2006. július 7.

- Kezdjük a gyökereknél: különleges neved van, kiejteni sem könnyű. - Ne érezd magad zavarban! Nincs ember az Egyesült Államokban, aki ki tudná ejteni… Utáltam is gyerekkoromban – nevet. – A többiek bezzeg mind „földközeli”, természetes neveket kaptak. Öten voltunk testvérek: két bátyám a folyó, és az eső nevet kapta (River Phoenix, Rain Phoenix), húgaim pedig a szabadság és a nyár névre hallgatnak (Liberty és Summer Phoenix). A Joaquin még csak nem is jelent semmit. Így aztán el is kereszteltem magamat falevélnek (Leaf), és éveken át így szólíttattam magam. Egyébként hogy beavassalak: „whoa-keen”-nek kell ejteni. De nem igazán erőltettem. Ha csajozni megyek, egyből a becenevemen mutatkozom be, ami a Kismacska. (Kitten) Azt imádják! - Szüleid névválasztása is része annak a különleges neveltetésnek, amelyben, mint misszionárius gyermekek részesültetek. Úgy hallottam szigorúan vegetáriánus vagy. - Igen, amikor 6 éves koromban Puerto Rico-ból Los Angelesbe költöztünk, és testvéreimmel belevetettük magunkat a gyerekszínészkedésbe, hamar mások szemében furcsa akadályokba ütköztünk. Imádott minket a Televízió, ám szüleink nem engedték, hogy húst, tejet, vagy bármiféle gyorséttermi kaját reklámozzunk. Később is tartottam magam neveltetésemhez. Volt, hogy egy méregdrága Prada-cipőreklámot kellett visszautasítanom. Azokat a cipőket ugyanis tiszta bőrből készítették. Számunkra a természet szent. - Ezek szerint nincs az a szerep, amiért állatbundát öltenél magadra? - Pontosan. Ez a probléma a Gladiátor forgatása során jelentkezett, de még Johnny Cash szerepéért sem voltam hajlandó megtörni. Jelmezeim, filmbeli ruháim maximum úgy néznek ki, mintha bőrből lennének. Valójában egyik sem igazi. - Testvéred, River tragédiája kapcsán kerültél reflektorfénybe 1993 októberében. Úgy tudom, együtt voltatok Johnny Depp Los Angeles-i éjszakai bárjában, a Viper Roomban. - Hú... River kábítószer-túladagolás következtében ott esett össze. A média természetesen lecsapott ránk. Világszerte tévék, rádiók sugározták azt a telefonhívást, amikor aznap éjjel a mentőt hívtam. Kegyetlen nehéz ilyen pillanatokat egy egész világ szeme láttára megélni, átélni. Nem kívánom senkinek. River halála után mintha kicseréltek volna. Több mint egy évbe került, míg sikerült visszakapnom az életemet. Milliószor mondtam már az újságíróknak: nem akarok halott bátyámról beszélni. Elegem van abból is, hogy állandóan hozzá hasonlítanak. A bátyám fantasztikus ember volt, és kiváló színész. Erről ennél többet nem tudok mondani. - A nehéz periódus után először Gus Van Sant filmjében, a Majd megdöglik érte (To Die for) címűben vállaltál szerepet Nicole Kidman oldalán. A kritikusok imádtak! - Igen. Majd megdöglöttek érte! – nevet. Tudnod kell, hogy sohasem olvasom el a rólam szóló kritikákat. Az interjúkat sem. Úgyhogy nyugodtan hazudhatsz rólam kedved szerint, mert őszintén szólva nem tud érdekelni. Gus Van Santra visszatérve, nagyon nagyra tartom. Bátyám, River legnagyobb filmjét, az Otthonom Ideho-t (My Own Private Ideho) ő rendezte. Számomra kapcsot jelent halott bátyám és köztem. Jó barátokká váltunk. Képzeld, New Yorkban ugyanabban a lakóházban élünk! - Beszélhetünk pár szót a nőügyeidről? - Ha megint Liv Tylerről kérdeznél, csak ismételni fogom magamat. - Nem csak rá gondoltam. - Miért, a többiek érdekesek? Volt egy katolikus barátnőm egyszer. De nem akart... hú... tudod....Hamar vége lett… – nevet. - Három évig voltatok együtt Livvel, és úgy volt, hogy összeházasodtok. Most másnak a felesége, és egy kisbaba édesanyja. - Mit mondatnék? Ő egy angyal. Azon lepődnék meg, ha másként lenne. Igazi hús és vér ember, sosem adja a filmsztárt. Őszinte és nyílt, sosem veszi magát túl komolyan. Hiszek abban, hogy az emberek életük során nem véletlenül találkoznak. Amikor én és Liv egymásba botlottunk, neki rám volt szüksége, nekem pedig őrá. Azután, egy bizonyos idő után, már nem fejlődött a kapcsolatunk, nem kaptunk semmi pluszt a másiktól, és igen érett döntést hoztunk azzal, hogy továbblépünk egymáson. Még úgy is, hogy nagyon szerettük egymást mindvégig. Semmi szaftos pletykát nem tudok megosztani veled. Hálás vagyok az időért, amit együtt tölthettünk. - Nem szép dolog, azt állítani valakiről, hogy ránézésre gonosz, mégis lehet, valami oka annak, hogy a producerek a rosszak, a nehézfiúk szerepével keresnek fel. - Ebben valószínűleg komoly szerepet játszik a felső ajkamon lévő heg, mellyel születtem. – nevet. – Édesanyám azt mesélte, hogy terhessége alatt egy nap éles fájdalom hasított belé, és összefüggést vél felfedezni e születési jegy és a fájdalom között. Nem bánt, hogy ilyen alakokat kell játszanom. Gonoszat játszani mindig nagyobb poén. Elvállalom, ha izgalmasnak találom. Vad, független filmeket éppúgy bevállalok, mint egy 80 millió dolláros szupermozit. Nincsenek megkötéseim. Azért játszom folyamatosan újra, mert mindig utálom, amit utoljára csináltam. Az új filmben ki akarom javítani az előző hibáit. - Mennyi a nehézfiú a valós énedben? - Nem tudom. Vagy inkább, nem akarom elárulni – nevet. Minél kevesebbet tudnak rólam, annál jobb, mert így kevésbé kategorizálnak. Szeretnék minél többféle szerephez jutni. Bár ez a sebhely ebben alám tesz. – nevet. Mit értünk nehézfiún? Alkohol? Túl vagyok rajta. Dohányzás? Utoljára egy éve próbáltam leszokni. Egy hipnotizőrhöz mentem, leültetett és beszélgetni kezdtünk. Egy pár órával később, amikor felébredtem, a pasas sehol, csak a felesége. – Te jó ég! – mondtam – Elaludtam és nem tudtam beszélni az orvossal? Mire a nő: Ne aggódjon, beszélt. Teljesen kivoltam, elrohantam, vettem egy doboz cigit, és azon rémületemben, hogy miket is mondhattam tudtomon kívül, elszívtam az egészet. - Legutóbb Johnny Cash szerepét kaptad, aki nehézfiúnak nehézfiú volt, ám ha másban nem is különböztök, legalább egy fejjel magasabb volt nálad. - És mennyivel jobban énekelt! – nevet. – De tényleg, hatalmas kihívás, hogy A nyughatatlanban nekem kellett énekelnem. Reese Witherspoon, ő alakítja June Cartert ugye, hihetetlen sokat segített. Fantasztikus színésznő. Ha nincs, nem tudom, hogyan álltam volna – szó szerint – színpadra. A legkeményebb, amikor azt kell mondanom, az elhíresült Cash mondatot, amellyel az összes fellépését kezdte: „Hello, Johnny Cash vagyok.” El tudod képzelni, hogyan tudnád ezt hitelesen mondani? A forgatás első hetében végig ezen rágódtunk, azután eljött a nap, amikor fel kellett vennünk. Reese azt mondta, rettenthetetlen voltam. Nem csuklott meg a hangom, nem rebbent a szemem. Fantasztikusan éreztem magam. Ez aztán a többieket is magával ragadta, és egy mindenki igazi zenésznek érezte magát. Felemelő volt. - Mint ahogy az sem utolsó dolog, hogy egy ilyen tehetség bőrébe bújhatsz! - Ne is mond, épp ezért vált legfontosabb koncepciónkká, hogy ne az ikont vigyük filmre, hanem az embert. Muszáj volt úgy gondolnom rá, mint emberre, különben nem tudtam volna megbirkózni a szereppel. Így is kevésnek éreztem magam a country-zene istenének szerepére. Minden egyes alkalommal, amikor énekelnem kellett, hogy is írjam le?...testen kívüli élményben volt részem. Elvesztettem önmagam. Időnként rám szóltak, hogy hé, vége, ennyi, mehetek. De nem tudnám felidézni, mi történt az idő alatt, amíg a forgatásról hazaértem. A következő sokk akkor ért, amikor meg kellett válnom a szereptől és vissza kellett zökkenni az igazi életbe. Szerencsés vagyok, hogy igen összetartó a családom, és hogy jó barátok vesznek körül. Nem semmi hazamenni abba a házba, ahol csak egy emelet választ el a legjobb barátomtól Casey Afflecktől, a húgomtól Summertől és kedvenc rendezőmtől Gus Van Santtól. Nekik én vagyok a jóbarát, és nem Johhny Cash, ha érted mire gondolok. Amikor kibújsz a bőrödből, időbe telik, hogy újra magadra találj. De sikerülni fog. - Most, hogy túl vagy rajta, hogy tetszik A nyughatatlan? - Nagyon bírom. Nem is az a fontos benne, hogy a főszereplője élő figura volt, nagy zenész: az izgalmas történet a lényeg benne, egy pasasról, aki nem bír magával, aki lázad, tör-zúz, ha úgy érzi; de közben úgy tud szeretni, mint senki más. Önromboló de mégis nagylelkű, sőt, nagyszívű ember. Egy magamfajta színész számára csupa magas labda: az életben kicsit félnék tőle, de nagyon kíváncsi volnék rá. Öröm volt eljátszani. - Most ennek a történetnek is vége, változott valami benned, Joaquin Phoenixben? - Egyértelműen. Nagyon sokat tanultam ennek a szerepnek köszönhetően, kihívásokat vállaltam, olyan dolgokra vállalkoztam, amiről soha nem gondoltam, hogy meg tudom tenni, és ez nagyszerű és fontos. Most hirtelen véget ért. Mindig szomorú vagyok, ha egy filmem végül a mozikba kerül. River és én annak idején sokat beszélgettünk az öregkorról, hogy milyenek leszünk 50 évesen, és addig milyen közös filmeken leszünk túl. Valahogy mindig nagyszerűnek képzeltük az együtt megöregedést. Nagyon hiányzik a bátyám... Úgy értem, most mindent megadnék, hogy beszélhessek vele. Hogy megbeszéljük, hogy a csudába lehet élni bátyám, River nélkül… Johnny Cash, a nyughatatlan 1955-ben egy vézna gitáros, bizonyos J. R. Cash sétált be a memphisi sztárgyár, a Sun lemezstúdió ajtaján. Ez a pillanat kitörölhetetlen nyomott hagyott az amerikai kultúrában. A gitáros akkordjai ritmusosan zötyögtek, mint a tehervonat, hangja pedig mély és sötét volt, akár az éjszaka. Cash erőt sugárzó, átható tekintetétől és énekétől libabőrős lett az ember. Dalai, melyek a szív fájdalmairól és az életben maradásról regéltek, merészek voltak és húsbavágóak, és nem hasonlítottak semmilyen addig hallott dalra. Ezen a napon kezdődött el Johnny Cash csodálatos karrierje, és ekkor lépett rá személyisége átalakulásának küszködésekkel és elbukásokkal teli, rögös útjára is. Azzal az eredeti, vad hangzással, amelyet kifejlesztett, egyben kijelölte az utat a rock, a country, a punk, a folk és a rap eljövendő sztárjai számára. Életének legvidámabb időszakában cserélte fel az önpusztító popsztár imidzsét a „Man in Black” álarcára: ő lesz a „férfi mindig feketében”, aki legyőzi a démonait, aki harcol a szerelemért, amely feltámaszthatná őt, és aki lassan megtanulja, hogyan lehet járkálni a pusztulás és a megváltás közti hajszálvékony határvonalon.