Negyedik rész

A Királynő

>Valahol Egyiptomban, egy messzi helyen, a Nílus partján<

            Két alak ment a sivatagban.

-         Mi a baj Cicám, olyan levertnek tűnsz!

-         Azok a rohadék szúnyogok nem hagytak az éjjel aludni és most totál ki vagyok ütve! – ásított a lány.

-         Érdekes, téged nem szoktak a szúnyogok zabálni…

-         Hjah… valami megváltozott. Oáááh – ásított a lány, és tovább folytatták útjukat.

Éjszaka volt. Atem és kis csapata még mindig úton volt, hiszen minél előbb oda kellett érniük a Tolvajok Városába. Sokan ülve elaludtak a lovuk nyergében, míg mások – így az őrök is – mereven figyelték a sötét tájat, nem lopózik-e valami tolvajbanda a környéken, akik megtámadhatnák a csapatot. Ám a környék nyugodt volt. Egyedül a lovak patáinak dobogása, a kissé fújó szél és néhány alvó ember szuszogása törte meg a csendet.

Nem sokkal később az őrök egy kis város körvonalait észlelték a sötétben. Az egyikük odaügetett az uralkodóhoz, óvatosan felkeltette – merthogy közben ő is elaludt – és jelentette, hogy egy városka felé közelednek. Atem kiadta a parancsot, hogy menjenek be a városba és ott majd nyugovóra térnek mindannyian. Így is tettek. Egy takaros kis fogadóban foglaltak szobákat. Két őr folyamatosan a folyosókon sétálgatott, nehogy valaki megzavarja a csapat nyugalmát.

Kilenc óra múlva már mindenki ébren volt. Lementek hát a földszintre, egy kis étkezdébe és megreggeliztek. Azután viszont folytatniuk kellet útjukat, ha hamar oda akartak érni a Tolvajok Városába. Az út rettenetesen hosszúnak bizonyult, a nap nagyon erősen sütött, mát szinte égetett. Egyik pillanatban Mana lova elé kiugrott egy szürke kiscica, ami megijesztette a lovat, így Mana majdnem leesett róla. Mikor sikerült lenyugtatni Mana lovát, a varázslólány odament a cicához, felvette és visszaült a lovára. Utána folytatták útjukat. Közben Mana az egyik kezével a szintén megrémült állatot simogatta, aki hamar a szívébe zárta a lányt. Atem, ahogy ezt nézte, szinte ösztönösen elmosolyodott.

-         Mit vigyorogsz, mint a tejbetök? – kérdezte Mana értetlenül.

-         Csak… Eszembe jutott valami… - válaszolta a Fáraó.

-         Igen, És micsoda? – csatlakozott a beszélgetőkhöz Serenity is.

-         Régen, mikor még kisgyerekek voltunk Manával, volt egy nagyon jó barátunk – ekkor Manának is leesett, hogy mire gondol a Fáraó és ő is elmosolyodot. Atem folytatta: - A dadám lánya volt és neki is volt egy hasonló cicája. Egyszer ez a cica elkóborolt a palotában, ő meg a keresésére indult. Én megtaláltam a cicáját, de akkor még nem tudtam, hogy az övé. Ahogy a kezembe vettem, pont akkor lépett be a terembe. Odarohant hozzám, kirántotta a macskát a kezemből és a nyakamba ugrott – mesélte Atem. Ekkor már nagyon széles vigyor volt az arcán.

-         És tulajdonképpen így ismerkedtek meg – folytatta Mana. – A lányt Lohr-nak hívták. Volt egy másik nagyon jó barátja, Taka. Ők ketten szinte születésüktől fogva együtt nevelkedtek. Nem csoda, végül is Takát örökbe fogadták Lohr szülei. És ott volt még Rumi is, Lohr unokatestvére. Az a lány nagyon bolond volt, folyton megnevettetett minket :D. Lohr pedig kedves volt, egy kissé visszahúzódó, játékos, és imádott nevetni. Vállig érő, gyönyörű, sötétbarna haja volt… És tulajdonképpen Atem egyik beceneve, a Tuti is tőle származik :D.

-         És most hol vannak? Láttuk volna őket a palotában, ha ott lettek volna, nem? – kérdezte Serenity.

-         Körülbelül hét évesek lehettünk, amikor kiderült, hogy Lohr apja egykor egy tolvajbanda vezére volt és azért költözött a családjával a palotába, hogy megvédje őket az esetleges bosszúállóktól. Mikor apám ezt megtudta, száműzte őket a fővárosból és annak környékéről.

-         Valószínűleg téged akart megvédeni ezzel – vonta le a következtetést Mokuba.

-         Lehet. Viszont elszakított az egyik legjobb barátomtól és ez nagyon fáj – szomorodott el a Fáraó.

-         De most itt vagyunk neked mi – nézett rá Yugi.

-         Igen. Rátok mindig számíthatok – mondta a Fáraó, azzal ismét elmosolyodott.

Utána még rengeteget beszélgettek. A táj, ahová addigra érkeztek, már sziklás volt.

-         Azt hiszem, most egy vízesés közelében lehetünk. Halljátok ezt? – szólalt meg Malik.

Hamarosan meg is pillantották a vízesést.

-         Valahogyan át kell jutnunk a folyó másik oldalára, mert ott van az ösvény, amelyen le tudunk menni a vízesés mellett. Keressetek valami átjárót! – mondta Seto pap.

Kis ideig nézelődtek, mire Shada felkiáltott: - Ott van, látom! – és egy rozoga hídra mutatott.

-         Én ezen át nem megyek! – kiabált Joey. – Nincs az a pénz!

-         Igen? – kérdezte Mai kihívóan. Beletúrt hosszú, szőke hajába, majd hátradobta azt. – Akkor itt elválnak útjaink – azzal fogta magát, na meg a lovát és átsétált a hídon. Joey pedig nyálcsorgatva, szinte transzba esve követte őt. A többiek nevettek rajta egyet, majd ők is átmentek a túloldalra.

Hamar meg is találták a vízesés tetejéről levezető szűk ösvényt. Libasorban haladtak lefelé, gondosan ügyelve, hová lépnek, hiszen a kavicsos út rettentően csúszós volt. Végül sikeresen leértek a vízesés aljához, és ott olyat láttak, mint talán korábban sohasem:

Hirtelen a semmiből előbukkant egy lány. Hosszú, fekete haja copfba volt kötve a feje tetején, de a copf még így is a derekáig ért. A csatja aranyból volt. A ruhája is elég furcsa volt: egy hosszú, fekete, ujj nélküli köpeny volt rajta, aminek az alján két fehér csík húzódott és elöl ki volt gombolva. Alatta egy fekete, ujjatlan bőrpólószerű ruhadarab volt, melynek a kivágása alatt csatok díszelegtek. Nem volt túl hosszú a ruhadarab, így kilátszott belőle a lány hasa. Bal kezén, egy olyan Duel Disk volt, mint amilyet a Fáraó és a papok is viselnek. Karjain egy-egy fekete kesztyű volt. A lány alsótestén egy szintén fekete bőrszoknya volt, ami a bokájáig ért. A szoknya két oldalon szinte teljesen fel volt vágva és a lány derekán, két oldalon egy-egy nagy, aranyérmére hasonlító csat tartotta össze. Cipő gyanánt pedig egy pár lapostalpú csizma szolgált. A lány karján és bicepszén néhány karkötő díszelgett, nyakában két nyakláncot hordott és néhány ujján gyűrűket viselt.

A lány hirtelen felugrott és a folyóban lévő kövek egyikére érkezett. Ekkor a vízeséssel szemben állt. Hirtelen hatalmas, velőtrázó ordítás hallatszott valahonnan a távolból. A lány gyorsan hátrafordult, majd a levegőben szálló apró vízcseppek közül három, hatalmas sárkány tűnt fel. Az egyiknek vér folyt a szájából, ki tudja, milyen tette miatt…? Az ismeretlen lány hirtelen felugrott, csinált a levegőben egy szaltót, majd az egyik, a vízesés oldalából kilógó sziklára érkezett. Szája gonosz mosolyra húzódott, smaragdzöld szemei pedig megcsillantak. Az egyik sárkány kitátotta a száját, és egy kék fénygolyó jelent meg benne.

- Fedezékbe! – ordította Atem. Mindenki így is tett, elbújtak a vízesés mellett lévő bokrok, fák és sziklák mögé. Eközben a sárkány ellőtte a kék golyót, egyenesen a fekete hajú lány felé.

A lány keresztbe tette maga előtt a kezeit és hirtelen egy sötétzöld színű gubó jelent meg körülötte. A sárkány lövedéke célba ért. A Fáraó és barátai kilestek rejtekhelyükről. Leült a por, és azon a helyen, ahol az idegen állt, egy sötétzöld burkot pillantottak meg.

-         Az… valami védőburok lehet? – kérdezte elképedve Tristan.

-         Nem tudom – mondta tanácstalanul a Fáraó.

A zöld burok elhalványodni látszott, majd teljesen eltűnt. Mögötte ott volt az idegen lány. Egy röpke pillanatig, mintha vörösen izzottak volna a szemei, de aztán újra smaragdzöldek voltak.

-         Háhá, nem talált! – szólalt meg gonosz hangon. A sárkányok idegesen röpködni kezdte előtte és már készültek az újabb támadásra. – Most megmutatom, én mit tudok! – kiáltott a lány, azzal a magasba ugrott. Bal kezét előre nyújtotta, a jobbat pedig oldalra. Tenyereinél megjelent egy-egy halványsárga fénygolyó. Maga elé nyújtotta kezeit és ellőtte a fénygolyókat a sárkányok felé. Közben pedig a sárkányok is támadtak, kettő szintén fénygolyót lőtt a lány irányába, a harmadik pedig, akinek vér folyt a szájából, a lány felé repült szélsebesen. A két fél golyói összeértek. Ezt egy hatalmas robbanás kísérte. A három sárkány homokszoborrá változott, majd pedig elporladtak. Mintha ott se lettek volna.

-         Hú, láttátok ezt? – kérdezte a többieket elképedve Duke.

Senki sem válaszolt a döbbenettől. A lány köddé vált, majd szinte ugyanabban a pillanatban feltűnt a folyó azon oldalán, amelyen Yugiék tartózkodtak. Egy jóképű, napbarnított bőrű fiú lépett oda hozzá. Törtfehér pólót, ugyanilyen színű egyiptomi férfialsót és cipőt hordott, felette pedig egy olyan köpeny volt, mint a Tolvaj Király Bakurának, csak szürkében. Fején egy vörös-fehér mintás kendő volt keresztülkötve, és persze ő is tele volt aranyékszerekkel.

-         Szép volt cicám – mondta a fiú a lánynak. – Mehetünk végre?

-         Menjünk – válaszolt a lány, azzal elindultak a vízeséssel ellenkező irányba. Atem kilépett rejtekhelyéről.

-         Várjatok!

A két idegen megállt és hátrafordult. A lány gonosz mosollyal az arcán és érdeklődve nézett a Fáraóra és barátaira, akik szintén előjöttek a bokrok, fák és sziklák rejtekeiből. Szemei egyszer csak az Ezeréves Kirakóra tévedtek, majd ott el is időztek egy kis ideig.

-         Lám-lám – szólalt meg nem kevés gúnnyal a hangjában.

-         Kik vagytok? – tért a lényegre a Fáraó. A lány lassan odasétál hozzá, megállt mellette és ezt mondta: - A legrosszabb rémálmaid! – És ezzel egyidejűleg végighúzta a Fáraó arccsontján a mutatóujját és gonoszan felkacagott.

-         Csak hogy tudd, a tolvajok legyőzhetetlen királynőjével kekeckedsz, aki nem bánja, ha ki kell beleznie… Csak úgy minden ok nélkül – mosolygott az idegen fiú, aki továbbra sem mozdult el onnan, ahol megállt.

-         Csak a szád olyan nagy, nem vagy te olyan veszélyes! – mondta Kaiba, azzal odalépett a lányhoz és ellökte a Fáraótól. A lány válaszképpen megragadta Kaibát a torkánál és a levegőbe emelte, majd nekivágta egy fának. A fiú egy fájdalmas nyögés közepette a földre zuhant és ott is marad.

-         Hogy mersz te hozzám nyúlni? – sziszegte a lány a fogai között. Szemei vörösen felizzottak és megindult Kaiba felé. Ekkor azonban az idegen fiú lépett oda hozzá és megfogta a Királynő karját.

-         Ideje mennünk, Cicám! – mondta, és óvatosan húzni kezdte magával a dühös lányt, aki nem sokat ellenkezett vele. Így hát újra elindultak a vízeséssel ellenkező irányba.

-         Ha még egyszer összefutunk… Nem hagylak életben! – kiáltotta vissza a lány menet közben. Még csak hátra sem fordult, amikor ezt mondta.

Menet közben a lány és a fiú egy vörös villanást követően ugyanolyan gyorsan vált köddé, mint ahogyan a lány jelent meg a vízesésnél. A Fáraó és csapata döbbenten nézett arra a helyre, ahol a Királynőt és útitársát utoljára látták…