|
Sárkányok harca
Kinuye 2006.08.01. 07:07
2.rész
2.
Lehull
a lepel
By:Kinuye
Tavasz
közepe volt, a virágok most nyíltak ki,
hogy az
illatukkal mindenkit lenyűgözzenek. A fák levelei
zölden
tündököltek a reggeli napfényben.
A madarak
énekeltek és hangjuk bejárta az
egész
tájat, jelezve, hogy reggel van. Nyugodt volt az erdő, de az
idilli hangulatot egy sikítás törte meg.
Egy
kislány tűnt fel a fák között
és
minden erejét összeszedve menekült valami
elől, de
nem tudott tovább futni, mert
zsákutcába került.
Egy sziklafal zárta el a menekülési utat
a gyermek
elől, aki az akadály előtt megállt és
ide-oda
kapkodta a fejét, hogy kiutat találjon, de nem
volt
szerencséje. Az erdőből hangos léptek
hallatszottak,
amik egyenesen a gyereket követték. A
fák közül
ekkor lépett elő az üldöző, ami egy
hatalmas
lilabőrű démont rejtett eddig. A monstrumnak a szemei
vörösen izzottak, ahogy a gyermekre tekintett.
Pofája
megnyúlt volt és négy szarv
díszelgett a
feje tetején. Karjai hosszúak voltak, amik erős
karmokban végződtek. A lábai vaskosak,
és ember
nagyságú patái alatt a talaj
kissé
besüppedt. A kislány előtt megáll,
néhány
méterre, aki a szikláig
hátrált. Gonosz
mosoly jelent meg az arcán, majd a démon
kinyitotta
hatalmas száját, ami tele volt
pengeéles
fogakkal.
-
Ne menekülj halandó, nincs hová, mert
úgy
is felfallak. - lépett egyet előre és felkapta a
gyermeket. Egy árny szállt el felettük.
A
kislány megrémült és egy
újabbat
sikított, de abba beleadta minden erejét. A
gyermek
érezte, hogy senki nem hallja
kiáltását,
ezért nem jön senki sem a
segítségére.
A behemót összeszorította
markát és
az áldozat újra felsikított, de most a
fájdalomtól. A csöppség
érezte, hogy
nemsokára elhagyja az ereje, de ekkor valami hatalmas
csapódott a földbe
mögöttük, ami megrázta
a talajt alattuk. A démon megfordult és
próbálta
kivenni mi lehetett az, de nem látta a porfelhőben.
A
por kezdett elülni és egy hatalmas
ezüstösen
csillogó lény kezdett kibontakozni a felhőben. A
démon
megtántorodott, amikor felismerte a váratlan
vendéget,
és döbbenet ült ki az arcára,
ahogy az érkező
feléjük lépett egyet.
-
Sárkány,
mit akarsz? – kérdezte akadozva a
behemót, a lényre pillantva, aminek a
hosszú farka, mint egy kígyó
tekergőzött gazdája körül.
-
Ereszd el a gyereket! –
szólalt meg a sárkány, mély
hangon, de lehetett érezni benne, valami kellemeset, ha
valaki jobban oda figyelt.
-
Eszem
ágában sincs, ő lesz a reggelim. –
emelte fel a hangját a monstrum.
-
Akkor majd besegítek, hogy
elereszd. – felelte nyugodt hangon, de gonosz mosoly
kiült az arcára.
Hihetetlen
sebességgel a sárkány farka
meglendült és
kettészelte a démont, akinek meglepődni sem volt
ideje. A farkon hosszú éles pengék
voltak, de
azok fele akkorák voltak, a végén
lévőnél.
A kislány a csapás miatt kiesett a fogva
tartó
karmok közül és zuhanni kezdett a talaj
felé.
A gyermek felkészült a fájdalomra
és
behunyta a szemét, de nem érezte a talaj
kemény
földjét, mert valaki a levegőben elkapta. Kinyitott
a
szemét és egy gyönyörű
lányt látott
meg maga előtt. A megmentő a kislányra pillantott
és
elmosolyodott. A gyermeknek feltűnt a hosszú
ezüstös
haj, ami néhol halványkéken
megcsillant a
fényben, ahogy lebegett a lány
mögött. A
kislány lenézett és látta,
hogy mindjárt
elérik a talajt, de a földre olyan puhán
érkeztek
meg, hogy alig érezte. A lány lerakta a
földre a
gyermeket és leguggolt hozzá.
-
Mi
a neved? – kérdezte lágy hangon a
megmentő, de kellemesen csengett a kislány
fülében.
-
Rin.
– válaszolt félénken.
-
Rin, nem esett bajod? –
kérdezte a lány kedvesen.
-
Nem.
Az a sárkány te voltál? – a
kérdezett bólintott és
felállt.
-
Jön
valaki, de kérlek, ne mond el senkinek, hogy
találkoztunk. – nézett kék
szemével Rinre, de közben az erdőt
fürkészte.
-
Jó.
– mondta és a lány
rámosolygott, majd kék
szellemgömbé változott és
felszállt a levegőbe, majd a sziklák felett
eltűnt.
Ebben
a pillanatban egy démon suhant ki a fák
közül
és megállt a kislány előtt.
-
Sesshoumaru-nagyúr!
– kiáltotta Rin és megölelte a
férfi lábát. A démon
szaglászni kezdett, és érezte a
szellemvér szagát, meg egy ismeretlen illatot. A
kislány mögé pillantott, ahol a
támadó két darabban feküdt a
földön és a vére befestette a
földet.
-
Rin,
menj vissza Aunhoz. –utasította a gyermeket.
-
Igenis,
Sesshoumaru-nagyúr. – bólintott a
gyermek és beszaladt az erdőbe, ahol a
sárkányló várta.
A
démon a tetem mellé lépett
és megnézte
a vágás helyét, de érezte
is, hogy ő egy
ideig harcolt volna vele, nem úgy, mint aki megölte
a
monstrumot. A bokrok mögül előbukdácsolt
Jaken és
az ura mellé szaladt.
-
Nagyuram,
mi tette ezt? – kérdezte és a
sziklára mutatott, amit az előbb vett észre, hogy
valami nem oda való volt a falon.
Sesshoumaru
felnézett és meglátott egy hatalmas
vágást
a sziklában, ami mély volt és
hosszú. A
démon nem felelt csak rálépett a
gnómra
és besétált a fák
közé. A kis
szolga feltápászkodott és elindult, de
még
egyszer felnézett a repedésre és
szaladt tovább,
de nagy örömére beleesett egy kis
gödörbe.
Megvizsgálta és rájött, hogy
ez egy
lábnyom, és nem olyan, volt, mint a lila
démoné.
Mint a villám csapott belé a
felismerés és
sietve ment a gazdája után. Amikor
meglátta a
démont, még sietősebbre vette a tempót.
A
kutyadémon lenézett rá
szokásos hideg
tekintetével, és várta, mit akar
mondani a
szolgája. Rin, Aun hátáról
figyelte az
eseményeket.
-
Nagyuram,
egy sárkány menthette meg Rint, láttam
a nyomait. – lihegte a kis démon,
miután összeszedte magát és
felállt.
-
Rin,
láttad, hogy mi ölte meg azt, aki
megtámadott? – nézett a gyermekre a
férfi. A kislány visszaemlékezett
és egy mondat jutott az eszébe
„…kérlek, ne mond el senkinek, hogy
találkoztunk.”
-
Csak
azt láttam, hogy egy sárkány
megöli a démont, és amikor kinyitottam a
szemem, már a földön voltam. –
mosolygott a kislány.
-
Milyen sárkány
volt? – kérdezte a démon
mostmár út közben.
-
Egy
nagy ezüstszínű. – felelte Rin Aunton
ülve.
-
Ezüstsárkány.
– mondta magának halkan a démon.
-
Nagyuram, ha jól tudom, az
Ezüstsárkányok a Keletet
uralják, de több száz éves
háború folyik egy másik
sárkányfajjal, és vesztésre
álnak. – vázolta fel a
történetet a kis gnóm. – Csak
azt nem értem, hogy mit keres itt egy, ha a
hazáját kéne védelmeznie?
Az
út további részében,
már nem
nagyon beszélgettek. Estefelé
letáboroztak és
mindenki elaludt, kivéve a férfit, aki a
csillagokat
fürkészte, majd elaludt, de csak
néhány
órát, felületesen. Reggel
összeszedelőzködtek
és újra elindultak. Pár
órával
később Sesshomaru megérezte az öccse
szagát,
de Narakuét is.
-
Maradjatok
itt! – mondta és elindult. Szinte suhant a
fák között, majd kis idő után
megérkezett.
-
Á,
Sesshoumaru, már vártalak. –
köszöntötte az érkezőt
negédes hangon Naraku.
-
Te
meg mit keresel itt??? – kelt ki
magából Inuyasha.
-
Nem
tartozik rád. – mondta szokásos hangon
és nekiesett Narakunak, aki kitért a
csapás elől.
-
Most
nem velem kell megküzdenetek. Kérlek, gyere ide.
– szólt be az erdőbe, majd eltűnt a
mérges gáz felhőjében.
A
fák közül, halk lépteket
lehetett hallani, de
ezt, csak Sesshoumaru és Inuyasha halotta. Mindenki figyelt,
majd feltűnt egy alak, amely fehér kimonót
viselt. Az
arcát még nem látták, de
amikor kiért
a napfényre, mindenki meglepődött. Egy
lányt
láttak, ezüst hajjal, ami a térde
alá ért,
de a szemeit nem látták, mert le volt hajtva a
feje. A
ruha ujjai hosszúak voltak. Egy
combközépig érő
szoknyája volt, ami hátul szinte a
földig ért,
és kimonó végein volt egy
kék csík.
Egy szintén kék öv a derekán.
Néhány
méterre megállt a két
testvértől, majd
felpillantott az óceán kék
szemével,
amiben nem lehetett semmilyen érzelmet felfedezni, ebben a
pillanatban. Körbepillantott és megakadt a szeme a
kutya
démonon.
-
Mit
akarsz? – kérdezte Inuyasha gorombán
és fentebb emelte a Tetsaigát. A
bátyja megindult a lány felé
és lecsapott, de az egy ugrással
kitért előle. – Sesshoumaru, tűnj innen, majd
én elintézem.
-
Sesshoumaru? –
kérdezte csöndesen a lány, mire a
férfi rápillantott.
-
Fogd
be öcsi! – szólt hátra
és az ostorával a lány felé
csapott, akinek a kezében megjelent egy kard és
azzal verte vissza a támadást.
-
Az előbbi
kérdésedre Inuyasha, az a válaszom,
hogy Sesshoumaruval akarok harcolni. – szólalt meg
a démonlány kellemes hangon.
-
Miért?
– kérdezte a démon, aki
mostmár a Tokijinnel támadta az
érkezőt.
-
Csak
kíváncsi vagyok rád. Már
halottam rólad, azt mondják erős vagy.
– mondta a lány, de közben egyre jobban
beleélte magát a harcba.
Kitért
egy csapás elől és most ő támadott a
kardjával, de a másik kezében
megjelent egy
átlátszó tőr és a
démonnak dobta,
aki elugrott előle. A fegyver egy fába
szúródott,
ami megfagyott.
-
Mi
vagy te? – kérdezte Inuyasha és
hátrébb húzódott.
-
Arra
rá kell jönnötök, mert nem mondom
el. – kiáltott hátra.
-
Egy
vizidémon. – szólalt meg Miroku.
-
Mondjuk!
– mosolyodott el a lány és
kitért a felé tartó
csapások elől.
-
Észrevettétek,
hogy Sesshoumarut, hogy felfűtötte ez a lány?
– kérdezte halkan Sango.
-
Igen,
eddig csak Inuyashával harcolt így. –
bólogatott Kagome.
-
Inuyasha,
hogy ne unatkozz, kapsz tőlem valamit. – mondta a
démonlány, és ekkor feltűnt egy halom
démon az égen. –
Támadjátok meg őket! –
kiáltotta, mire a démonok nekiestek a kis
csapatnak.
-
Mi
a neved? – kérdezte Sesshoumaru.
-
A
következő találkozásunkkor megmondom, de
most mennem kell. – felelte a lány és
felugrott egy démon hátára.
– Indulás!
A
megmaradt démonok a lányhoz mentek, majd eltűntek
az
égen, a pokoldarazsakkal együtt. Sesshoumaru
elrakta a
kardját és visszaindult Rinékhez.
Inuyasháék
mentek tovább, mivelhogy csak kisebb
sérüléseik
voltak, de közben azon vitatkoztak, hogy volt a
rejtélyes
támadó.
A
démonlány egy kis tó mellett
ült és
a tükörképét nézte.
Gondolatok
kavarogtak a fejében. „Mennyi idő telt
már el, és
még mindig nem találom a húgomat. Hol
lehet?
Miért nem találom sehol, akárhol
keresem?”
kérdezte magától a lány,
és egy
könnycsepp folyt végig az arcán, majd
belecseppent
a vízbe, ami fodrozódni kezdett, és
egy kismadár
szállt ki belőle. A
koncentrációját az
zavarta meg, hogy valaki a vállára rakta a
kezét.
Meglepetten nézett hátra könnyes
szemével.
-
Ne
légy szomorú, segítek, hogy visszakapd
a húgodat. – mondta mély hang.
-
Köszönöm.
– mosolyodott el. Felállt, majd elindult az erdő
felé és eltűnt a
sötétségben.
A
lány egy tó partján
megállt, körbenézett
és levetkőzött, hogy
megfürödjön.
Belegázolt a vízbe, és
megállt ott, ahol
derékig ért a víz, a haja, mint egy
uszály
úszott utána a víz
felszínén.
Meghallott egy hangot a mögötte
álló
bokorban, ezért arra kapta a fejét és
meglátott
egy ezüsthajú férfit állni a
parton.
Ijedtében, nyakig belebújt a vízbe,
miközben
egy kis pír jelent meg az arcán.
-
Mit
keresel itt? – kérdezte a lány
és összehúzta magát, hogy ne
lássa meg a férfi a bájait.
-
Azt
mondtad, hogy megmondod a nevedet, ha még egyszer
találkozunk. – felelte hideg hangon.
-
Ha
felöltöztem, megmondom.
-
Akkor
mire vársz? – dőlt neki egy fának a
démon.
-
Fordulj
el! – mondta a lány, mire a férfi
megfordult. Kisétált a vízből
és felöltözött. Amikor a
démon halotta, hogy a lány kész,
visszanézett. Most kötötte meg az
övét. – A nevem Kinuye. Megfelel?
-
Milyen
démon vagy? – nézett végig a
lányon, mivelhogy a kimonója vizes lett, egy
kicsit átlátszóvá
vált. Amikor Kinuye ezt észrevette, pirongva
fordult el és kicsavarta a hajából a
vizet.
-
Azt
hittem, hogy már rájöttél,
mert jó szaglásod van. – mosolyodott
el, de meglepődött, amikor hátranézett.
A férfi mögötte állt
és a levegőbe szagolt.
-
Vizidémon
vagy. – állapította meg.
-
Végül
is mondhatjuk, de ezt már mondta a szerzetes. –
válaszolt és besétált a
fák közé, majd eltűnt az
éjszakában.
A
férfi is visszaindult a kis csapatához, ami nem
messze
volt. Leült egy fa tövébe és a
csillagokat
figyelte az aranybarna szemeivel, de néha a mellette
alvó
kislányra nézett. Reggel miután
felkeltek újra
elindultak.
Már
egy hónap telt el, azóta, hogy Sesshoumaru,
Kinuyéval
találkozott és Naraku azóta, nem
bukkant fel.
Csak néha támadta meg őket démon, de
az, gyenge
volt Sesshoumaru számára. Megálltak,
mert Rin
elfáradt a melegben, ami nem volt megszokott ebben az
időben.
A kislány elment egy tóhoz halat fogni, de Jaken
elkísérte.
Rin
a sekély vízben szaladgált, amikor egy
csáp
a derekára csavarodott és berántotta a
mély
vízbe, de előtte sikított egyet. Jaken elrohant,
Sesshoumarunak szólni.
A
parton megállt, majd szellemgömbé
változott
és a víz felé szállt. Onnan
kémlelte
a mélységet. Meglátta a
támadót és
belecsapódott a vízbe. A tó
fenekén
meglátott egy fekete, polipszerű lényt, amelyik a
kislányt tartotta a csápjai
között. Felvette
az emberi alakját, és levágta a Rint
fogvatartó
karokat, a karmai segítségével. A
kislány
elindult felfelé, de útközben kezdett
elfogyni a
levegője. Egy csobbanást hallott meg és egy
halványkék
hajú lány termett előtte.
-
Ússz
felfelé, nem lesz bajod. - bólintott a gyermek. A
lány meglökte felfelé és
úszni kezdett a felszín felé. Mielőtt
elérte volna lepillantott, de a megmentője már
nem volt ott. Kiúszott a partra és
fáradtan dőlt a fűbe, meg fellélegezhetett.
Sesshoumaru
már sok ideje harcolt a polippal, amikor az egy
váratlan
pillanatban a karjaival megragadta őt, és
megszorította,
aminek az lett a vége, hogy a levegője nagy
részét
kifújta és, így alig maradt levegője.
Próbált
kiszabadulni, de nem ment neki, akárhogyan is
próbálkozott.
A látása homályosulni kezdett, amikor
valaki
megragadta a csápokat és azok fehér
fénnyel
leszakadtak a testéről és vele együtt a
gazdája
is megsemmisült. Körbenézet, de nem
látta
sehol a segítőjét. Elkezdett úszni
felfelé,
de néhány méter után
elfogyott véglegesen
a levegője, és lassan, merülni kezdett
lefelé.
Annyit érzett, hogy valaki
végigsimítja az
arcát, amire kinyitotta a szemét. Egy
kék
szempárt látott, majd azok lecsukódtak
és
a gazdája megcsókolta Sesshoumarut. A
démon
ledöbbent, de aztán érezte, hogy a
megmentője
levegőt ad át neki, amitől jobban érezte
magát.
Ezt még néhányszor
megismételte a lány,
amire a férfi tisztán kezdett látni.
Végignézett
az előtte lebegő alakon, akiben volt valami ismerős. A lány
még egyszer megcsókolta Sesshoumarut, hogy legyen
elég
levegője, de a démon viszonozta a csókot. Most a
lány
döbbent le, de a csók után egyik
kezével
magához ölelte a démont és
úszni
kezdett felfelé. Rin aggódott a
gazdája miatt,
hiszen már negyed órája nem
látta sem a
lányt, sem a démont.
A
démonlány Sesshoumaruval a túloldalra
úszott
és kihúzta a partra, a még mindig nem
túl
erős férfit. A lány a kék
kimonója
aljából leszakított darabbal
bekötötte,
a mély sebet, ami jobb karján volt a
fiúnak.
Szellemgömbbé változott és
beszállt
az erdőbe. Sesshoumaru miután a lány a partra
húzta,
a fáradtságtól elaludt, de amikor
felébredt,
tűz égett mellette és teljesen máshol
volt.
Felült és körbenézett. Auntnak
volt eddig
nekidőlve, és úgy pihent, közben Rin
aludt nem
messze tőle és Jaken őrködött. Most
kivételesen
nem aludt el.
-
Sesshoumaru-nagyúr,
felébredt! – ujjongott a kis szolga, amivel
felébresztette a kislányt. A démon
felállt, megfogta Jakent és bedobta a bokorba,
amiért a fülébe ordibált.
-
Sesshoumaru-nagyúr,
jól vagy? – kérdezte a
kislány és megölelte a
démont.
-
Hova
hoztatok? – nézett körbe.
-
A
tó melletti erdőben vagyunk, a parton találtunk
nagyúr, aztán idehoztunk. –
jött ki a bokorból Jaken és
leült a tűz mellé.
Sesshoumaru
nem szólt semmit, csak nekidőlt egy fának
és
figyelt. Miután mindenki visszaaludt, ő a mai napon
gondolkodott. „Csak képzelődtem, vagy az a
lány
mentett meg??És milyen ismerős volt, az arca, azok a
kék
szemek, biztosan láttam már, de hol?”
sok kérdés
volt, amire nem tudott válaszolni, de aztán
érzett
valamit a száján, ezért
végighúzta
az ujját rajta, amin rózsaszín
rúzs volt.
Összeráncolta a
szemöldökét és a
karjára nézett, ami kék
ruhával volt
bekötözve. Levette a kötést
és
beleszagolt, ami saját illatán
kívül mást
is rejtett.
-
Rózsa
és a nyári zápor keveréke,
Kinuyenak is ugyanilyen illata volt. – mondta
magának, és akkor rájött,
hogy az a lány mentette meg őt.
A
ruhadarabot elrakta és a karján lévő
vágásra
nézett, aminek már semmi nyoma sem volt.
„Holnap
kiderítem, hogy ő volt-e.”gondolta és
felületes
alvásra hajtotta fejét.
Folytatása
következik…
| |