Ötödik rész

Egy ismeretlen ismerõs

-         Tolvajok királynõje? Tolvajok királynõje!!? – méltatlankodott Joey. – Az addig oké, hogy van, illetve csak volt Tolvajok Királya is, akit sikerült kiiktatni, na de arról nem volt szó, hogy van egy nõi Bakura is!!!! Hányan vannak még ezek??

-         Nyugodj meg bátyus! – próbálta nyugtatni Serenity.

-         Én nem hiszem, hogy ez a lány a nõi Bakura lenne – Karim. – Õ sokkal erõsebbnek tûnik, mint Bakura, hiszen míg Bakura csak szörnyekkel volt képes harcolni szörnyek ellen, addig ez a lány akár önmaga is megküzd bármelyik szörnnyel.

-         Karimnak igaza van. A kettõ nem ugyanaz, és még csak nem is hasonlít – Isis.

-         Igazatok van – szólalt meg Atem. – Akkor vajon arra is kell számítanunk, hogy az utunkba állhat és segítheti a gonoszt? Hiszen nem tûnik egy ma született báránynak…

-         Szerintem számítsunk rá – mondta Mai. – Vagy legalábbis próbáljuk elkerülni, mert a végén tényleg végez velünk.

-         Lehetséges – így Atem.

Az út további részén nem sokat beszélgettek, volt, aki még mindig a történteket próbálta megemészteni, a többiek pedig azon gondolkodtak, mi lesz ezek után? Vajon az a lány tényleg az életükre tör, ha újra találkoznak?

Kilométerekkel távolabb, szintén a folyó mentén egy fiú és a Királynõ pihengetett. A lányon már nem az a ruha volt, amit a sárkányokkal vívott csata közben viselt. Haja ki volt bontva, felül egy pánt nélküli fekete topot viselt, amelybõl, csakúgy, mint a bõrfelsõjénél kilátszott a hasa. Alulról pedig, egy majdnem földig érõ bõ, feket szoknyát és szokványos egyiptomi cipõt hordott. Ékszereit szinte mind levette, kivéve nyakláncait és gyûrûit. Egy kis idõre még Duel Diskjétõl is megszabadult.

A lány barátja szintén átöltözött, de nem olyan mértékben, mint a Királynõ. Õ csupán a köpenyétõl, a Diskjétõl, a cipõitõl és a pólójától szabadult meg. A folyóparton ült és lábait a hûs vízbe lógatta, és erszénye tartalmát vizsgálgatta.

-         Fogytán a muníció…

-         Akkor majd hozunk fel a barlangból. Csak hadd punnyadjak még egy kicsit! – mondta a lány és lefeküdt hassal a folyó partjára. Bal kezét õ is belelógatta a vízbe.

Kis ideig még így pihengettek a tûzõ napon. De nekik nem ártott a nap. Hozzászoktak már, hogy órák hosszát vannak a napon, hiszen rengeteget utaztak a sivatagban.

’Hm, úgy látszik a Cicus elaludt’ – gondolta a fiú – ’Biztos jól elfáradt.’

Kis isõ múlva a Királynõ felébredt. Megdörzsölte a szemét és körül nézett.

-         Hol lehet ez a csavargó? – Kérdezte önmagától. Ahogy kiejtette a száján az utolsó hangot, a folyóból elõbukkant a ’csavargó’, ezzel jól megijesztve a Királynõt.

-         Áááá, mi a halált mûvelsz itt te vadbarom!? – ordított a lány.

-         Bocsi. Csak úsztam egyet. Akkor lemegyünk pénzért?

-         Ha már egyszer úgyis a vízben vagy, miért nem mész le te? Te már amúgy is vizes vagy…

A fiú gondolt egyet, majd berántotta a lányt a vízbe.

-         Nos? Kifogás?

-         Bazd meg! – Mondta a lány, és nevetve a víz alá nyomta a fiút.

A két fiatal elkezdett lefelé úszni a Nílus vizében. Már alig volt levegõjük, de nem törõdtek vele, hisz tudták, hogy úgyis nemsokára megérkeznek. A meder oldalában megláttak pár lyukat. A lány rámutatott az egyikre, majd intett társának, hogy kövesse. Mindketten beúsztak az egyik lyukba, majd egy kicsit felfelé úsztak, addig, ameddig víz volt körülöttük. Ugyanis ezután egy kis barlangi tóban bukkantak fel. A barlang a föld alatt volt és csak a Nílusból lehetett bejutni, így szuperbiztos rejtekhely volt. A régmúlt világ tolvajai ide rejtették hajdanán a kincseiket, mert tudták, itt aztán senki nem lel rájuk. Viszont a Királynõnek sikerült, így övé lett az összes kincs, amit a barlangban talált, plusz a sajátjait is hozzárakta. És mindezt persze megosztotta legjobb barátjával is, hiszen benne bízott a legjobban.

-         Na akkor tankolj, mert szerintem egy ideig nem jövünk erre! – mondta a lány.

-         Miért, hova megyünk?

-         Azt még nem tudom – válaszolt a királynõ és pár régi karddal kezdett babrálni. A fiú odalépett az egyik pénzhegyhez és onnan folytatta a beszélgetést, miközben megtöltötte a magával hozott erszényeket.

-         Beugorhatnánk anyádhoz, már rég nem voltunk otthon…

-         Felõlem… - válaszolta kedvtelenül a lány. – Akkor ez azt jelenti, hogy megint el kell viselnünk a jópofizását?

-         Õ csak jóba akar lenni veled. Hisz mégis csak a lánya vagy!

-         De rohadtul unalmas, amikor úgy beszél hozzám, mint egy tízéveshez szokás – mondta a Királynõ fintorogva és az egyik sarokba dobta a kezében tartott kardot. – Na, kész vagy már végre?

-         Kész – mondta a fiú.

Visszaúsztak a partra ugyanazon az útvonalon, amelyiken jöttek. Összeszedték a cuccukat. A Királynõ gondolt egyet, ezt követõen a ruhája és a haja visszaváltozott olyanná, mint korábban volt. A társa viszont nem rendelkezett ilyen erõkkel, így neki az átöltözés lassabban haladt. Mikor végzett, füttyentett egy jó nagyot és a közeli sziklák mögül két ló jött elõ. Az egyik egy gyönyörû, barna-fehér színû paripa volt, a másik viszont leginkább egy pokolbéli teremtményre hasonlított. Koromfekete volt, nagyobb, sokkal nagyobb, mint a másik ló, szemüregei helyén csupán két nagy fekete folt tátongott és a fejére vastag, ezüstpáncél volt rögzítve. Ki-ki felült a saját lovára és elindultak hazafelé. Már bõven túlmentek a lány anyjának városán, így hát visszafelé is kellet menniük. Egyszer csak megszólalt a fiú:

-         Szerinted mit keresett a Fáraó a vízesésnél? Hiszen az jó távol van a fõvárostól. És láttad? Volt egy másik Fáraó is velük… Csak kisebb kiadásban. És két ugyanolyan pap is. És azok a furcsa ruhájú emberek! Mintha a jövõbõl jöttek volna! És milyen fehérek is voltak! Héééé! Hallasz? Jelentkezz!! – és a fiú elkezdett a kezével kalimpálni a lány arca elõtt.

A Királynõ épp a gondolataiba volt merülve. Õ is pont ezen gondolkodott. Azóta, hogy találkoztak a csapattal. Rengeteg kérdése volt ezzel kapcsolatban, de úgy volt vele, hogy ha majd a sors úgy akarja, akkor úgyis megtudják. Gyorsan elkapta az arca elõtt cikázó kezet, és megszólalt:

-         Mi van, mit akarsz?

-         Wú, most majdnem olyan volt az arcod, mint a legutóbbi jóslatodnál – nevetett a fiú, majd fennakadt szemekkel, eltorzított hanggal folytatta: - Mikor a bolygók egyként állnak össze eljön a Gonosz és elpusztítja világunkat, az emberek keserves kínok között tengõdnek majdan, ám tizenhárom fiatal képes lesz ellenkezõjére fordítani sorsunkat… - majd a fiú hatalmas röhögésben tört ki. Hát, hallod-e, félelmetes voltál! – Mondta letörölt egy könnycseppet, ami a nagy nevetés közben csordult ki a szemébõl.

-         Jóvanna! – mondta a lány. Hangján érzõdött, hogy kezd megsértõdni. – Tudhatnád már, hogy az ilyesmi elõfordulhat velem – és már az arcán is látszottak a sértõdés jelei.

-         Bocsi Cicám, de ezt nem hagyhattam ki :D

Yugiék még mindig úton voltak. Már jó pár óra eltelt azóta, hogy Kaiba és ez által õk is halálos fenyegetést kaptak a Tolvajok Királynõjétõl. Egyszer csak egy oázis szélénél kötöttek ki. Az oázisra egy város épült. Mivel már épp kezdett besötétedni, úgy döntöttek, hogy majd ott megpihennek. Be is léptek a várost körülvevõ kapun. Egy hosszú, kanyargós útra léptek, majd végigmentek azon. A végén hatalmas épületet láttak. Úgy döntöttek, oda kérnek bebocsátást, hiszen azok a fogadók, amiket eddig láttak, túl kicsik voltak egy ekkora csapatnak. Bementek az épület ajtaján.

-         Szerinted itt miért vannak õrök? – fordult oda Isis Shadához. – Õk nem a mi katonáink, vagy igen?

-         Nem, nem hiszem. Érdekes.

Valószínûleg a Fáraó és a többi pap is felfedezte, hogy õrök vannak az ajtóknál, hiszen zavartan néztek körbe. Odaértek egy másik ajtóhoz. Azon is be akartak menni, ám az elõtte álló két katona keresztbe tette kezeikben tartott lándzsáikat.

-         Kik vagytok, és mi céllal jöttetek? – kérdezte az egyik.

-         Hogy mered megállítani a Fáraót te anyaszomorító? – sziszegte a fogai között Seto pap és fenyegetõen megemelte az õr felé Ezeréves Pálcáját.

-         Sajnálom, de ha nem az Úrnõnk hívott, akkor nem engedhetünk be! – mondta a másik õr nyugodtan. Nem hitte el, hogy a Fáraóval és annak fõpapjaival van dolga, azt hitte, valakik át akarják verni.

-         Karan, valami baj van? – kérdezte egy kellemes nõi hang Yugiék háta mögül.

-         Ezek az alakok azt állítják, hogy õ a Fáraó – azzal Atemre mutatott – és õ – itt Seto papra mutatott – megfenyegetett, hogy ellátja a bajunkat, ha nem engedjük be õket – fejezte be az õr a mondandóját és gúnyosan vigyorgott a jövevényekre.

-         Hm – a nõ elmosolyodott. – Karan, õ tényleg a Fáraó és az az ember, aki megfenyegetett egy pap – mikor ezt kimondta, Karannak lehervadt a mosoly az arcáról és a helyét egy fájdalmas kifejezés vette át.

Az õr odament Atemhez, letérdelt elé és hajlongani kezdett.

-         Bocsáss meg Fáraóm, nem tudtam, hogy valóban te vagy az! Tudod, már sokan próbáltak ezzel a csellel bejutni hozzánk és… mi nem tudtuk!

Atem a férfi fejére tette a kezét.

-         Semmi baj, állj fel! – mondta. Ekkor Téa elmosolyodott.

’Milyen nemes lelkû’ – gondolta. A fáraó eközben odafordult a nõhöz.

-         Amennyiben te vagy ennek az épületnek a tulajdonosa, meg szeretnénk kérni, hogy fogadj be minket erre az éjszakára. Egy ekkora csoportnak nincs helye egyik szállóban se.

-         Szívesen látlak téged, és a barátaidat bármeddig Fáraóm – mosolygott kedvesen a nõ. – Amúgy nem csak ez az épület, hanem az egész város az én tulajdonomban van.

-         Nos, ez esetben köszönjük neked – mondta Atem és visszamosolygott a nõre.

-         Engedjétek be a vendégeinket!

A két õr kitárta a hatalmas, kétszárnyú ajtót, amelyen nyomban be is mentek a vendégek és vendéglátójuk is. Mikor már mindenki beért, az õrök visszacsukták az ajtót. Atemék egy nagy teremben találták magukat. Valószínûleg étkezõ lehetett, mert a közepén egy hosszú asztal, mellette pedig székek sorakoztak. A nõ mutatott, hogy üljenek csak le és pihenjenek. Tapsolt kettõt és egy szolgáló szaladt oda hozzá.

-         Készítsetek a vendégeinknek vacsorát, hisz nagyon éhesek lehetnek. És vessetek meg nekik annyi ágyat, ahányan vannak! – Adta ki a parancsot a vendéglátó, majd ránézett a neki szabadon hagyott asztalfõre. – Fáraóm, neked kellene ideülnöd! – mutatott rá.

-         De hát, te vagy a vendéglátónk, te ülj oda!

-         Én ragaszkodom hozzá, hogy te ülj! Én pedig ülök a te helyedre!

Mivel a Fáraó látta, hogy a nõ igen makacs, nem ellenkezett tovább vele és átült az asztalfõre, a nõ pedig a Fáraó jobb oldalára, de az asztal hosszabbik felére. Vele szemben pedig Seto pap ült. A cselédek hamarosan meg is hozták a vacsorát. Szépen megterítettek mindenkinek, és még virágokat is raktak az asztalra. Az étel leginkább fõtt és sült húsból, kenyérbõl, gyümölcsökbõl, vízbõl és datolyaborból állt.

-         Tényleg az öné ez a gyönyörû város? – kérdezte a tulajdonostól Serenity.

-         Óh, igen, de mi lenne, ha tegeznétek? – mosolygott ismét kedvesen a nõ. – A nevem Anheszenamon, de nyugodtan hívjatok csak Anhennek.

-         Rendben J - ekkor mindenki bemutatkozott és tovább folyt a beszélgetés. Anhen tekintete gyakran megakadt a Fáraó arcán és el is idõzött ott. Atem ezt észre is vette, és az egyik ilyen bámuláskor megkérdezte Anhent:

-         Mi a baj? Szeretnél netán mondani valamit?

-         Milyen szép férfi lett belõled Tuti – mondta álmodozó hangon Anhen.

-         Hogy… Mi? – kérdezte összezavarodottan a fiú.

-         Hát már nem emlékszel rám? – kérdezte a nõ. – Rám, aki annyi éven át nevelt és segítette az életed?

-         Dadus? – nézett Anhenre elképedve Atem.

-         Úgy bizony – mosolygott ismét kedvesen Anhen. – Olyan rég nem találkoztunk, nem is csodálom, hogy nem ismertél fel J.

A Fáraó szája széles mosolyra húzódott.

-         Hiáynoztál Anhen!

-         Te is nekem Tuti J

-         Na és mondd csak… Lohr itt van?

Anhen arcáról eltûnt a mosoly.

-         Talán… valami baj van? – kérdezte tõle aggódva Mana. – Tötént vele valami?

-         Nem. Legalábbis nem hiszem. Lohr… tud magára vigyázni. Túl jól…

-         Na és mi van vele? Ugye jó élete volt? – kérdezte Atem.

-         Mikor elküldtek minket a palotából, a férjem ide hozott minket. Épített nekünk egy takaros kis házat és abban laktunk. Aztán, mivel ez egy oázis, több ember jött ide a jó megélhetés reményében. Eléggé sok ember gyûlt már itt össze, épültek a házak, és a miénk is kezdett a mostani alakjára hasonlítani. Az emberek egyre gyakrabban vitatkoztak egymással, és úgy döntöttek, hogy ide vezetõ kell. Így hát, megválasztották vezetõnek a férjemet.Rá egy évvel meghalt. Lohr nagyon szerette az apját és a halála nagy trauma volt neki. Ekkor volt tizenegy éves. Boszorkánysággal kezdett foglalkozni, és a mai napig nem hagyta abba. Nem tudom, mikor jön haza, ugyanis szeret itthonról távol lenni. De ha netán találkoznátok, ne lepõdj meg, mert nagyon megváltozott az óta, mióta elvltatok!

-         Rendben. Értem. És mégis mennyire? – kérdezte Atem.

-         Hát öhm… Erre mit kellene felelnem? Nagyon!

Atem elmosolyodott. ’Nem lehet annyira más, mint régen.’

-         Alig várom, hogy õjra találkozzak vele! És mi van Takával? És Rumival? – kérdezte Mana. Amint kimondta az utolsó nevet, egy Szõke hajú lány lépett ki az egyik ajtón. Haja két copfba volt fogva a feje tetején.

-         Keresett valaki? – kérdezte érdeklõdve. Ránézett a kis csapatra és elakadt a lélegzete is.

-         Az istenekre! – mondta és elkezdett nevetgélni és ugrálni örömében. Ezen jót nevettek a vendégek.

És a vacsora további része hasonlóan jó hangulatban telt. Atem és Mana rengeteget gondolt Lohrra és Takára.

Egyszer csak kivágódott a terem kétszárnyú ajtaja és két ember lépett be rajta. A vendégek riadtan felugrottak helyükrõl és az ajtó irányába néztek, viszont Rumi és Anhen nyugodtan tovább folytatta a vacsorát. A két ember sietõs léptekkel, látszólag zavartalanul sétált a terem másik végébe, mintha észre se vették volna azt a sok embert, akik rémülten néztek rájuk. Hiszen az emberek tudták: Veszélyes személyek járnak köztük. Hiszen itt van a Tolvajok Királynõje!

-         Csá anyám! – köszönt oda a lány Anhennek.

-         Szia kicsim! – Köszönt vissza Anhen… a lányának. Ezután a két jövevény eltûnt egy ajtó mögött. – Öö, Fáraóm, nem fejezitek be a vacsorát?

-         De, igen – mondta Atem. Mindenki visszaült a helyére és csendben folytatta az evést. – Õ volt… Lohr? – kérdezte az uralkodó Anhentõl.

-         Igen – hangzott a válasz. – És egész jókedvûnek tûnt – mondta Anhen egy széles mosollyal kísérve szavait. Döbbent csend, mindenki Atem és Anhen beszélgetését hallgatja.

-         EZ MEG MI A KURVAÉLET!!!!!??? – hallatszik egy nõi hang ordítása valahonnan az emeletrõl. Lohrtól származik.

Az étkezõben mindenki döbbenten ül, kivéve Anhent és Rumit.

-         Nahát, oda a jókedve… - vonta le a következtetést Rumi. – Kellet neked telerakni virágokkal a szobáját! – Mondta Anhenhez fordulva.

-         Igen, talán mégse volt jó ötlet…

Egy emelettel feljebb, Lohr az ágyon ülve, a falnak támaszkodva nézett maga elé durcásan. Fekete bõrszerkóját újra a kényelmes fekete pántnélküli top és szoknya összeállításra cserélte. Maga elõtt egy tõrt forgatott a gondolataival. Az apja tõrjét. Ilyenkor úgy érezte, vele van az apja.

-         Ideges vagy Cicus? – kérdezte egy fiú tõle. Épp azon volt, hogy a függönytartó tetejérõl leszedje az odarakott virágokat.

-         Az nem kifejezés – mondta Lohr és a tõr gyorsabban kezdett pörögni.

-         Nyugodj meg Lohr! Anhen csak jót akart neked.

-         Ugyan! Anyám mindig csak jót akar… Akkor én ezt miért érzem nyûgnek? Figyelj Taka! Nekem senki ne akarjon jót a tudtom nélkül! Majd én tudom, mi a jó nekem, és megteremtem magamnak! Punktum! – És tovább forgatta a tõrt. Beszélgetés közben egy második és egy harmadik tõrt is a levegõbe emelt és azokat is hasonlóképpen pörgetni kezdte. Majd az egyiket megindította a háttal álló Taka feje felé. A tõr csak száguldott a levegõben. Mikor már majdnem átdöfte Taka fejét, Lohr megállította a tõrt, és egy helyben tartotta. Még csak nem is pörgette. Kissé gonoszan elmosolyodott. Taka, aki még mindig háttal ált, átnyúlt a feje felett, megfogta a kést és egy hirtelen mozdulattal a falba vágta.

-         Lohr, engem ilyen olcsó trükkel nem versz át – mondta, és közben leszedte az utolsó virágot a függönytartóról és leszállt a székrõl. A lány elmosolyodott.

-         Neem?

-         Nem bizony! – mondta Taka széles mosollyal, majd lefeküdt Lohr mellé az ágyra. – Fáradt vagyok..

-         Ez hihetetlen. Te nem szoktál fáradt lenni.

-         Hihetetlen. Mint az is, hogy te nem tudsz elbánni pár szúnyoggal és, hogy Tuti és Mana itt vannak. Nem tetszik nekem ez az egész…

-         Nekem már ott nem tetszett, hogy találkoztunk velük a vízesésnél… Apropó, azt a hülye majmot még ki kell nyírnom!

-         Melyiket a sok közül?

-         Azt, amelyiknek megígértem. Annak a rövid, barna hajú srácnak. Ha jól olvastam ki a gondolataiból, Seto Kaibának hívják…

-         Te tudod.

-         Igen, én mindent tudok!! – azzal egy mû, gonosz kacajjal váltott õ is fekvõ pozícióba. – De majd holnap nyársalom fel, most inkább aludjunk.

És a fáklyák azon nyomban kialudtak.