Derűsen sütött a nap, az ég tetején, meleg nyári idő volt. Madarak trillázása töltötte be az egész tájat. És selyemvirágok rózsaszín illata lebegett körbe mindent. Kis csapatunk a poros utat rótta, szokás szerint, ékkőszilánkok után kutatva. Már eléggé kedvetlenül lépdeltek, mert legalább egy hete nem találtak egyetlen fénylő darabkát sem.

Kagome lassan megállt és fáradtan törölte meg homlokát, majd mivel barátai is megfordultak előtárta szerinte nagyszerű ötletét.

• Inuyasha, álljunk meg egy kicsit. Nem érzek ékkőszilánkot a közelben, úgyhogy lepihenhetnénk. A táskámban van még egy kevés étel is… - nézett itt hátán éktelenkedő tömött, sárga hátizsákjára – és eléggé kimerültem.

A többiek csak nyugtázóan bólogattak a dologra, majd a fél-szellemre néztek, hiszen mint minden ilyen esettnél, most is rajta állt a dolog. Az mordult egyet, hogy “hogyan lehet fáradt, amikor nemrég indultak…”, de végül rábiccentett.

Így hát a csapat beljebb gázolt az út menti kisseb rétre, és egy Kagome által hozott kockás pléden foglaltak helyet. A lány kirámolta maradék útravalót, majd nekiláttak a falatozásnak. Inuyasha is egy kicsit morcosabban, de megtalálta a fogára valót.

Mint minden pihenőjük ez sem telt valami békésen. Jó pár pofonon és “fekszik”-en túl természetesen a lányok részéről lassan továbbálltak.

A hanyou durcásan menetelt a társaság élén; utána Miroku kissé álmodozva. Leghátul a két csinos hölgyemény, Sippouval és Kirarával kezükben.

Nem mehettek olyan sokáig, mikor Inuyasha megtorpant és tétován szimatolt a levegőbe; óvatosan hátrafordult és Kagome gesztenyebarna szemeibe meredt. Addigra már mindenki rá figyelt.

• Mi az Inuyasha, érzel valamit? – kérdezte erőre kapva a szerzetes, de mikor meglátta, Kagome fájóan elfordítja tekintetét, már nem is várt válaszra.
• Menj csak. – szólalt meg hirtelen a lány, és mosolyt erőltetett arcára, ami most inkább ijesztően festett, mintsem megnyugtatóan.
• Hogy mi?! – háborodott fel a Taiya, mert már ő is tudta miről van szó.
• Menj nyugodtan. –
• Kagome… - suttogta a félvér elhaló hangon és összeszorult a szíve; kezét öklébe préselte tehetetlenségében, majd lehajtott fejjel elrohant.
• Miért hagytad?! – csattant fel Sango.
• Látni akarja Kikiyout, nem tilthatom meg neki. – küszködött a lány könnyeivel.
• Igen, de… -
• Hagyd, Sango… – fogta meg ekkor Miroku a szellemirtó lány vállát – akárhogy is Kagome, hatalmas szíved van.

Sippou még odabújt a szomorkodó lányhoz, majd mindannyian, újra letelepedtek, hiszen Inuyasha nélkül úgysem tudta, volna továbbmenni.

• Inuyasha… -
• Kikiyou, jól vagy? –
• Voltam már jobban is, de azért nem olyan könnyű velem elbánni. – mosolygott a halott miko és karjaiba zárta áhított szerelmét.

• Mostanában egyre többet találkozgatnak… - mérgelődött tovább a Taiya és együtt érzően nézett bánatos barátnőjére.
• Nem tudunk mit tenni; ez Inuyasha dolga, mi nem szólhatunk bele, kivel akarja leérni az életét… - csóválta fejét Miroku megértően, de ezt az elhagyatott lány már nem bírta ki, eddig is lefelé görbült a szája, de most könnyei is megeredtek.

Nem akart sírni, egyszerűen csak könnyezett, hangtalanul, meg sem mozdulva.

“Hiszen jól vagyok…” – törölte meg ázott szemét – “Én akartam mellette maradni, és ez így van rendjén… Kikiyout szereti… én csak… a második lehetek… nincs helyem a szívében a szívében…”

• Ka… Kagome… én nem akartam. – tekintett ijedten Sango a pityergő barátnőjére.
• Semmi baj, jól vagyok… -
• Inuyasha egy tuskó! Szerintem te nagyon szép vagy. – fonta össze karját a kis rókadémon, ezzel is mutatva mennyire ellenszenves neki a halott papnő.
• Köszönöm Sippou. –
• Sango, te is érzed? –
• Igen, mindent körbelebeg… -
• Mi?! –
• Sötétenergiát érzek; menjünk, nézzük meg! – kezdeményezett a szerzetes, majd gyorsan összekapták magukat és ki Kirara hátán, ki futva de elindultak a gonoszáramlás felé.

• Kikiyou… Inuyasha… - hallatszott egy hátborzongató kacaj, nem alantasabb embertől, mint magától Narakutól.
• Naraku… - morgott a hanyou és elengedte a nyugodt miko derekát.
• Inuyasha, hát ez igazán nem szép dolog tőled, Kagoménak, most biztos majd megszakad a szíve… -

A fél-szellem ismét lehajtotta fejét és látszott rajta, igazat ad legnagyobb ellenségének. Ökölbe szorította kezét és úgy morgott tovább, látszólag azon gondolkodott, erre mit feleljen.

• Inuyasha! – futott be ekkor a csapat többi tagja, és rémülten néztek körbe.
• Inuyasha! – rohant oda Kagome is és támogatóan, undorral szemében állta a gonosz félvér tekintetét.
• Most, hogy már ilyen szépen összejöttünk. – intett bal karjával, és erre a mozdulatra démonok ezrei támadtak a meglepett társaságra.

Sango és Miroku mint mindig, helyt álltak egymás oldalán. Sippou is belekezdett a harcba, de egy igencsak éles fog ösztönző közelítésére, inkább Kirara hátára ugrott, és a nagymacskára hárítva ezt a feladatot. Kikiyou és Kagome is fogytán volt már, ami a nyílveszőket illeti. Inuyasha pedig nem tudta előhívni a szélbordát Kagurának köszönhetően.

• Inuyasha! – sikkantott fel a két miko egyszerre, ez a lépés ugyan az idősebbiktől nem volt megszokott, de most bajban volt.

Igen valószínűleg Naraku utasítására két hosszú különböző színű kígyószerű démon fogta körül a lányokat és szorította, de azt kíméletlenül.

• Mi lesz Inuyasha… - húzta ravaszkás mosolyra hosszú, halovány száját a gonosz félvér – csak az egyiket mentheted meg. Melyiket választod? –
• Átkozott! – kaszabolt le még egy szellemet és tétován nézett körül segítséget remélve; hiába társait is lefoglalta a küszdelem.
• Had segítsek… - vigyorgott, majd hirtelen kettévált a föld; Inuyasha azon kapta magát, hogy két szerette kezét fogja, akik alatt egy igencsak mély szakadék tátong – ez érdekes lesz... –

A hanyou látszólag nehéz feladat előtt áll; érezte fogása nem szilárd. Vagy elengedi az egyiket, vagy maga is beleesik a mélyedésbe.

• Nem tudod mindkettőt megmenteni… -

Inuyasha szemét gyorsan járatta a két nőn ide-oda, homlokán egy verejtékcsepp gördült végig és nehézkesen hullott le a fekete semmibe. Majd tekintete megállapodott Kagomén. A lány aggodalmasan fürkészte szerelme tekintetét, az olyan fájdalmas formát öltött, amilyet még ember nem látott a földön.

• Értem… - szólalt meg végül Kagome.
• Mi?! – kapta fel fejét a fél-szellem.
• Mindig szeretni foglak… -
• Kagome, el ne engedd a kezem! Felhúzlak mindkettőtöket.
• Ég veled… Inuyasha – mosolygott, majd mély lélegzetet véve elengedte az oltalmat nyújtó kezet… elengedte az életét…
• Kagome! – kapott a lefelé zuhanó lány után, de már nem érte el; gyorsan felrántotta az alélt Kikiyou és ismét lenézett a mélybe.

A szakadék alját sötétség ölelt át, és makacsul nem engedte tartalmát megtekinteni. A hanyou ez eddiginél is ijedtebb képet vágott és torkában gombócot vélt felfedezni, ami egyre csak növekedett.

• Kagome! – ordított újra meg újra, de nem érkezett felelet.
• Hát Inuyasha… örülnöd kellene, végül is nem te engedted el… Ez csak fele fájdalom… - rántotta meg vállát Naraku csalódottan, majd szokásához híven eltűnt szem elől; ezután már a démonok is elsiettek, Kagurával élükön, biztosan úgy vélték itt már nincs több dolguk.
• KAGOME! – kiáltott a hanyou és térdre esett, csillám könnycseppek ezrei távoztak szeméből és úgy érezte már nincs értelme életének.
• Inuyasha, mi történt? – ért oda a szerzetes is, és egyből megakadt a szeme a még mindig ájultan heverő halott papnőn.
• Inuyasha! Hol van Kagome?! – járatta szemét a tájon a Taiya – Hol van Kagome? – kérdezte újból kissé ingerültebb hangon.
• Ka… Kagome lezuhant… lezuhant… - emelte fel fejét és óvatosan társaira tekintett.
• Miket beszélsz? – háborodott fel Sippou.
• Ka… Kagome leesett… -
• Kagome… - hátrált Sango – Nem… az nem lehet… -
• Inuyasha mit csinálsz? – kérdezte Miroku immár szerelmét átölelve, mikor észrevette barátja feláll és éppen nekirugaszkodik.

Inuyasha nem felelt; magabiztos léptekkel nekilódult a szomszéd falnak, majd mikor érezte lába alatt a nedves fekete földet, ismét ugrott és így végül kis idő után már lent volt az alján. Rémülten pásztázta a hasadást, de a sűrű köd miatt szinte alig látott. Futni kezdett, arra amerre a lány illatát vélte érezni, rá is akadt.

Kagome ott feküdt, nem inkább hevert egy nagy, bordó tócsa felett, ami nagy valószínűséggel saját vére volt. Ébenfekete haja lágyan omlott a porba és egy része betakarta tulajdonosa arcát. Inuyasha közelebb lépezz, szíve, ha lehetett még jobban összeszorult és a gombóc is hevesebben lüktetett torkában. Kisöpörte a selymes tincseket a lány arcából és letörölte annak száján kicsorduló kis vörös patakocskáját.

“Halott” – gyűltek ismét könnyek szemében és átölelte Kagomét, erősen szorította magához, mintha abban reménykedne, így senki nem veheti el tőle. Még sokáig térdelt ott így, majd ölébe kapta a holttestet és nagy nehezen fölvitte.

Fönt csak a hevesen zokogó barátait találta, akik, amikor meglátták Kagomét, még hangosabb sírásba kezdtek. Kikiyou már ébren volt, most nézte, amint szerelme leteszi Kagomét a bársonyos fűre. A bánat ráborult az egész társaságra.

A csöndet végül a már halott papnő törte meg.

• Talán van rá mód… hogy felélesszem… - kezdte és erre mindenki, egyből felkapta a fejét.
• Van?! – kérdezte Inuyasha, és szemében most halovány reményt lehetett felfedezni.
• Van… de akkor én… meghalok… Szereted őt ennyire? –
• Kikiyou… tu… -
• Csak annyit: Szereted őt? Nálam is jobban? –
• Én… igen… -
• Valahol belül… - húzta keser mosolyra száját a miko – valahol belül, mindig is tudtam… - szólt majd még csókot nyomott szerelme arcára és porrá lett; helyéről, ahol az imént még oly nyugodtsággal állt, most egy kis, kék lélekgömb szállt alább, egyenesen Kagome élettelen testébe.

Mindenki kíváncsian fogta körbe barátjukat és várták a fejleményeket. Egyszer csak hirtelen megmozdult, a lány teste megmozdult.

• Kagome! –

Kagome a fejéhez kapott és óvatosan dörzsölgette azt. Lassan felült és értetlenül nézett körbe. Pár perc múlva már az alakok arcát is egészen kivette és látta, mind széles mosollyal néz rá.

• Kagome! – ölelte át Inuyasha a megszeppent lányt – Kagome én… -
• Semmi baj… Mindent tudok. Kikiyou… Kikiyou bennem van. –
• Mi? –
• A lelke, mindenről tudok, ami vele történt. Köszönöm… -