By: Haszina “Hogy történt pontosan? … Már nem nagyon emlékszem, de azt az érzést sohasem feledem. Azt a lélekvájó ürességet, melyet távozása okozott soha semmi nem töltheti ki többé. Itt fog mardosni, velem marad, míg végleg elemészt…” Lágy tavaszi szelő suhant végig a tájon, hordozva a cseresznyevirágok rózsaszín szirmait. A levegő mézédes nektár illattal volt telítetve, amit a réti növények kelyhei árasztottak. A nap derülten vakított az égen, láthatóan jó kedve volt. Egy valaki mégis búskomoran, arccal a földet nézve gubbasztott egy magas, odvas fa árnyékában. A férfi ott ült és gondolataiba meredt. Vastagruhát viselt, és egy bundát mely hanyagul átvetve lógott jobb vállán. Mintha nem akarna tudomást venni a jó időről, melegről, vidámságról. Hosszasan nézett egy lepkét, ami narancs és sárga színekben pompázott. Úgy tetszett neki valami érdekes van benne, de valójában csak próbálta lekötni valamivel a figyelmét, nehogy megint arra a borzalmas emlékre gondoljon. Nem sikerült, a pille szinte meg se mozdult, így a férfinek megint feltűntek élete legrosszabb napjának képei. “Ott álltam és semmit nem tettem… ott voltam és végignéztem…” Inutaisho közeledett egy hozzá hasonló alakhoz. Apám… - csodálkozott Sesshoumaru. Az idősebb szellem nem szól semmit, csak elővette kardját, és egy hirtelen mozdulattal elhajította. Sesshoumaru értetlenül nézett apjára, majd amikor az, gúnyos vigyorra húzta száját, megfordult. Rin! – kiáltott fel, és teljesen ledermedt. A kislány testét átfúrta a két méteres penge, és esetlenül csuklott össze. Kicsi száját utolsó erejével mosolyra húzta és kezével is valami integetésre emlékeztető mozdulatot tett alig pár centire a földtől. Majd szeméből távozott az utolsó szikra is. Üres tekintettel lógott a világban, és ajkán egy vérpatakocska csordult ki. Rin! – szaladt oda a gyerekhez, de már hiába kiáltott. Hangja elenyészett, és akinek szánta, már nem tudta meghallani. Felemelte fejét és fájó pillantást vetett Inutaishora. Miért?! – suttogta és hangjában mérhetetlen szomorúságot lehetett felfedezni. A gyilkos nem felelt, csak hamiskás mosolyra húzta hosszú, keskeny száját. Sesshoumarunak ekkor egy ismerős bűz csapta meg orrát. Hirtelen jött, vagy csak egyszerűen a meglepettségtől nem figyelt fel rá. Naraku? – nézett hitetlenül “apjára”. Meglehet. – gúnyolódott az és eltűnt a homályban. A szellem még mindig ott térdepelt ölében a kis rongybabaszerű holttesttel. Jaken, a szolga nem is tudott megszólalni, túl gyors volt neki ez az egész. Nem tudta eldönteni mit érez. A nagyúr felállt, és most ostobának érezte magát, amiért ennyire felidegesedett, és figyelmen kívül hagyta az oldalán lógó Tenseigát. Előrántotta gyógyító kardját, majd erősen figyelt. Megint félelem fogta el. “Nem látom őket… hol vannak?” – kereste az alvilág küldötteit – “Ott valami mozog!” Ismét megnyugodott. Egy, kettő, majd három kis sötétzöld, Jakenre emlékeztető lény jelent meg. Óvatosan odamotoszkáltak a holttesthez, mintha tudták volna, hogy veszélyben vannak és elkezdték tapogatni. A szellem nem mozdult, majd hirtelen, de nagy magabiztossággal suhintott egyet a kardal. A küldöttek felesbe hulltak a földre, majd porrá lettek. Sesshoumaru elégedetten tette el a Tenseigát. Ekkor újabb kis zöld lények jelentek meg és ismét körülfogták Rint. “Nem értem… miért nem éledt fel…” Egyszer már megmentetted. Többször nem szabadítod ki a karmaim közül. – jelent meg ekkor egy izzó vörös szempár. Ki vagy te? És hogy érted ezt? – Már egyszer felélesztetted, nem hagyom megint. Törődj bele, őt elvesztetted. – Mi?! – A másvilágra kerül… - hallatszott még a sustorgó hang, majd a két vörös pont is eltűnt. Nagyuram… - lépett közelebb Jaken és félve meghúzta gazdája kimonójának ujját. A youkai nem felelt, megemelte karját ezzel két méterrel hátrébb küldve a gnómot és kirántotta a Tenseigát. Rint már egy egész kis csapat körül vette. Sesshoumaru reménykedve kezdte őket nyirbálni, de mindig újjak jöttek helyettük. Mikor már nem bírta tovább zilálva ereszkedett bal térdére. Kezében még mindig ott szorongatta apja kardját és csak mélyeket lélegzett, majd hirtelen felhördült. Arcán egy csillogó könnycsepp gördült végig, nehézkesen, mintha nem akarna földet érni, majd ezt követte még egy és még egy. Sírt. Életében először, de sírt. Lassan felemelte fejét, mintha félne a látványtól, ami elé fog tárulni, majd újra visszazuhant. Rin… - nyögött, szavát alig lehetett érteni, talán a torkában lévő hatalmas egyre növekvő gombóctól – Bocsáss meg… - Ezután már nem is lehetett érteni mi történik. A szellem mosolyra húzta száját. Talán maga sem tudta miért. Rin is mosolygott, felfogta, hogy itt a vég és mégis csak mosolygott és elköszönt. A kislány mindig jókedvre derített mindenkit. Sesshoumaru csak ült ott és mosolygott. Talán Rin is ezt akarná… Ekkor már Jaken könnyei is záporoztak. Akármennyire is idegesíttette a kicsi beszéde, most érezte igazán, mennyire szüksége van rá. Hosszú percekig nem történt semmi, majd a youkai megmozdult. Lomhán odalépdelt a holttesthez és óvatosan átölelte. Bocsáss meg… - suttogta még egyszer… utoljára, majd felemelte és elindult vele, senki nem tudta hová. Egy réthez értek, ami teli volt virággal és cseresznyefákkal. Ott megállt letette a kicsit, majd eltemette. Mást már nem tehetett érte “Rin szerette a virágokat…” – gondolta, majd átadta magát az emlékeknek – “Milyen sokszor fűzött nekem virágkoszorút, és a fejemre tette. Nevetségesen nézhettem ki… Mosolygott, mindig olyan vidám volt… Rin… Miért hagytál el?!” – kapott mellkasához és érezte, majd meghasad a szíve. Ledőlt egy fa alá és onnan többé nem mozdult.