Charles Xavier gondterhelten ült hatalmas számítógépe, a Cerebro előtt. Még soha, egyetlen alkalommal se fordult elő az, hogy efféle jelet érzékelt volna. Titokzatos, de mégis határozott. Behatárolhatatlan, mégis létezőnek tűnő. Nem romolhatott el, gondolta. Érezte, tudta, hogy nem lehet ilyen gond. Akkor mégis hogy kerülnek elő ezek a csipogó hangok? Aggodalma épp csak egy cseppet érződött hangjában, amikor felhívta Logant az irányítószobába. Valószínűleg ő is megerősíti a feltevését. De akkor is, mi lesz a következő lépésük?

- Morze kód – vágta rá Logan azonnal. Nem véletlenül, a háborúban jól megtanulta, az élete múlhatott rajta. Agya, szinte reflexszerűen, azonnal el is kezdte dekódolni az üzenetet. A probléma ott kezdődött, hogy az egyáltalán nem hordozott semmit, ami értelmes lett volna.

- D, R, C, A, J, K. – morogta. – Mi a csuda lehet ez?

Pár sokatmondó pillanatig csend telepedett a professzor és Logan közé. Majd Xavier szólalt meg.

- Engem igazából nem is az üzenet tartalma aggaszt. Maga az üzenet. A Cerebro még sose érzékelt ilyet. Meggyőződésem ugyan, hogy egy mutáns üzen nekünk, mégis, ha megtévesztette a gépet, akkor kivételes mentális erővel kell rendelkezzen. Márpedig sem őt, sem a helyét nem tudjuk meghatározni.

Loganben csak helyenként maradtak meg a professzor szavai. Idegszálai még mindig a hat rejtélyes betűre koncentráltak. Lassan szólalt csak meg.

- Tehát szerinted ez valami rejtjelezett vészcsengő? Nem kifejezetten az a stílus.

- Mindenesetre titokzatos partnerünk valószínűleg azt akarja, hogy megtaláljuk.

- Lehet, de hogyan? – mondta Logan sötéten.

- Csak egy feltételezés, de szerintem a DR doktort jelent. A többi monogram lehet, talán. Át kell fésülnünk a számítógépes hálózatot, hátha ráakadunk valamire. Bármilyen híradásra, ami mutációra utalhat. Akármire.

Logan horkantott egyet.

- Miért érzem azt, hogy füstöt kergetünk?

Hank McCoy órákat dolgozott a számítógép előtt, mire olyat talált, amit a professzorral megoszthatónak vélt.

- Eddig ez az egyetlen olyan, ami érdeklődésre tarthat számot – kezdte, közben ujjaival a billentyűzetet bűvölte. – Chad Anthony John Kleiza, seattle-i orvos. – Eközben egy hatvan év körüli, ősz, szigorú tekintetű férfi képe jelent meg a képernyőn. – Másfél éve az eltűnt személyek listáján van, nem is látta senki. Sajnos az eltűnés körülményeiről nem találtam semmit.

Xavier professzor elgondolkodott a hallottakon.

- Akárhogy is, beleillhet a képbe. Bárki küldte is ezt az üzenetet, a célja az lehetett, hogy felhívja a figyelmünket valamire. Talán Kleizára. Gyorsan szedj össze valamit, amin elindulhatunk.

Tudta, néhány kérdésre még mindig nem talált választ. Miért ilyen fontos az egész? És miért éppen most?

Pár óra múlva már a Professzor Ciklonnal és Farkassal együtt Seattle-ben volt. Amire ott jutottak, egyszerre volt várható és elkeserítő. Szinte semmi olyat nem tudtak kideríteni, ami kiegészítette volna eddigi, igen hiányos adathalmazukat. Szinte. Megtudták, hogy Kleizát eltűnése előtt állítólag kínzó fejfájás gyötörte. A Professzor számára ez igenis jelentett, nagy valószínűséggel jelentett valamit. A doktor bizonyára mutálódott. Ez azonban újabb kérdést vetett fel: miért nem észlelte őt a Cerebro. Úgy tűnt, zsákutcába jutottak. Úgy tűnt, egészen kora estig. Már mindhárman azt hitték, hiába tettek meg ekkora utat, de a Cerebro jelezte, hogy rejtélyes beszélgetőtársuk ismét üzent nekik. Hasonló módon, mint azt már tette.

- Két hatjegyű szám – mondta a Professzor. - Valószínűleg koordináták.

- Ez már tetszik – dörmögte Logan. – Gyerünk, keressük meg.

Az Intézet diákjait egyáltalán nem aggasztotta, hogy a három felnőtt nem jött vissza éjjelig. Legtöbben mozdulni, sőt, gondolkodni is alig bírtak. Ugyan Bestia edzései általában nem fárasztották őket annyira, mint mondjuk Farkaséi, ez alkalommal azonban a tanár maratoni edzéssel „lepte meg” az iskolai év közeledő kezdete miatt amúgy is letargikus társaságot. Ez alkalommal Kurt kifejezetten örült képességének, ugyanis így a tessék-lássék vacsora befejezése után egy másodperccel már a fürdőszobában volt, s nem kényszerült arra, hogy a többi fiúval versenyt fusson s így esetleg később jusson a zuhanyhoz. Amandával is pár percnyi beszélgetésre futotta erejéből elalvás előtt, majd ledőlt, s azonnal elnyomta az álom. Ezen az éjjelen azonban nem volt egyedül. Pár perce már aludt, amikor egy holló röppent fel egy faágra, ahonnan pontosan láthatta az arcát. Jó tíz percig a madár a fiú kék szőrrel borított arcára meredt, majd a nyitott ablakon keresztül a szobába ereszkedett. Gyorsan körülnézett, majd az éjjeliszekrényre szállt, s csőrébe vette a holo-órát. Még egyszer Kurt felé pillantott, aki békésen szuszogott. A madár a teher miatt esetlen mozgással megfordult, majd ahogy jött, csendben, az ablakon át, távozott. A fák között repült, egészen ki az Intézet falain túlra. Mikor már biztonságos távolságba került az épülettől, leszállt. Földet érésekor azonban már nem egy holló volt. Egy mutáns.

- Elkéstünk volna? – kérdezte bizonytalanul Ororo.

A kapott koordináták egy többemeletes irodaházat jelöltek a belváros szélén, amely, mire odaértek, zárva volt. Xavier professzor is határozatlan volt, mégis kitartott amellett, hogy maradnak.

- Nem véletlenül kaptuk azt az üzenetet. Holnapig várunk.

Ciklon szó nélkül vette tudomásul a professzor döntését, Logan is csak egy horkantásnak hallatszó sóhajjal fejezte ki nemtetszését.

Kitty mindenféle különösebb zavarodottság nélkül lépett be Kurt szobájába. Természetesen kopogtatás, ajtónyitás és minden ehhez hasonló udvariaskodás nélkül. Furcsállta, hogy már mindenki végzett a reggelivel, a mindig éhes fiú még nem jött le. Csak arra tudott gondolni, hogy elaludt, azonban tévedett. Kurt szobája úgy nézett ki, mint ha egy tornádó söpört volna végig rajta. A fiút is csak egy időnként egy nagy kupac ruha alól időnként előbukkanó szőrös, háromujjú kéz jelezte. Kitty érdeklődve figyelt. Úgy érezte, nem fontos felhívni magára figyelmet – azonnal. Tett pár lépést, mire Kurt feje is előbukkant a ruhák alól. Arcán aggodalom tükröződött.

- Nem találom a holo-órát. Pedig biztos vagyok benne, hogy az éjjeliszekrényre tettem – hadarta.

Kitty nem értette a fiú reakcióját.

- Mi olyan sürgős neked abban, hogy még reggelizni se jössz le? Itt soha nem használod.

- Hát, ööö, tudod… -- kezdte Kurt, majd nyelt egyet.

Kitty halványan elmosolyodott. Nem tudta, nevessen vagy sajnálkozzon.

- Amanda?

- Igen. – sóhajtott Árnyék. – Az egész napot vele tudnám tölteni. Még a Professzort is sikerült rábeszéltem. Ne tudd meg, mennyit győzködtem! De így! – fakadt ki. – Az utcára se mehetek ki! És a prof sincs itt.

Kitty előző dilemmája gyorsan megoldódott. Immár esze ágában se volt nevetni a fiún.

- Nem lehet, hogy elveszítetted?

- Mit gondolsz, mit csináltam eddig? Kizárt! – válaszolt Kurt ingerülten.

- Jól van, jól van – nyugtatgatta a lány. – Kitalálunk valamit. Ha kell, az egész Intézetet átkutatjuk. Ne feledd, előttünk nincs csukott ajtó. – Hangja egyre derűsebben csengett, ami bátorítóan hatott Kurtre. Így azért valamivel nyugodtabban kelt fel szanaszét dobált dolgai közül.

- Azt hiszem, igazad volt, Charles – jelentette Logan rádión, miután biztos távolságba ért a titokzatos irodaháztól, s egy sikátorba húzódott. – Az út túloldaláról is legalább öt különböző tévécsatorna furgonját láttam.

- Nyilván ez is része az üzenetnek. – válaszolta a professzor. – Most kell odamennünk. Azonnal indulok.

- Ne! – Farkas minden indulata és idegessége ellenére megpróbált halk maradni. – Ez tökéletes hely a csapdához.

Nem érkezett válasz. Ebből tudta, hogy utolsó mondatával nem ért célt.

Xavier professzor egyedül ment be az épületbe (persze készen állt rá, hogy azonnal telepatikus kapcsolatot létesítsen a kint köröző Farkassal és Ciklonnal), s azonnal konstatálta, hogy Logannek igaza volt. Még épp csak közeledett a munkaidő kezdete, de az egyik földszinti iroda előtt nyüzsögtek az operatőrök és a riporterek. Annyi volt belőlük, hogy el se látott magáig az irodáig. Kilencet ütött egy halk szavú óra. A tévések között nyüzsgés támadt, egymással versengve emelték fel a kamerákat és a mikrofonokat. Pár másodpercig szünet volt, amíg a sajtósok tömege elnémult, valószínűleg minden idegszálukkal az iroda felé figyeltek. Egy hang csendült: érces, erős, mégis lágy basszus, mely mintha nem is a földi világból, hanem valamilyen égi szférából szólalt volna meg.

- Jó reggelt kívánok mindazoknak, akik itt, valamint később a televíziók előtt fognak végighallgatni. Mivel legtöbben nem ismernek, illendő, hogy bemutatkozzam. A nevem Chad Kleiza.

Xavier professzor megengedett magának egy halvány mosolyt. Sejtése tehát helyesnek bizonyult.

- Két okból kértem ma megtisztelő figyelmüket. Két bejelentéssel tartozom, s egyik elképzelhetetlen a másik nélkül. Az első tehát: engem majd két éve nem látott senki. Ezt a lépést egy sajnálatos okból kényszerültem megtenni. – Itt egy pillanatnyi szünetet tartott. – Úgy vélem, nem célravezető semmi, az igazságot megközelítőt állítanom, tehát kimondom, kénytelen-kelletlen. Immáron mutáns vagyok. – A hallgatóság azonnal ámulatba esett, páran el is fordultak a beszélőtől. – Emiatt kényszerítettem magamat bujdosásra, nehogy bármelyikükre veszélyt jelentsek, mindaddig, amíg erőmet nem tudom megzabolázni. – Halk susmorgás volt a válasz, de Kleiza csendre intette a tévéseket. – Tudom, legtöbben nehezen fogadják a mutánsok létét. S így jutunk el hamarosan második bejelentésemhez. Meggyőződésem, hogy a mutáns szó hallatán legtöbben alapvetően nem a mutánsok által okozott, illetve okozható kártól félnek. Nem tagadom, mi, mutánsok se vagyunk egyformák, de a félelem elsősorban annak az oka, hogy nem ismerjük egymást. – A suttogás újrakezdődött, de Kleizát ez már nem érdekelte, túlharsogta azt. – Valójában sorstársak vagyunk. Mi nem ismerjük eléggé önöket, önök nem ismernek eléggé minket. S mivel ez a világ megtanított minket arra, hogy ne bízzunk az ismeretlenekben, sőt, féljünk tőlük, természetes, mind félünk mindenki mástól. De ez nem maradhat így! E célból hoztam létre a mai naptól kezdve működő Kaleidoszkóp Alapítványt. Az Alapítvány tagja, munkatársa, ügyfele lehet akárki. Akárki! Nem teszünk különbséget humán és mutáns, fehér és fekete, férfi és nő között.

Itt újabb szünetet tartott, talán hogy felmérje az emberek reakcióit. Néma csend volt a válasz. Egy kicsivel halkabban folytatta.

- Jó negyven évvel ezelőtt egy ember, egy nagy ember kiállt a tömeg elé álmával. Itt az én álmom, s legalább ezt fogadják el: egy olyan világot, társadalmat szeretnék látni, amelyben egymás mellett élhet mindenki, anélkül, hogy mások felől jogtalanul komolyan fenyegetve érezné magát. Ennek eszköze lehet egymás megismerése, s tudom jól, ebben a megtöltendő pohárban az Alapítvány létrehozása csak az első csepp. A többi más csak rajtunk múlik. Mindenkin. Köszönöm a figyelmet.

A beszéd végeztével, a professzor számára meglepő módon a többség elvonult. Arcukon undor, esetleg harag és csalódottság tükröződött. Xavier nem is találhatott volna tökéletesebb alkalmat. Kleiza éppen pár ottmaradt újságíróval diskurált, de mihelyt a professzor megjelent a színen, rögtön rövidre zárta a beszélgetéseket. Másfél év már nem változtatott semmit Kleiza külsején: ugyanaz az ősz haj, rövidre vágott szakáll, s ugyanaz a nagy, ebben a fényben tettvágyat sugárzó fekete szem, mint amit a monitorban látott. Fehér öltönyében az egykori orvos egy jégemberre emlékeztetett.

- Dr. Kleiza tehát – szólította meg a professzor, s kezet nyújtott neki. – Charles Xavier vagyok.

Immár valós beszélgetőpartnere elmosolyodott.

- Nagyon örülök, hogy eljött – s kezet fogott Xavierrel.

- Illusztris előadás volt.

- Ugyan. Arra volt jó, hogy a figyelmet felhívja. Nem véletlenül voltak csalódottak. Azt hiszem, valami nagyobb durranásra számítottak. Egy kis csellel hívtam ide őket.

- Ahogy engem is – szegezte neki a ki nem mondott kérdést a professzor.

- Ahogy magát is Gondoltam, jobban fogja élvezni a helyszínről. A mellébeszélést félretéve pedig, a szándékomat azért nem árultam el, mert tartottam tőle, hogy megpróbálna lebeszélni. Egy magához hasonló elme pedig nyilván megtalálná a gyenge pontjaimat. De erről nem voltam hajlandó lemondani.

- Nem hiszem. Csak egy futó pillantást vetettem az agyára, de a védelme kivételesen erős.

Kleiza felhúzta a szemöldökét.

- Valóban? Nem is gondoltam volna, hogy maga ezt fogja mondani. Azonban bizton állíthatom, hogy ez az úgymond támadó képesség rovására megy, ami tudomásom szerint elhanyagolható erejű.

- Próbálta?

- Embereken nem. De már állatokon se működött. Ez van.

- Ezek szerint csak az elme védelmét foglalja magába az ön képessége?

- Valamint telepátiát.

Xavier némán bólintott. Még egy kérdése volt, amelyet fel akart tenni, bár sejtette a választ.

- Nyilván hallott az Intézetről.

- Nincs ember, aki ne hallott volna róla.

- Nem esne jobban magának, ha az lenne az otthona? Ha ott dolgozna?

Kleiza ugyan elmosolyodott, de szemében mintha valami más csillant volna.

- Ugyan, professzor. Ha figyelt, tudhatja a választ.

Xavier újabb biccentéssel jelezte, érti. Ennek ellenére Kleiza folytatta.

- Mint mondtam, ez csak az első csepp. Még sok idő kell, amíg az Alapítvány megáll a saját lábán, az álmom megvalósulásáig pedig még jóval, de jóval több. Köszönöm az ajánlatot, de én inkább a magam útját járom.

- Járjon sikerrel. – válaszolta a professzor, s távozott.

Kurt este majd kicsattant az örömtől. Ugyan a holo-óráját nem sikerült előkeríteni – pedig ahogy Kitty mondta, előttük tényleg nem volt zárt ajtó –, Amanda semmi jelét nem adta, hogy csalódott lenne, amiatt, hogy az utolsó pillanatban megváltoztatták programjukat és ezt a napot az Intézet területén töltötték, kettesben. Furcsa is volt, hogy nem zavarta őket senki. Ezt is Kittynek köszönhette volna, azonban nem tudott róla, hogy a lány árnyékként követte őket, és minden esetleges váratlan látogatót eltessékelt a környékükről. Kurtöt még az sem szomorította el, hogy estére visszajött a professzor is, csak mérsékelt lehordást kapott, amiért elveszítette a holo-óráját. Nem vitatkozott, már szinte nem is érdekelte, mikor a professzor kijelentette, hogy összeszerel egy újat, ami persze egy kis időbe telik. Úgy érezte, ezért a napért talán még a teleportálás közbeni dimenzióba is visszamenne – csak ne tartson sokáig.