|
7. Egy kis idő, amikor...
2006.08.25. 19:44
7.
Amikor újra eszmélethez tértem, még mindig a padlón feküdtem. Próbáltam megmozdulni, de mindenem fájt. Hallottam, hogy halkan tanácskoznak fölöttem, de a szavakat nem tudtam megérteni. Újra elájultam.
Legközelebb egy ágyban tértem magamhoz. Mindenem be volt kötözve, de legalább már nem fájt semmim. Inkább csak bizsergett. Pár pillanatig még csukva volt a szemem, aztán kinyitottam. Láttam, hogy egy nő éppen a kötéseket cseréli.
- Ki maga? - kérdeztem. Illetve akartam volna, de nem tudtam. A hangom egyszerűen nem engedelmeskedett. A javasasszony észrevette, hogy eszméletnél vagyok. Csörömpölt egy kicsit, de nem láttam, hogy mit csinál. Végül egy pohárral közelített felém, amiben ital volt: hűsítőleg, és megnyugtatólag hatott a számra, torkomra. Amikor újra beszélni akartam, sikerült.
- Ki maga? - kérdeztem halkan.
- Hol van a bátyám?
- Gyógyító vagyok. A bátyád felől most ítélkeznek. Bezárták. - mondta csöndesen.
- Mi? Hová? De miért? - kérdeztem értetlenül. A szüleim is megérkeztek.
- Azért, mert halálfaló.
- Na és? - lázadtam fel. - Bántotta magát? Vagy bárki mást? Nem. Hát akkor?
- Kicsim, most nyugodj meg! - szólt anyám is.
- Idd meg ezt! - kérdően rápillantottam. - Ez nyugtatófőzet. Mélyen fogsz aludni, talán több napot is. Pihenned kell. Addig a sebeid begyógyulnak. - bólintottam, és lehajtottam egyszerre az egészet.
- Mondjátok meg neki, hogy ne menjen el anélkül, hogy ne köszönt volna... Axel... - és azzal mély álomba zuhantam.
Írok egy kritikát!
Következő fejezet!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
