába zárta Ginnyt, és megcsókolta a homlokát. – Bár örökké így maradhatnék.

- Úgy érted, meztelenül? - kérdezte amaz. - Tudod, még megfáznál. Újabb tüdőgyulladást kapnál.

- Tudod, mire értettem - suttogta a hajába Harry. - Bárcsak ne kéne elmennem holnap. Ez a másfél hét egyszerűen tökéletes volt... persze néhány kivétellel.

- Ó... - kuncogott Ginny. - Szegény Percy. Kíváncsi vagyok, eszik-e már.

- Tényleg olyan súlyosan depressziós? - Harry magukra húzta a takarót, mert fázni kezdtek. – És George magához tért már?

- Nem. De Fiddlesticks doktor szerint nemsokára rendbe jön – válaszolt Ginny. - Különben én nem George miatt aggódom, hanem Fred miatt. Igazán szerette Angelinát.

- Miért mondod múlt időben? - kérdezte Harry. - Azt gondolod, Fred már nem szereti őt? Csak azért mert... emiatt a malőr miatt mindent elromolhat.

- Mi van, ha már el is romlott?

- Fogalmam sincs. Bárcsak segíthetnék nekik.

- Ja, én is - sóhajtotta Harry. Ahogy Lupinnak is, tette hozzá gondolatban.

* * * * *

Vacsora után a család a kandalló előtt ült, csak hogy kihasználják az utolsó lehetőséget a beszélgetésre, mielőtt újra hosszú időre elválnak. Harry és Hermione húsvétig nem jönnek vissza. Hermione megígérte Ronnak, hogy megpróbál egy zsupszkulcsot szerezni, és hazajönni férje születésnapjára (március elsejére), de hozzátette, hogy ne élje bele magát, mert nem biztos, hogy sikerül. Minden azon múlik, mennyi dolga lesz a Durmstrangban (eddig nem volt túl sok, de gyanította, hogy a jövőben Minerva McGalagonyt kell majd kísérgetnie, aki meglehetősen csalódott volt, amikor hazajött az ünnepekre - Hermione biztosra vette, hogy Minerva fél egyedül maradni Aberforth Dumbledore-ral.)

- Na, azt hiszem, megyek elbúcsúzom a gyerekektől és Hedvigtől. Holnap korán indulunk - állt fel Harry a hosszú beszélgetés után.

- Megyek és becsomagolom a bőröndödet, jó? - ajánlotta fel Ginny.

- Köszönöm, az nagy segítség lesz. Tényleg fáradt vagyok.

- Nem is látszik rajtad - mosolygott a fiatalasszony. - De a csomagolás nem férfimunka. Láttam, hogy néztek ki a ruháid, miután bepakoltad őket a Durmstrangban. Nehéz volt újra rendbe szedni őket... Rendkívül erős vasaló bűbájt kellett alkalmaznom!

* * * * *

-... és a herceg megcsókolta Csipkerózsikát, aki felnyitotta gyönyörű égszínkék szemét, és ránevetett. "Drága hercegem! Hát eljöttél értem!" A herceg feleségül vette őt, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak... Jó éjszakát kicsi hercegnőm. - Harry lehajolt, és megcsókolta kislánya homlokát. Nem tudta biztosan, hogy Lily megértette-e a mesét, hiszen még csak másfél éves volt... de úgy tűnt, élvezte a mesehallgatást. Talán csak azért, mert a mese apja megnyugtató hangján szólt, amelyet annyira szeretett.

- 'Arry? - kinyitotta élénk zöld szemét.

- Mi az, drágám? Azt hittem, már elaludtál.

- Elmész, 'Arry?

- El kell mennem, édesem – felelte a fiatal varázsló, bár tudta, hogy ez nem egészen igaz. Nem lenne muszáj visszamennie a Durmstrangba most rögtön, maradhatna a második próbáig, de az azt jelentené, hogy Aberforthnek mindent egyedül kellene elrendeznie, mert Viktor (kreativitás hiányában) nem jelent túl nagy segítséget. Harry nem akarta magára hagyni az öreget, így elhatározta, hogy visszamegy és segít neki a különféle akadályok és biztonsági bűbájok elhelyezésében.

Látta kislányán, hogy távozása miatt elszomorodott, és ettől egészen elfacsarodott a szíve, de azt gondolta, helytelen lenne Aberforthöt magára hagyni. - Holnap elmegyek, drágám, - folytatta, - de hamarosan visszajövök. Addig is itt van neked Angyal, és vigyáz rád. – Angyal egy plüss egyszarvú volt, amelyet Lily első születésnapjára kapott Harrytől. Az volt a kedvenc játéka. - Csak öleld át Angyalt, gondolj rám, és én itt leszek veled.

- Hol? - kérdezte a kislány.

- A szívedben – Harry Lily mellkasára tette a kezét. - Itt bent. Most pedig aludj, kicsi hercegnőm.

A kislány bólintott és magához szorította Angyalt.

- Jó éjszakát - Harry az ajtóból visszanézve, rámosolygott a plüss-egyszarvút dédelgető kicsi alakra. Néha szinte el sem tudta hinni, hogy ez a drága kicsi lény az ő húsából és véréből való. Egyszerűen túl tökéletes volt, és különösen okos. Mintha már legalább három éves lenne. Olyan, mint egy második Hermione. Kíváncsi vagyok milyenek lesznek Hermione gyerekei... tűnődött, amint becsukta maga mögött az ajtót. Ginny mostanra már biztosan becsomagolta a bőröndöt. Itt az ideje egy emlékezetes búcsúéjszakának, gondolta, érezve, hogy széles vigyor terül szét az arcán, amint kinyitja a hálószoba ajtaját. Még maradt egy Hermione csomagocskáiból, tehát... nem tudta befejezni a gondolatot, mert amint belépett a szobába, a szoba közepén álló Ginnyre esett a pillantása. Ginny szabályosan remegett, arca krétafehér volt, a kezében pedig valami összegyűrt papírt tartott.

- Gin? – Harry oda akart szaladni hozzá, de a nő felemelte a kezét, mintha nem akarná, hogy a közelébe menjen. - Gin, mi történt?

Ginny szipogott, és Harry tudta, hogy visszafojtja a könnyeit. Az asszony szótlanul egy darab papírt nyújtott feléje.

Kedves Harry!

Bocsáss meg nekem, kérlek, nem kellett volna ilyen zavarba ejtő helyzetbe hoznom téged. Tudom, hogy alávaló kis cafka vagyok, amiért becsaptalak a könnyeimmel, de olyan jólesett a vigasztalásod. Meg szeretném köszönni az elmúlt éjszakát, ez volt életem legszebb éjszakája (amíg a bátyám rajta nem kapott minket).

Szeretettel:

Mileta

Harry érezte, hogy remegni kezd a térde. Azt a levelet tartotta kezében, amelyet Krum húgától kapott a Táncoló Medve-beli szörnyű incidens után. Amikor átvette a levelet, már beteg volt és valószínűleg nem tudta mit csinál, amikor könnyelműen a hálóköntöse zsebébe gyűrte - a hálóköntösébe, amely most az ágyon hevert a félig becsomagolt bőrönd mellett.

- Ginny... - kezdte, felesége felé lépve.

A fiatalasszony mindkét kezét maga elé tartotta. - Ne érj hozzám!

- De drágám, ez nem az, amire gondolsz...

- Nem? - sziszegte amaz. - NEM??? Teljesen hülyének nézel? Bolondnak nézek ki, mondd csak!?!

- Persze, hogy nem, csak félreértesz valamit...

- Félreértem? – Ginny érdes hangon felnevetett - Ezt NEM lehet félreérteni!

- De... – Harrynek fogalma sem volt, mit mondhatna.

- Szánalmasan hazudsz, Harry.. Már mondtam neked, nem? - mondta Ginny szokatlanul jeges hangon. - Hát ne próbálj hazudni nekem! Minden világos ebből a kis szerelmes levélből! "zavarba ejtő helyzet"... "alávaló kis cafka"... "olyaaaan jóóóóólesett a vigasztalásod!" – köpte Ginny egy sikítószellem arckifejezésével  "ez volt életem legszebb éjszakája!" Az a szégyentelen kis... Mileta. Különben is, ki az a Mileta?

- Krum húga - sóhajtotta Harry.

- Aha!" a bátyám rajta kapott minket!" Nagyszerű! Megdugni Krum húgát - milyen szép példája a nemzetközi mágus kapcsolatok építésének! Ez az, amit Percy javasolhatna: kitűnő módja a más nemzetiségű varázslókkal való kapcsolatok építésének: gyerünk, dugjuk meg a húgaikat!

- GINNY! - üvöltötte Harry - NEM DUGTAM MEG MILETÁT!

- Nem? Hah! Te tényleg teljesen hülyének nézel engem, Harry! – Ginny összefonta karját, a szeme pedig villámokat szórt.

- Soha-nem-aludtam-senki-mással-csak-veled! - kiabálta a fiatal férj.

- Így van. Nem is gondoltam, hogy aludtál vele - felelte hidegen a felesége.

- Ginny! – Harry odarohant hozzá, megragadva felesége karját. - Ginny! Sohasem szerettem senki mást!

- Nem is gondoltam, hogy szeretted! – az asszony lerázta magáról férje karjait. - Nem kell szerelmesnek lenned belé ahhoz, hogy megkeféld!

- Nem akarsz hinni nekem? - vonta össze a szemöldökét Harry. - Talán Veritaserumhoz kellene folyamodnunk. Boldogan alávetem magam

- Veritaserum, mi? - csattant fel a fiatalasszony. - Milyen kényelmes megoldás!

- Kényelmes? - pislogott az ifjú varázsló.

- Az. Pont olyan jól tudod, mint én, hogy a Veritaserum használatát engedélyeztetni kell a minisztériumban! Tehát roppant kényelmes felajánlani, mivel tudod, hogy el fogom utasítani... Nem akarom kiteregetni a szennyesünket! A családom tisztessége fontos nekem! Úgy értem, a Weasleyk tisztessége... nem a Pottereké, mert úgy néz ki, hogy nekik nincsen!

- Azt mondtad szánalmas vagyok - suttogta a fiatalember. - Pedig nem én vagyok az, hanem te.

- Szánalmas? Én? - üvöltötte Ginny.

- Igen, szánalmas, nyomorult... lelki-beteg, az vagy! Nem az a Ginny vagy, akibe beleszerettem! Megváltoztál Daniel születése után. Te...

- Én? Megváltoztam? – sziszegte Ginny. - És mi van veled? Te nem változtál meg? Te nem találtad magad lelki-betegnek? Nyomorultnak? - a szavak belehasítottak Harry szívébe. Felesége pontosan azt mondta ki, ami megtörtént vele. Harry azonban nem tűnődhetett rajta sokáig, mert Ginny folytatta: - Nyomorultul és reménytelenül érezted magad, ugye, Harry? Úgy érezted, meg kell mutatnod, hogy egyáltalán nem vagy nyomorult.... aztán előkerült ez a Mileta, igaz? Vele újra igazi férfinak érezted magad, mi?

- Te... te megőrültél! - csattant fel Harry. - Képzelődsz! Te... tényleg beteg vagy, Ginny!

- Beteg? Igen? - ordította amaz. - Ó, igen az vagyok! Teljesen őrült vagyok! Őrült, mert olyan valakit szeretek, aki nem érdemli meg!

Harry közelebb lépett. - Szeretsz? Szeretsz engem. Én is szeretlek Ginny - mindkét kezét kinyújtotta felé, de amaz lerázta magáról. - Magasságos ég, Gin, el sem tudod képzelni, mennyire szeretlek.

- Akkor miért csaltál meg? – suttogta a nő könnyekkel a szemében.

- Nem csaltalak meg. Soha. A házasságunk... nekem szent!

- Hát én ezt gondolom a házasságunkról! – Ginny lesöpörte az esküvői fényképüket a közeli asztalkáról. A kép üvege ezer darabra tört... akárcsak Harry szíve.

- Hát jó! Legyen! Én pedig ezt gondolom a házasságunkról! – kiáltott Harry, és Ginny egy csendülést hallott, amelyet a bevágódó ajtó dördülése követett.

Lenézett és látta, hogy valami gurul a padlón és megáll pont a lába előtt. Amint a gyertya fénye ráesett, a kicsi tárgy arany és vörös fényben csillant meg.

Ginny letérdelt és felvette: Harry jegygyűrűje volt az, a mágikus ékkővel.

Az ékkő most nem villogott, hiszen a mágikus kötelék megszakadt, amikor Harry levette a gyűrűt.

Ginny pillantása a földön heverő papírdarabra esett - a levél volt az. Harry nyilván elejtette. Remegő kézzel nyúlt érte, és kisimította. "Kedves Harry... szeretettel Mileta..." suttogta, és érezte, ahogy könnyek peregnek le az arcán. - Miért hazudtál nekem, Harry? - kezébe temette az arcát, és addig zokogott, amíg úgy nem érezte, hogy már nem maradt több könnye.