Tizennegyedik fejezet

Havasi gyopár

Ahogy telt-múlt az idő, Harry napról napra jobban érezte magát. Még mindig gyenge volt, de már nem volt magas láza, és lázálmai sem. Állandóan emberek vették körül, hogy szórakoztassák, de senkinek sem említette legutóbbi "álmát" a titokzatos látogatóról. Maga sem volt biztos benne, hogy megtörtént-e egyáltalán.

Megköszönte McGalagonynak az odaadó ápolást és Hermionénak, hogy elhozta neki a szükséges orvosságot.

Dennis és a többi Roxfortos diák (a Mardekárosok kivételével) minden nap meglátogatta, és tucatnyi "Jobbulást" kártyát kapott a Beauxbatonsos és Durmstrangos diákoktól is, akiket nem is ismert.

- Mennyi kártya! Lefogadom, hogy mindet lányok küldték - állapította meg Aberforth december elsején. - Jobban nézel ki kölyök. Éppen ideje. Öt napon belül muszáj felkelned!

- Ja, tudom. Az első próba - bólintott Harry. - Minden biztonsági bűbáj a helyén van? Terv szerint ment minden?

- Hát persze, ne aggódj - felelte az öregember.

- Bár tudnék segíteni - sóhajtotta Harry.

- Most csak az egészségeddel törődj, fiatalember, Viktor és én minden mást elrendezünk.

Harry megrázta a fejét. - Ez egyszerűen nem fair. Amikor már kezdtem újra hasznosnak érezni magam, ágynak estem ezzel a betegséggel. Most biztosan mindenki azt gondolja, hogy én... - elhalt a hangja.

- Gyenge vagy? - fejezte be Aberfoth a mondatot. Tekintete találkozott Harryével, aki bólintott.

- Utálom, ha gyenge vagyok. Reménytelen, tehetetlen...

- Tudom én, miről szól ez az egész. Nem arról, hogy nem tudsz részt venni a tusa rendezésében. Nem is arról, hogy hetek óta az ágyat nyomod. Még mindig arról a családi problémáról van szó, a feleségeddel és a fiaddal, igaz?

Harry meglepettnek látszott. - Ki beszélt róluk?

- Hermione.

- Hermione? Ezek a nők! Soha nem tudják tartani a szájukat!

- Csak segíteni akart, Harry - Aberforth kinyújtotta a kezét, és Harry vállára tette. - Tudta, hogy te sohasem mondanád el itt senkinek, mert azt gondolod, hogy ez szégyen.

- Az is - mondta Harry.

Az öregember felsóhajtott. - Nem kéne annak lennie. Nem kéne szégyenkezned a fiad miatt, megtörténik az ilyesmi a varázsvilágban. A szolgám például szintén kvibli, de eléggé jól megvan, hidd el nekem.

- Tudom, Aberforth - felelte Harry. Annyira szégyellem magam... és NEM azért, mert a fiam kvibli, hanem mert szégyellem magam miatta! Gyűlölöm és megvetem magam érte!

- Nem tudod megbocsátani magadnak.

Harry bólintott. - Miféle apa vagyok én, Aberforth?

- Jó.

- Jó? A legrosszabb apa vagyok - Harry kezébe temette az arcát.

- Nem, kölyök. Azért szégyelled magad, mert szégyelled magad. Ez azt jelenti, hogy nagyon szereted a fiadat, és nagyszerű apja lehetsz.

- Talán... De ez még nem minden.

- Tudom. Baj van feleségeddel is.

- Annyira félek, hogy elveszíthetem őt, Aberforth - sóhajtotta Harry. - Abba belehalnék. Ő a mindenem.

Dumbledore bátorítóan megszorította a vállát. - Nem fogod elveszíteni.

- Mi van, ha már el is vesztettem? - erősködött Harry. - Szeretnék haza hoppanálni hozzá, de félek is tőle. Félek attól, mit találhatok, ha hazamegyek... Hagytam, hogy a feleségem elküldjön, amikor otthon kellett volna maradnom.

- Akkor semmit sem tehettél.

- Hát éppen ez az! - Harry mérgében belebokszolt a párnájába. - Hogy most sem tehetek semmit!

- Talán most nem tehetsz semmit, de a dolgok változhatnak.

- Vannak dolgok, amelyek sosem változnak - válaszolta Harry dacosan.

- Menj csak a saját fejed után, látom, nem tudlak meggyőzni - Aberfort felállt és indulni készült. - Dühös vagy magadra és az egész világra, ifjú Potter.

- Most majd áttérek a sötét oldalra, mi? - csattant fel Harry, mire az öregember kinyitotta az ajtót. – Sajnálom! - kiáltott Aberforth után. - Nem akartalak megbántani, te csak segíteni akartál.

Dumbledore hátrafordult az ajtóban. - Úgy tűnik, nem tudok segíteni rajtad, kölyök - ezzel elhagyta a szobát.

Harry visszasüppedt a párnájába és nyomorultul érezte magát. A fenébe, sosem hittem volna, hogy olyan megkeseredett leszek, mint Frics, ráadásul tizenkilenc éves koromra!

Lehunyta a szemét, és aludni próbált, de nem tudott, mert Aberforth szavai visszhangzottak az elméjében: dühös vagy magadra, a világra és mindenre, ifjú Potter... Nem segíthetek...

Megrázta a fejét. Ez nem mehet így tovább. Meg kell gyógyulnia, bíráskodnia kell a tusán, és bátran szembe kell néznie mindennel, amit a jövő tartogat számára. És Harry elhatározta, hogy pontosan ezt fogja tenni. Légy férfi.

Kopogtattak az ajtón. - Tessék! - kiáltotta és meglepődött, amikor Krum lépett be.

- Hello Viktor, mi újság? – Harry megpróbált gondtalannak látszani. Eltökélte, hogy mást már nem sért meg kora reggel.

- Csak azért jöttem, hogy lássam, hogy vagy - felelte az igazgató, kerülve Harry tekintetét.

- Köszönöm, jól. Úgy tűnik, megmaradok. Öt nap múlva számíthatsz rám.

- Örömmel hallom - Krum odahúzott egy széket Harry ágya mellé és leült. - De nem a tusáról akarok beszélni veled.

- Hanem miről?

- Én... én bocsánatot akarok kérni, amiért azt hittem, hogy te és a húgom...

- Ó, hagyjuk ezt Viktor - legyintett Harry. - Már el is felejtettem.

- De én nem. Megütöttelek, és a hóba löktelek mínusz harminc fokban! Ha nem élted volna túl, az az én lelkemen száradt volna!

- Túléltem, úgyhogy nem kell aggódnod emiatt.

- De én aggódom! - felelte Krum. - Bűntudatom van. Büntetést érdemlek.

- Büntetést? - Harry elfojtott egy kacajt. - Ha meghaltam volna, biztosan itt kísértettelek volna minden éjjel Anyeginnel és Iván Iljiccsel együtt, és az én vinnyogásomat is hallgatnod kellett volna.

Krum szája mosolyra húzódott. - Akkor hát nem haragszol rám?

- Nem, Viktor - válaszolta Harry.

- És mi a helyzet a húgommal?

- Már mondtam, hogy nem érdekel - vont vállat Harry.

- Nem erre gondoltam - mondta Viktor. - Haragszol rá?

- Mondjuk, hogy megbocsátok neki, mindaddig, amíg nem jön a közelembe.

- Erre ne legyen gondod. Távol tartom tőled, ha az Imperius átkot kell is rászórnom.

- A Locomotor Mortis is megteszi - vigyorgott Harry.

* * * * *

Végül elérkezett a nagy nap, december 6-a.

Harry a Durmstrangos diákok izgatott morajára ébredt. Bár a negyedik emeleten, ahol Harry szobája volt, nem laktak tanulók, zajongásuk elért arra az emeletre is.

Harry elégedett mosollyal nyújtózkodott. Az utóbbi öt napban visszanyerte az erejét, és a többiekkel együtt a nagyteremben étkezett. Hermione tanácsára a szabadban töltött valamennyi időt, hogy újra hozzászokjon a friss levegőhöz. Lemaradt ugyan a pálcák próbájáról, de Hermione szerint minden rendben ment.

Most már jól érezte magát, legalábbis testileg. Az elmúlt pár nap alatt Aberforth szavai visszhangzottak az elméjében, de próbált nem figyelni rájuk. Különben is az első próba körüli izgalmak elterelték végre a figyelmét a családi problémákról.

Harry kiugrott az ágyból, gyorsan felöltözött és a nagyterembe indult. Útközben Anyegin szellemével találkozott, aki nem tűnt izgatottnak a tusa miatt. Közönyös volt, mint mindig. Harry nem törődött sem vele, sem pedig Iván Iljiccsel, aki kétségbeesettebben panaszkodott fájdalmaira, mint valaha.

- Egyikőtök sem tudja ma elrontani a kedvemet - vigyorgott Harry a két kísértetre és elsietett.

- Jó látni, hogy újra van étvágyad, Harry - üdvözölte Viktor. - Teljesen rendbe jöttél?

- Jól vagyok - Harry farkaséhesen ült asztalhoz.

Míg ő, a tanárok, és a legtöbb diák jó étvággyal falatoztak, Harrynek feltűnt, hogy Dennis egyáltalán nem eszik.

- Jól vagy Dennis? - kérdezte a szomszédos asztalnál ülő ifjú Griffendélest.

- Azt hiszem, igen - Creevey sápadtan bólintott.

- Szegényke - suttogta Harry Hermionénak. - Még emlékszem az én Trimágus Tusámra... Én sem bírtam enni...

- Odamehetnél bátorítani egy kicsit - javasolta Hermione.

- Pontosan ezt fogom tenni - bólintott Harry.

- Hé, Creevey izgulsz? - kérdezte Graham Pritchard somolyogva.

- Nem - felelte Dennis remegő szájszéllel.

- Hát persze, hogy izgul! - mondta Natalie McDonald. - Ez természetes. De biztos vagyok benne, hogy jól fogja csinálni. Bízom benned, Dennis.

- Én is - tette hozzá Eleanor Branstone.

- Kösz - Dennis halványan rájuk mosolygott, majd felállt az asztaltól, pedig a szendvicséhez hozzá sem nyúlt.

- Dennis, beszélhetnék veled? - lépett hozzá Harry. - Odakint?

- Öö, persze.

Beléptek az előcsarnokba, ahol pillanatnyilag senki sem tartózkodott.

- Tudom, hogy érzed most magad Dennis - kezdte Harry. - Én ugyanúgy éreztem magam öt évvel ezelőtt.

- De neked jól ment, Harry. Nem biztos, hogy nekem is fog.

- De, én biztosra veszem.

Hálás kis mosoly tűnt fel Creevey arcán. - Kösz, Harry... Igazán remélem, hogy nem okozok csalódást.

- Nem fogsz. Pláne, ha felkészültél. Készültél?

- Persze. Már tudom, mit és hol kell keresni.

- Helyes. Magadtól találtad ki, ugye?

- Öö... hát...

- Tudod, mit? Nem számít, hogyan találtad ki - Harry rákacsintott. - Nekem is segítettek a sárkányos próbánál.

- Tényleg? - pislogott Dennis.

- Igen - vont vállat Harry. - Rémszem Mordon adott tippet. Persze nem önzetlenül, tudod...

Dennis nyelt egyet. Vajon Fjodrovna professzor önzetlenül adta neki a tippet? Nos, elmondta neki az okát, mégis...

- Mennem kell, Harry. Gyakorolni akarok még néhány varázslatot, tudod… - mondta Dennis és elsietett.

- Sok sikert! - kiáltotta utána Harry.

- Na, hogy van? - Hermione odalépett a sógorához.

- Hogy lenne? Úgy érzi magát, mintha az oroszlán barlangjába menne.

- Na, legalább Krum húga sem néz ki jobban, mint Dennis. Sosem láttam ilyen sápadtnak.

- És az a Guillaume Lochar?

- Magabiztos, mint mindig. Jó étvággyal evett, nyilván jól aludt, és hatalmas az önbizalma. Szerintem kapott egy fülest.

- Akárcsak mint Mileta és Dennis - vigyorgott Harry.

- Dennis? - vonta fel szemöldökét Hermione. - Azt érteném, ha Miletának elmondta volna valaki, de ki mondta volna el Dennisnek??? Jaj, Harry, mondd, hogy nem te voltál az!

- Esküszöm, hogy nem én voltam. Bár tényleg nem tudom, ki lehetett. Aberforth?

- Talán. Végül is Roxfortos diák volt.

- Na mindegy. Csak az számít, hogy Dennis megnyerje a tusát a Roxfortnak.

- Tényleg, Harry most hogy már eljött a napja, elmondanád mi lesz az első próba?

Harry az ablakhoz vezette. - Látod azokat a hegyeket ott?

* * * * *

Tíz órára minden diák elhagyta a kastélyt, és a közeli hegyek lábánál gyülekezett.

- Meg kell mászniuk a hegyet, vagy mi? - kíváncsiskodott Eleanor.

- Nemtom. Valami növényt kell keresniük, nem? - mondta Natalie.

- Ja, Dennis valami ilyesmit mondott. Gondoljátok, hogy már tudja milyen növény az?

- Remélem - vágott közbe Malcolm Baddock.

- Te, Malcolm? - Eleanor csodálkozva pislogott. - Azt hittem, utálod Dennist.

- Tényleg nem nagyon kedvelem, de tudod... akkor is ő a Roxfort bajnoka, és inkább neki szurkolok, mint annak a szőke Apollónak, vagy Krum randa húgának.

- Ezt örömmel hallom - jegyezte meg Natalie.

Nem sokkal tizenegy óra előtt minden tanár és bíró megérkezett a három bajnokkal együtt.

Madame Maxime büszkén sétált kart karba öltve Guillaume Etienne Pierre Louis Eugéne de Locharral, aki szélesen mosolygott, mind a harminckét fogát villogtatva. Harryt erősen emlékeztette Gilderoy Lockhartra, és az az érzése támadt, hogy Guillaume talán nem is becsületes játékos.

Tekintete találkozott Mileta Kruméval, aki szabályosan reszketett.

- Sok szerencsét, Mileta - szólt oda neki, amint a lány elhaladt mellette.

Mileta rá sem nézett. Lehet, hogy csak azért, mert rendkívül ideges volt, vagy mert félt Harrytől azután, hogy kis hazugsága miatt mindketten igen kellemetlen helyzetbe kerültek.

Amint a három bajnok felsorakozott a bírók előtt, Aberforth Dumbledore emelkedett szólásra:

- Isten hozott mindenkit a Trimágus Tusa első próbáján! - szavait lelkes taps követte. - Mint tudják, a három bajnoknak, Mileta Krumnak, Guillaume Locharnak és Dennis Creeveynek három mágikus próbát kell teljesítenie. Minden próbáért ötven pontot kaphatnak, és a végén a legtöbb pontot elért versenyző nyer. A mai próba perceken belül elkezdődik. – A tömeg izgatottan zajongott. - A három bajnok csupán annyi segítséget kapott, hogy egy varázsnövényt kell keresniük, de maguknak kellett rájönniük, hogy mi az és hol találják meg. - Harry tekintete Guillaume arcára siklott, aki lopva Zvezda professzorra, a csillagászat tanárnőre pillantott. A fiatal tanárnő elpirult és elfordította tekintetét, míg Lochar arcán diadalmas mosoly terült szét. Közben Aberforth folytatta beszédét: - Ha sikerült kitalálniuk, felkészülhettek, és teljesíthetik a próbát, itt a Kék Hegyen - pálcájával a legmagasabb hegyre mutatott. - Remélem, mindhárom bajnoknak sikerült rájönnie, hogy milyen növényről van szó. Nem fogom megnevezni: vagy tudják, vagy nem. Mint ismeretes, A-Növény-Amelyet-Nem-Nevezünk-Nevén, csak a Kék Hegyen él és kivételesen hatásos az átkok okozta súlyos sérülések kezelésében. A bajnokoknak négy órájuk van napnyugtáig, és ajánlatos a növényt még a sötétség beállta előtt megtalálni. A Tudjuk-Miből csak egyetlen példány él a hegyen, így mindhárom bajnoknak sietnie kell, hogy elsőként találja meg. Természetesen lesz néhány érdekes csapda és átok a hegyre vezető úton, de ha tudják, mit kell keresni, akkor tudni fogják, hol keressék, és mire számítsanak... Nos, remélhetőleg felkészültek, hogy megbirkózzanak a hegy veszélyeivel. A bajnokoknak nem kell aggódniuk, nem lesznek teljesen egyedül, mert egy mágikus térképen követjük a mozgásukat. - Aberforth Harryre vigyorgott, aki beszélt neki a Tekergők Térképéről, és együtt készítették el a Kék Hegy hasonló térképét. - És most, ideje elkezdeni. Felkészültek? - Dennis, Guillaume és Mileta bólintott. - Akkor rendben. Egy... kettő... három! - zöld szikrák lövelltek ki Aberforth pálcájából, és a három bajnok elindult a hegytetőre vezető ösvényen.

* * * * *

- Látod őket? - kérdezte Hermione a szeméhez tartva omniszkópját.

- Nem. Az ösvény biztos elkanyarodott valamerre és most a hegy másik oldalán vannak - felelte Harry, a térképet nézve. - Ja. A másik oldalon vannak... Remélem Dennis jól van.

- Griffendéles, Harry. Rendben lesz - felelt Hermione.

* * * * *

Ezalatt a három bajnok a keskeny ösvényen mászott felfelé a hegyre. Egy órányi séta után az ösvény háromfelé ágazott.

- Nem érdekel ti merre mentek, én külön válok tőletek - jelentett ki Guillaume Lochar és a jobb oldali ösvényt választotta.

- Azt hiszem, én balra indulok - mondta Mileta. - Jobb, ha nem követsz Creevey, csak hátráltatnál engem.

Dennis vállat vont és elindult a középső ösvényen. Tíz percen belül szem elől vesztette a másik két versenyzőt. A Kék Hegy nagy, havas sziklái elrejtették őket. Dennis sóhajtott. Nem örült, hogy egyedül maradt, de remélte, hogy ő pillantja majd meg elsőnek a fekete havasi gyopárt. Hirtelen megállt: az ösvény véget ért. Egy hatalmas sziklafal állta az útját. - Most merre? – tűnődött, felnézve. - Aha, ott van!

Az ösvény három méterrel följebb folytatódott. Vagy egy percig fontolgatta, megpróbáljon-e fölmászni, aztán úgy döntött, hogy nem. A sziklák jegesek voltak, csúszósnak látszottak, és ő azelőtt soha nem mászott még sziklát. - Vingardium Leviosa! - mondta a szokásos huss és pöcc mozdulatokkal, azután önmagára szegezte a pálcája végét. Még senkit nem látott, aki önmagát lebegtette volna, de nem tudott jobbat kitalálni. Nagy megelégedésére a bűbáj működött. Lába hamarosan újra szilárd talajt ért.

- Hűha, ez király volt! - mondta magának, azt kívánva bár látta volna valaki. Sejtelme sem volt róla, hogy valaki tényleg látta.

Amint balra fordult az ösvényen, megpillantott az első növényt, egy virágot.

A virág vérvörös színben pompázott.

Furcsa... gondolta Dennis. A Kék Hegyen nem kéne többféle növénynek lenni decemberben... vagy mégis? Letérdelt, hogy megvizsgálja a virágot, és egyre jobban elbizonytalanodott. Mi van, ha nem is a fekete havasi gyopárt kell megkeresnünk? Mi van, ha a bájitaltan tanárnő rossz könyvet adott nekem, hogy megtévesszen? Különben is, Miletának szurkol! Mi van, ha ez a vörös a keresett növény? De... a könyv nem említett másik  téli virágot... Megrázta a fejét. Szedd össze magad Creevey, és próbáld meg. Bátraké a szerencse, és végül is Griffendéles vagy... Meggyőzte magát és kinyúlt a virágért. Amint letépte, a hegyoldal remegni kezdett körülötte, de leginkább felette.

- Lavina!

- Ó, a fenébe, Dennis leszedte a csali-virágot! - morogta Harry, a kis térképet figyelve, amely jelezte a lavinát.

- Lavina? - sápadt el Hermione. - De Harry... ez borzasztó veszélyes! Akár meg is halhat!

Dennis tudta, hogy bajban van. Méghozzá nagy bajban. Roppant hótömeg indult el lefelé a hegyoldalon, mennydörgő robajjal haladva a fiú felé.

Gondolkozz, Dennis, gondolkozz! mondta magának, vadul próbálva felidézni a bűbájt, amely most segíthet rajta. - Lavina, lavina... mi az a bűbáj, tudom, hogy olvastam valahol, de... Nives... nives... aha! Nives de monte devolutae sisto! - kiáltotta, pálcáját a leömlő hatalmas hótömegre szegezve. A lavina már majdnem elérte, de abban a szempillantásban megállt, és a hó ismét békésen terült el a lejtőn, mintha soha nem is lett volna.

- Hűha, ez meleg volt! - Dennis megtörülte a homlokát.

- Megállította! Megállította! - Hermione ugrált örömében.

- Jól van, Dennis! - mondta Harry büszkén. A térképre nézve látta, hogy a Dennis Creeveyt jelző pont elmozdult, és továbbhaladt felfelé a hegyoldalon.

- De, Harry... azt mondtad, te és Aberforth biztonsági bűbájokat helyeztetek el - szólalt meg Hermione. - Azoknak a bűbájoknak meg kellett volna akadályozni a lavina kialakulását, nem?

- Nos, elhelyeztünk egy csali-virágot. Ha valamelyik bajnok meglátja és nem biztos benne, mit is kell keresnie, talán letépi. Abban a pillanatban, hogy leszedi, lavinát indít el, de ne aggódj, a biztonsági bűbáj a helyén volt. Ha Dennis nem tudta volna megállítani, a bűbáj önműködően beindult volna, és megállította volna a lavinát, mielőtt az eléri a fiút. Nem veszélyes, csak egy kicsit gonosz trükk a gondatlan bajnok ijesztgetésére.

- Értem - bólintott Hermione.

* * * * *

Bár mínusz harminc fok volt, Dennis alaposan izzadt. Egyre csak törölgette a homlokát, mert nem akarta, hogy ráfagyjon a veríték. Nehéz dolog volt a hegymászás. - Merre vagy havasi gyopár? Merre vagy? - motyogta, amint az ösvény balra fordult. Meglepetten látta, hogy egy jégbarlang szája előtt áll. Körülnézett, hátha van másik ösvény is, de nem volt. Akár tetszik, akár nem, be kellett lépnie a barlangba.

A barlang hatalmas volt: nem széles, de nagyon hosszú és borzasztóan magas mennyezetű. Dennis biztosra vette, hogy átjuthat a hegy túloldalára, ha átmegy rajta.

Meglepetésére a talaj nem szikla volt, nem is jég, hanem víz. El sem tudta képzelni, hogy a víz miért nem fagyott meg, biztosan varázslat volt a dologban. - Na, most hogyan érem el a barlang túlsó végét? – morfondírozott. Egyszerűen nem volt kedve úszni abban a hidegben. Másrészt, biztos volt benne, hogy különben sem tanácsos úsznia a vízben, mert a felszíne vadul bugyogott. Veszélyes anyagok lehettek benne... - Jól van. Akkor vitorlázni fogok - szólt Dennis és elővarázsolt egy egyszemélyes csónakot. Vízre bocsátotta, és éppen be akart szállni, amikor a kis faalkotmány füstölögni kezdett aztán lángra kapott. Dennis tágra nyílt szemekkel figyelte, ahogy semmivé lesz a "vízben". - Ez valamilyen sav, vagy még rosszabb - állapította meg. - De akkor hogyan keljek át rajta? Nem lebegtethetem magam elég sokáig ahhoz, hogy elérjem a barlang másik végét! - Nagyot sóhajtott, és leguggolt, hogy megvizsgálja a folyadékot.

Hirtelen egy furcsa alak tűnt fel előtte. Egy férfi volt, ősréginek tűnő páncélban és sisakban, amelyből két szarv állt ki. A figura nagyon emlékeztette Dennist egy viking harcosra.

- Szép jó napot, ifjú bajnok - biccentett a férfi. - A nevem Heimdall, a Szivárvány-híd őre vagyok.

- Szivárvány-híd? - pislogott Dennis. - Azt hittem az csak legenda. Tündérmese.

A férfi tovább mosolygott. - Hidd el nekem, nem legenda. A Szivárvány-híd valóban létezik, fent Norvégiában.

- De ha te vagy az őre, akkor mit keresel itt? Nem Norvégiában kellene lenned, őrizni a hidadat?

- Ó, megkértem egy jó barátomat, hogy gondoskodjon róla helyettem az első próba ideje alatt. - válaszolta Heimdall. - Aberforth Dumbledore kért meg, hogy jöjjek el játszani egy kicsit. Ő is jó barátom. Így hát itt vagyok, és szívesen segítek neked, elővarázsolva a Szivárvány-híd kisebb mását, amelyen átsétálhatsz a barlangon.

- És mit kell tennem érte? Mert biztosan nem teszed meg ingyen, ugye?

- Nem, persze, hogy nem - rázta a fejét Heimdall. - Meg kell vívnod velem. Ha győzöl, megkapod a hidat.

- És ha nem? - kérdezte Dennis gyanakodva.

- Akkor visszamehetsz az ösvényen, amerről jöttél... - felelte az őr mosolyogva. - ...persze ha még tudsz menni.

- Ó, nagyszerű - sóhajtotta a fiú. - Rendben, hogyan küzdünk meg? Varázsló párbaj?

- Varázsló párbaj? Az meg mi? - kérdezte Heimdall. - Rendes vívásra gondoltam. Ezekkel. - Elővarázsolt két kardot a semmiből, és az egyiket odadobta Dennisnek. A fiú elkapta, és majdnem elejtette, olyan nehéz volt.

- Hogyan párbajozhatnék ezzel? Legalább harminc kilós!

Az őr vállat vont. - Változtasd könnyebbé.

- Ó, persze! - Dennis a homlokára csapott, és végrehajtott egy bűbájt, amellyel elég könnyűvé változtatta a kardot ahhoz, hogy forgatni tudja, de elég nehéz maradjon ahhoz, hogy vágni lehessen vele. Levette a szőrme bundáját, hogy ne akadályozza a harcban.

- Na, akkor most párbajozzunk - Heimdall meghajolt, ahogy Dennis is.

Az őr ütött elsőként, de Dennisnek sikerült kitérnie az útból. Alacsony fiú volt, és most ez nagy előnyt jelentett számára.

Heimdall újra támadott, Dennis hárította, kardjaik hangos csendüléssel csaptak össze.

- Nem rossz, fiú! - mondta az őr elismerően.

- Úgy látszik született tehetség vagyok - vigyorgott Dennis, és egy másodperccel később mozdult, mint kellett volna, így Heimdall kardja hosszú vágást ejtett a talárján, belevágva a húsába is. - Au! - szisszent fel, hátra ugorva, vérző karját dajkálva.

- Beképzelt vagy, kis barátom? - kérdezte az őr vigyorogva.

- Nem hinném! - vágott vissza Dennis, és megindította első támadását. Heimdallnak a vívás nem volt más, mint minden napi edzés, így Dennis nevetséges vágása egyáltalán nem ijesztette meg.

- Hátrább az agarakkal, kiskomám! - nevetett, és egy suhintással kiütötte a fiú kezéből a kardot. Dennis rögtön a pálcájáért nyúlt, hogy visszaszerezze a kardot, de mielőtt elkiálthatta volna a begyűjtő bűbájt, Heimdall a vízbe dobta Dennis fegyverét.

- Jaj, ne! - kiáltotta a fiú, amint látta a mérgező tóba merülni kardját.

- De bizony - somolygott Heimdall és kardja hegyét a Dennis torkának szegezte. Dennis nyelt egyet és érthetetlenül motyogott valamit. Heimdall azt hitte, bizonyára imádkozik. - Legyőztelek - jelentette ki az őr.

- Még nem! – vágott vissza a fiú.

- Miből gondolod? - kérdezte Heimdall  vidáman, a fiú szemébe nézve.

- Csak ebből - Dennis előrenyúlt és hátralökte az őrt. Heimdall felkiáltott és hanyatt esett, elejtve a kardját.

Dennis azonnal Invito-t kiáltott a kardra és az őr torkának szegezte. - Én győztem.

- Ja, te győztél - morogta Heimdall felülve. - Észre kellett volna vennem, hogy megbabonázol az elrejtett pálcával. Okos taktika, nem mondom. Most levennéd rólam a rontást? - mutatott a lábára a férfi.

- Persze. Ha előbb idevarázsolja a hidat.

- Rendben van - bólintott az őr, majd elővett egy tülköt a zsebéből és belefújt. Amint a tülök hangja visszaverődött a barlang falairól, Dennis valami áttetsző íves dolgot látott feltűnni a "víz" fölött. A dolog hullámzott és átlátszóból kavargó színekké változott, amelyek végül sorba rendeződtek: jobb oldalon ibolyaszín, mellette vörös, aztán narancsszín, sárga, zöld és kék. A szivárvány teljes volt.

Dennis odanyúlt és megérintette: szilárd volt, és feltehetően elég erős, hogy egy ember átmenjen rajta.

- Köszönöm - mosolygott, majd felvette a kabátját és a hídra lépett. - Ó, - megfordult, pálcáját Heimdall lábára szegezte. - Finite Locomotor Mortis.

- Köszönöm - kiáltotta utána az őr. - Jó mulatság volt vívni veled. Remélem legalább még egy bajnok erre jön. Mindig benne vagyok egy jó kis verekedésben.

Dennis kuncogott és elindult a hídon. - Viszont látásra, Heimdall!

- Viszlát és sok szerencsét!

- Aha, tehát Dennis Creevey megvívott Heimdall barátommal és legyőzte őt! - Aberforth csodálattal füttyentett, a hegység mágikus térképét nézve. - Nem rossz, kölyök, nem rossz!

A Szivárvány-híd a barlang kijáratánál végződött. Dennis kilépett és kifejezetten kellemesnek érezte a friss téli levegőt. Látta, hogy a Kék Hegy jóval magasabb pontján áll, mint amikor belépett a barlangba. Ezek szerint a barlang nem volt vízszintes? - tűnődött. Pedig vízszintesnek tűnt... furcsa. Biztosan elvarázsolták. Lenézett az ösvényre és több apró pontot látott maga alatt. Visszaérkezett a hegy elülső oldalára és látta lent a bírókat meg a többi diákot.

- Megint látom Dennist - mondta Harry Hermionénak, szeméhez tartva omniszkópját. - Úgy néz ki, rendben van. De a legrosszabb még most jön. Pár perc múlva eléri az Ördög-lejtőt. Hajjaj, nem lennék a helyében!

Miután kijött a barlangból, Dennis körülnézett. Két ösvény volt, de mindkettő nagyon meredek emelkedőhöz vezetett. - Ezen kell felmásznom? - morogta, előhúzva kis omniszkópját a kabátzsebéből. - Ó, jaj... Muszáj lesz! - lehelte, amint megpillantott valami kicsi feketét a lejtő tetején. - A fekete havasi gyopár!

Hirtelen nagyon magabiztosnak és energikusnak érezte magát, ilyen közel lévén a céljához. Elkezdett felmászni az emelkedőn, de hamar rájött, hogy nem olyan egyszerű, mint képzelte. A hó fagyott volt, és minden lépésnél megcsúszott rajta.

- Olyan közel van! Csak van valami módja, hogy feljussak! Ez túl magas a lebegtetéshez! - mormolta, és körültapogatózott kiugró sziklát keresve, amelyen megkapaszkodhat, de nem talált egyet sem. A lejtő sima volt és teljesen sziklamentes. Dennis azonban látott mugli hegymászókat a tévében, és emlékezett, hogy szögeket használtak, amelyeket kis hasadékokba vertek be. Legyintett a pálcájával elővarázsolva egy cöveket és beverte a jégbe egy másik pöccin