Napjainkban az emberek nagyobb része kórházban hal meg, életmentő kórházi felszerelések, orvosok, nővérek és betegek között. A hozzátartozók nyilván a legjobbat akarják szerettüknek, amikor kórházba viszik. Ám a halálhoz közeledők nagy része kimondva vagy kimondatlanul szívesebben maradna otthon, szerettei közelében. De a mai élettempóban úgy tűnik, hogy a hozzátartozóknak is jobb, ha szakemberek végzik az utolsó tennivalókat.

Pedig szükségünk lenne arra a tapasztalatra, amit távozó szeretteink életének utolsó szakaszában szerezhetünk. Különösen a hitben élt szeretteink halálos ágyánál szerezhetünk olyan ismereteket, amelyek bennünket is előkészíthetnek arra, hogy Istennel és az emberekkel kibékülve távozhassunk majd e földi létből.

Hogyan kísérhetjük helyesen utolsó földi útján szerettünket?

Nem arra gondolok most, amikor lehajtott fejjel, könnyes szemmel ballagunk a halottaskocsi után. Itt már csak a kihűlt „porhüvelyt” kísérjük, amely érzéketlen könnyre, gyászra, részvétnyilvánításra. De néhány héttel, nappal korábban még nagyon sokat jelenthet számára a szeretetteljes együttlét otthon vagy a kórházban egyaránt.

A kísérő alárendelt viszonyban van a kísért személlyel szemben. Így kell ennek lennie a halál kapujáig való kísérésnél is. Nem az a fontos, hogy a kísérő mit akar, hanem hogy szolgálja az eltávozót utolsó kívánságainak teljesítésével.

Testi jellegű igényeit (étel, ital) könnyen és szívesen megadjuk. A legtöbb esetben kérdezni sem kell, hogy mit adjunk, mert tudjuk, melyek a kedvenc ételei, italai. De vajon ismerjük –e lelki igényeit? Vagyunk –e olyan jó lelki kapcsolatban, hogy ezekre odafigyeljünk? Vagy azt gondoljuk, hogy erre való a lelkipásztor? Valóban a lelkipásztor hivatásához is hozzátartozik, hogy megjelenjen a beteg, haldokló ágyánál, de ő nincs állandóan mellette.

Evangéliumi hitünk szerint való hívő családtagoktól is elvárható, hogy lelki beszélgetést folytassanak, énekeljenek és imádkozzanak a földi útja vége felé közeledővel. Ám nagyon fontos, hogy ezt ne erőltessük, csak a lehetőséget kínáljuk fel tapintatosan. Ne akarjunk bűnvallást kierőszakolni, de ha a meglevő jó lelki kapcsolat folytán ennek tanúi lehetünk, hallgassuk tisztelettel, biztassuk, hogy a megvallott, megbánt bűnöket Isten megbocsátja, és a hallottakat tekintsük titoknak!

Miről beszélgessünk (és miről ne) az elköltözővel? Amiről ő szeretne. De néha csak egy –egy pillantás árulkodik arról, hogy miről szeretne beszélni, és miről nem. Sokféle gondolat foglalkoztathatja, és nem biztos, hogy mindet meg akarja osztani velünk. De amit mond, azt hallgassuk figyelemmel, amit kérdez, arra válaszoljunk őszintén, de tapintattal!

Szabad felemlegetni a múlt szép emlékeit, és szabad beszélni a jövőről, keresztyén reménységünkről! De vigyázzunk, ha alszik, ha kómában van, vagy látszólag öntudatlan is, akkor se mondjunk mást, mintha éber és öntudatos állapotban lenne! Nem azért, mert a klinikai halál állapotából visszatérők beszámolóiból kiderül, hogy láttak, hallottak olyan dolgokat, amikről a hozzátartozók azt hitték, hogy nem látták és nem hallották, hanem azért mert a hívő ember egyébként sem mond olyat valakinek a háta mögött, amit nem mondana a jelenlétében sem.

A halálba való kísérésnél nincs szükség külön búcsúra, ha folyamatosan kapcsolatban vagyunk, hisz az egész együttlétünk egy ünnepélyes búcsúzás. Az elköltöző érzi, hogy mellette vagyunk, és mindaddig mellette maradunk, amíg lehet. A keresztyén reménységgel élőknek egyébként sincs szükségük érzelgős, drámai búcsúzásra, mert az ellene mondana hitünknek, és nehezebbé tenné az elköltöző helyzetét is.

De köszönjük meg neki, amit kaptunk tőle, mondjuk el, hogy milyen sokat jelentett és jelent most is számunkra! Most még úgy is elköszönhetünk: Az Úr legyen veled, aki akkor is veled lesz, amikor én már nem segíthetek!

A temetésen az evangéliumi hívő nem beszél a halotthoz. Szónokilag ugyan nagyon hatásos lehet megszólítani az elköltözöttet, de bibliai hitünk alapján ez már a spiritizmus körébe tartozó cselekmény lenne, hiszen csak a teste van jelen, amely nem ért, nem hall, a lelket pedig nem idézgetjük.

Sok tanulságot lehet levonni emberek elköltözéséből: nem véletlen mondja az írás, hogy „nézzétek meg életük végét.” Akiről lehetett tudni, hogy a hitét, ha harcosan is vagy el –elesve, de végig megtartotta és megélte, az, ha nem is küzdelmek nélkül, de békességben ment el a minden élők útján.

Ezért hát nagyon nagy a felelősségünk, hogy milyen családi atmoszférát alakítunk ki a saját házunk táján, és még inkább, hogy mi magunk milyen emberekké válunk eközben.