Hetedik rész

Elveszve

            Már besötétedett és lehûlt a levegõ, mikor Atem úgy döntött, letáboroznak. Egy szakadék mentén haladtak ez idáig, amit a Nílus vájt a kõfalba sok ezer év alatt.

-         Ezt nem értem! – Mondta Atem Seto papnak. – Anhen azt mondta, hogy a Tolvajok Városa félnapi járásra van a városuktól, de még mindig nem értünk oda!

-         Nyugodj meg Fáraóm, biztosan tévedett!

-         Nem, Anhen nem tévedhetett, már csak azért sem, mert két tolvaj is van a családjában.

-         Ami azt illeti három! – Kiáltott oda a nem túl messze ülõ Taka. – Rumi is közénk tartozik!

-         És a nõvérem is az volt… - Mondta Lohr. - Csak õt utolérte a végzete…

-         Meg Lohr apja is tolvaj volt. Igaz, neki sikerült leállnia vele, de akkor is közénk tartozott…

A két unokatestvér összenézett, majd haragosan a két bandita felé vette az irányt.

-         Ti tudjátok, merre van a Tolvajok Városa! – kiabálta mérgesen a pap.

-         És azt is tudjátok, hogy mennyi idõ, amíg odaérünk! – folytatta a Fáraó.

-         Lehet – mondta kelletlenül Lohr. – Miért?

-         Merre van? – Kiabálta immár teljes torokból Seto pap.

-         Arra! – Mutatott Lohr az ujjával a távolba.

-         De hiszen pont ellenkezõ irányba indultunk! Így sose fogunk idõben odaérni! – Mondta kétségbeesetten az uralkodó.

-         Béke van és nyugalom, odaérünk még az idén – válaszolt Lohr és hátat fordított Atemnek és Seto papnak, ezzel jelezve, hogy nem kíván többet errõl beszélni.

Persze a kis vitát mindenki hallotta. És még többen is, mint ahányan eredetileg voltak. Ugyanis a közeli homokbuckák mögött egy rablóbanda rejtõzött. Egyszer csak füttyszóra lettek figyelmesek Yugiék. Valaki jól hallhatóan, szabályosan fütyült.

-         Ez meg mi lehet? – Kérdezte Mai.

Közben a fütyülés abbamaradt és valaki elordította magát: - Támadás! Öljétek le mind!

Több se kellett Yugiéknak, gyorsan összekapkodták azt a kis holmijukat, ami volt és lovaik felé vették az irányt. Viszont nem sikerült mindannyiuknak odaérnie. Pár embert bekerítettek a szakadék szélénél, párat egy kicsivel távolabb a szakadéktól. Lohrt és Serenity-t próbálta elkapni egy hattagú csapat.

-         Csinálj valamit! – Kiáltotta Serenity.

-         Affranc, ez most nem fog menni. – Mondta halkan és mérgesen Lohr. Elõvett a köpenye alól egy ostort. Eközben a tolvajok egyre csak közeledtek a két lány felé, Lohrék pedig ez által egyre közelebb kerültek a szakadék széléhez. Serenity hirtelen felsikoltott. Megcsúszott a lába és zuhanni kezdett. Elkapta Lohr bal kezét, ám ezzel csupán annyit ért el, hogy most már ketten zuhantak a mély felé. A Királynõ meglendítette a jobb kezében lévõ ostort, ami körbehurkolta egy kiszáradt pálmafa törzsét, ami a szakadék szélén állt. Lohr felnézett. – Hunyd be a szemed! – Mondta Serenity-nek. Serenity is felnézett.

-         Mi? Miért? – kérdezte, és ahogy kimondta az utolsó szót, ismét zuhanni kezdtek, most már megállíthatatlanul. Mindkét lány a folyóba esett, és elsodorta õket az ár.

A szakadék tetején a Fáraó, a papok és Yugiék harcolni kezdtek a banditákkal. Atem elõhívta a Sötét Varázslót és kiadta a parancsot: - Mahadoo, sötét varázs támadás!

Mahadoo megtette, amire az uralkodó kérte, így a banditák nagy részével sikerült elbánnia. Néhány pap is lehívott pár szörnyet és pár perc múlva minden tolvajjal végeztek.

-         Hol van Serenity?!!! – Kiáltott fel hirtelen Joey. - Az elõbb még itt volt mellettem!!

Mindenki nézelõdött, de a lányt sehol nem látták.

-         Lehet… Lehet, hogy megölték? – Kérdezte Mai és rögtön a szája elé tette kezeit.

-         Hogy mondhatsz ilyet? A húgom igenis él! – Kiabált vele Joey.

-         Szerintem lezuhant a szakadékba Lohrral együtt – mondta Taka és odasétált a kiszáradt fához. Az ottmaradt ostordarabot kezdte vizsgálgatni. – Nem vitás, ezt itt elvágták.

-         Akkor… Mi tévõk legyünk? – Kérdezte Téa.

-         Hogy-hogy mitévõk legyünk? Természetesen megkeressük a húgomat! Egy percig sem maradhat azzal a rosszmájú nõvel!

-         És van ötleted, hogy mégis hol kezdjük a keresését? – Kérdezte gúnyosan Duke.

-         Arra megyünk! – Kiáltotta Joey és a folyóra mutatott.

-         Te idióta! – Mondta Duke és tarkón vágta a szõke fiút. – Ha beleestek a folyóba, és magatehetetlenül sodródnak, akkor valószínûleg nem a folyó sodrásával ellentétes irányban haladnak!

-         Ja, tényleg – állapította meg Joey a tarkóját dörzsölve.

A Níuls homokos partján két lány feküdt: Lohr és Serenity. Míg elõbbi a hátán feküdt, az utóbbi a hasán. Lohr felnyitotta szemeit és nehézkesen felült. Szétnézett, majd a mellette fekvõ eszméletlen lányra tévedt a tekintete.

-         Hé, kiscsaj, ébredj! – Mondta Lohr és kezével Serenityt kezdte lökdösni, aki pár másodperc múlva szintén kinyitotta szemeit.

-         Hol vagyunk? Mi történt? – kérdezte a lány kissé kábultan.

-         Az úgy volt, hogy sikeresen lezuhantunk MIATTAD a szakadékba, a Nílus jó messzire sodort a többiektõl, és most itt vagyunk… Kábé a semmi közepén.

-         És most mit fogunk csinálni?

-         Elindulunk a folyó mentén visszafelé. Ha a kis barátaidnak van annyi esze, hogy erre jönnek megkeresni téged, akkor hamarosan találkozunk velük – és a két lány el is indult.

-         Mondd csak! Te mindig ilyen ellenséges vagy mindenkivel? – Kérdezte út közben Serenity.

-         Takával nem.

-         Vele miért nem?

-         Csak!

-         Ez nem válasz! – Incselkedett Serenity a Királynõvel. Lohr megvetõen ránézett és válasz nélkül tovább ment.

Idõ közben világosodni kezdett a keleti horizont.

-         Szép jó reggelt… - Dörmögte Lohr.

-         Milyen gyönyörû! – Ámélkodott Serenity az eget bámulva. – Te és Taka biztos nagyon sokszor láthattátok már ugyanezt, hisz gyakran utaztok, ugye?

-         Ja.

Ahogy egyre világosabb lett, Serenity félreérthetetlen jeleit adta annak, hogy éhes. Hasát fogva kullogott a Királynõ után és olykor hatalmasat korgott a gyomra.

-         Éhes vagy? – Kérdezte tõle Lohr.

-         Igen! Nagyon!

-         Én is kezdek. Itt megállunk. Szerezz fát, én meg fogok halat – adta ki Lohr az utasításokat.

Serenity fát nem talált a sivatagban, viszont kisebb gallyakat rengeteget, így abból raktak tüzet. Lohr pedig apja tõrjét használva fogott pár halat. Kerestek egy lapos követ, azt rárakták a tûzre, majd miután a kõ teljesen felhevült, rárakták a már megpucolt halakat. Lohr elõször Serenity-re bízta a halpucolást, de miután a lány harmadjára is belevágott a saját kezébe, inkább átvette.

-         Hm, ez nagyon finom! Belõled tökéletes szakács lenne!

-         Gondolod?

-         Igen, miért is ne?

-         Talán azért ne, mert ha úgy tartja kedvem, mérget rakok az ételbe.

Serenity elmosolyodott.

-         Az enyémbe biztos nem raknál, mert én olyan kedves vagyok, ugye? – És a kissé naiv lány mosolyogni kezdett

-         Ne hagyd ki az egoistát sem! – válaszolta Lohr és õ is mosolyogni kezdett.

-         Szerinted hogy kerültek oda azok a banditák a táborunkhoz?

-         Heh, egész Egyiptom tele van banditákkal… Csak fel kell emelned egy követ, és máris három ugrik ki alóla…

-         Te már csak tudod – mosolygott a lány. – Ha tolvaj vagy, akkor itt is  a ’megszoksz vagy megszöksz’ alapon kell élned?

-         Hát, ez azért nem ilyen egyszerû. Megszökni nemigen lehet, max ha elmész a világ másik végére, és nem hagysz magad után nyomokat. Aki keres, talál, vagyis ha valaki nagyon meg akar találni, akkor annak valószínûleg sikerülni fog. Lehet olyat, hogy megszoksz. Behódolsz egy barom állatnak, aki elõtte bemeséli neked, hogy õ a legerõsebb és leghatalmasabb mindenki közül. Ha bandában vagy, lehet lázadni. Ha peched van, kinyírnak, ha mázlid, akkor te leszel az új vezér.

-         Neked miért nincs bandád? Biztos jó vezetõjük lennél.

-         Van bandám… Egy kétszemélyes banda, amit Takával uralunk – vigyorgott a Királynõ. – Mi ketten bõven jól megvagyunk így is. Amúgy is, simán legyõzhetnénk a világ összes tolvajbandáját, ha akarnánk.

-         Úgy látom, az egóból nem csak nekem jutott! – Nevetett Serenity

-         Óóh, te kis…! – Kiáltott Lohr és Serenity felé hajolt. Meg akarta ütni, de ahogy a lány mosolygós arcába nézett, valami nem engedte, hogy bántsa. Így visszaült a helyére és õ is együtt nevetett ideiglenes útitársával.

Mikor a két lány befejezte a reggelijét, tovább indultak. Serenity nagy meglepetésére Lohr ezután egy kicsit kedvesebb hangnemre váltott, többet beszélt és többet is nevetett a barna hajú lánnyal. Ám Serenity nem bírta úgy a meleget, ahogyan a Királynõ. Gyakran meg kellett állniuk, pihenni és vizet inni.

-         Jaaj, gyere már! – Sürgette Lohr a lányt.

Így tovább indultak. Ismét besötétedett, és úgy döntöttek, hogy megállnak pihenni. Újra sütöttek halat, majd rögtön az alváshoz készülõdtek.

-         Nesze! – Mondta Lohr és odaadta köpenyét Serenity-nek. – Takarózz be, nagyon hideg van éjszaka a sivatagban!

-         És veled mi lesz? Meg fogsz fázni!

Lohr meglendítette a kezét és azon nyomban egy takaró csavarodott a karjára. Kiterítette, majd alaposan betakarózott vele.

-         Miattam nem kell félni – mondta

-         Jó messze sodort minket a folyó a többiektõl – mondta Serenity elszomorodva.

-         Ne aggódj, holnap találkozni fogunk velük.

-         Honnan tudod?

-         Láttam.

-         Hm… Látnok vagy?

-         Is – hangzott a válasz és Lohr hátat fordított a lánynak, aki megállapította, hogy a Királynõ már fáradt lehet, azért nem akar tovább beszélgetni.

Másnap a felkelõ nap hamar felébresztette az eltévedt lányokat. Még szinte fel sem ébredtek, amikor hangokat hallottak közeledni. Serenity felpattant a földrõl és örömujjongásban tört ki. Lohr felnézett. Az álmosságtól még egy kissé halványan látott, de így is felismerte a Fáraót és csapatát. Taka lépett oda hozzá.

-         Na, szép jó reggelt! – Mondta. Látom nem sikerült a kis hölgynek felidegelnie téged.

-         Ezek szerint… Még él.

-         Vagy lehet, hogy már csak a görcs rángatja – mondta Taka állát dörzsölve és úgy tett, mintha gondolkodna.

-         Heh, bolond! – Válaszolta Lohr és egy kicsit odaütött Taka karjára, majd ráhajtotta fejét a fiú vállára. Taka nem ellenkezett, sõt, átölelte a lányt.

-         Mi van Cicám? – Kérdezte.

-         Ááálmos vagyok! – Nyávogta Lohr.

-         Ideje indulnunk! – Szólalt meg Atem. Mindenki odament a lovakhoz és felszállt rá. - A banditák támadásakor néhány ló elszökött, így néhányunknak osztoznia kell valakivel a lován. Serenity, te ülj Joey lovára, Lohr pedig Takáéra! Adta ki a parancsot az uralkodó.

-         Lohr egy pár pillanatig furcsán nézett Atemre, majd hátat fordított és fütyült egyet. Abban a pillanatban megnyílt a föld, és egy hatalmas, fekete ló ugrott elõ a hasadékból.

-         Nekem senkivel se kell osztozkodnom – mondta lekezelõen a Fáraónak.

Miután ez lezajlott, visszaindultak megkeresni a Tolvajok Városába vezetõ utat. Seto pap megígértette Takával, hogy helyes irányba viszi õket. Nem volt nehéz meggyõzni a fiút. Seto papnak csupán az Ezeréves Pálcát kellett felhasználnia. Taka pedig, mivel nem volt ott Lohr, hogy megvédje, és neki nincs természetfeletti ereje, kénytelen volt ígéretet tenni a papnak. Mikor ezt Lohr megtudta, egy kissé dühös lett barátjára, hogy még megvédeni se hajlandó magát, de gyorsan elfelejtette az ügyet, és inkább Serenity-vel beszélgetett. Hosszú idõ után végre úgy érezte, hogy megértik, és sikerült megbíznia valakiben – aki történetesen nem taka volt.

Mivel Téa lova is elszökött a tolvajok támadása idején, Atem felajánlotta neki, hogy üljön fel az õ lovára. Téa pedig egy percig sem habozott. Feltápászkodott a Fáraó mögé és az uralkodó derekát átfonva utazott ott. Hirtelen egy gyík mászott elõ a homokból. Atem lova megrémült és felágaskodott, amitõl Téa majdnem hátra zuhant, ám mielõtt ez megtörténhetett volna, erõsebben összefonta kezeit a Fáraó derek körül. Mikor a ló végre lenyugodott, Atem hátrafordult.

-         Rendben, mostmár minden rendben van, elengedhetsz! – mosolygott kedvesen a lányra, akinek csak akkor esett le, hogy ha továbbra is így szorítja Atemet, akkor a fiú megfullad.

-         Oh, ne haragudj, csak megijedtem – mondta megszeppenve a lány és lehajtotta a fejét, mert az arcszíne karmazsinvörösre vált. Mana persze látta ezt és nevetni kezdett, mire Lohr megkérdezte:

-         Mana, min nevetsz olyan jót?

Téa Mana felé fordult és egy gyilkos tekintettel adta a tudatára, hogy ha meg mer mukkanni, akkor a varázslólány nagyon nem jár jól.

-         Úgy látszik a kis Téa szerelmes! – Hangzott Mai hangja hátulról.

Téának több se kellett. Le akarta hajtani a fejét, hogy senkinek ne kelljen a szemébe néznie, ám ezt olyan erõvel tette, hogy Atem vállának ütközött a homloka. A hirtelen jött fájdalomtól mindketten feljajdultak, majd Téa csúszni kezdett lefelé a lóról. Nem akart leesni, így megfogta az uralkodó palástját. Ám ezt túl késõn tette, és ahelyett, hogy fent tartotta volna magát a lovon, magával húzta Atemet is és mindketten a földön landoltak. Téa esett legalulra, lábát elég félreérthetõen széttárva, az ölében pedig Atem feküdt. Lohr, Taka, Kaiba és Duke röhögõgörcsöt kaptak és szinte már fulladozva vették a levegõt. Tristan és Yugi pedig egybõl a segítségükre sietett. A többiek pedig csak udvariasságból rejtegették a széles mosolyt az arcukon.

-         Ne haragudj, annyira ügyetlen vagyok! – Hajlongott Téa Atem elõtt és a könnyeivel küzködött.

-         Ne, kérlek, ne sírj! – Mondta a Fáraó és magához ölelte a lányt. Mindenki nagyot nézett.

-         Szép pár lenne belõlük, nem? – Csúszott ki Mana száján a mondat.

Mikor Téa is megnyugodott egy kicsit, a csapat tovább állt. Nem tudtak túl sokat menni, mert hamar beesteledett. Így újra tábort vertek. Karim utasított néhány katonát, hogy õrködjenek, amíg õk pihennek. Mindenki elfáradt, és ráadásul még mindig nem értek oda a Tolvajok Városába. És a nap, amikor a Gonosz feltámad a Pokolból, megállíthatatlanul közeledett…