Tusaki egy egyszerű lányként élt egy erdelyi viskóban, de volt  egy kis
gondja. Nem tudott sírni. Semmi sem tudta meghatni. Egyszerűen csak
élt bele a világba és nem érdekelte még önmaga sem. Nemsokára
viszont eljött arra egy vándor és egy éjszakát nála töltött. Mikor
meglátta Tusaki-t a holdfényben rögtön beleszeretett és éjfélkort
kiment hozzá a ház elé bevallani iránta érzett szerelmét. Tusaki persze
elmondta, hogy ő is ugyanígy érez. Megcsókolták egymást és elmentek
aludni. Reggel mikor Tusaki felébredt kiment, de a fiú nem volt sehol.
Csak egy levél az asztalon: "Várj rám! Nem nyugszom míg el nem
hozom a téged megillető gyűrűt és ujjadra nem húzom, szerelmem!"
És Tusaki vár. Azóta is csak vár és közben sír szerelme után. Minden
teliholdkor kiáll a holdfénybe és sír... Időközben 1000 év is eltelt, de
Tusaki egy percet sem öregedett, mert még a levél megkaptakor a
fájdalomtól kiszakadt a szíve és kiszállt belőle a lélek. Ő meghalt, de a
lelke még él és vár. Mert a remény sosem hal meg...